Boldogságbomba

Boldogságbomba robbant az életemben két hónappal ezelőtt. A nagylányom, betöltvén a 18. életévét, hozzánk költözött.

A lépésének persze voltak előzményei. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor ide a hegytetőre költöztünk, a volt férjem nem engedte, hogy ő is velünk jöjjön, engem pedig nagyban hátráltatott az a váláskori egyezségünk, amibe kizárólag félelemből mentem bele. Bíztam benne, hogy a Sors szépen elintézi azt, ami már elrendeltetett: a leányzónak mellettem a helye.

Akkor másfél évig pereskedtem, de hiába: az idő ellenem dolgozott. Nagyon kemény volt elengedni mindkét nagy gyerekemet, vasárnapi anyuka lettem. Közben születtek a kicsik, egyre többen lettünk, a remény a gimivel, a szerelmekkel, barátnőkkel teljesen szétfoszlani látszott.

Aztán egyre sűrűbben előkerült a téma: jönni akar. És jöttek az akadályok: nincs elég helyünk, így is szűken vagyunk. Ő nem szeretne másik suliba, idegen osztályba menni, de fél a magántanulóságtól is, hisz egyedül, nyaggatás nélkül nem tud tanulni. Nem jó, sehogyan sem jön ez össze.

Kitaláltunk mindenféle jövőbeni lehetőséget, hogy na majd akkor ezek a problémák megoldódnak: ha a párom új munkahelyet talál és átmenetileg albérletbe megy, ha bővítünk, ha építkezünk, ha jó idő lesz és lehet sátorozni… Persze hiába vártunk, nem történt semmi. Semmi, csak a kétségbeesett jelek szaporodtak.

„Anya, azon gondolkodtam, hogy ott hagyom az iskolát”

Nagy-nagy beszélgetés, email az apukának: helyzet van, üljetek le beszélgetni.

Hiába. Beszélgetés nincs, veszekedés van és értetlenkedés: hogyan is lenne itt baj, mikor most az eddigi legjobbak a jegyei??? Épp csak az nem tűnik fel – rajtam kívül – senkinek, hogy milyen áron.

A másik nagy-nagy lökés az volt, amikor felajánlottam, hogy segítek tanulni. Én ügyködtem a konyhában, a Nagylány pedig hozta a megtanulandó magyar tételt. Az ember tragédiája. Először még viccelődtem, idéztem az Emberke tragédiájából: „Luciferkó nyavalyás, te vagy mindenben hibás”.

A folytatás nem volt vicces. Elolvasta az első két mondatot, ami tényleg szuper volt, megállná a helyét egy ELTE-s vizsgán is. Kértem, hogy akkor ezt most mondd el a saját szavaiddal. Erre zokogásban tört ki: „anya, nekem nincsenek saját szavaim…”.

Azt éreztem, megszakad a szívem. Itt van egy okos, értelmes majdnem felnőtt nő, aki elhiszi magáról, hogy nem elég jó semmiből. El voltam keseredve, hogy nem tudok segíteni neki.

Újabb email az apukának, újabb körök, és ultimátum a páromnak: akármi is lesz az ára, a gyereknek ide kell jönnie, mielőtt belebetegszik ebbe az egészbe.

Rengeteget beszélgettünk az itthoni tanulás lehetőségeiről, hiszen ezt az oldalt nem ismerte, a „hagyományos ” rendszerbe szocializálódott bele. Szerettem volna, ha tájékozott döntést tud hozni, ehhez viszont szüksége volt arra, hogy megismerje a másik oldalt is. Próbáltam nem győzködni, mert annak nem lett volna értelme, de nagyon nehéz volt elfogulatlanul beszélnem. Azt hiszem sokszor nem is sikerült. Mindenesetre eljutottunk odáig, hogy nem várunk tovább, egy-két héten belül megtesszük a szükséges lépéseket, értesítjük az apját, a sulit és beindítjuk a folyamatot.

Itt tartottunk, amikor a volt férjem egy ártatlan helyzetben olyat lépett, amire nem találtunk semmilyen jó megoldást. A Nagylány itt állt a konyhában, kezében a telefon, amit éppen kinyomott és csak néztük egymást, most mi legyen? Ha elfogadja, amit az apja akar, akkor fejet hajt az övével ellentétes akarat előtt és még nehezebben tudja majd a saját elképzeléseit megvalósítani. Ha ellenkezik, akkor beszerez pár óra igazolatlan hiányzást, ami hátrányos lenne a már eldöntött magántanulóság szempontjából.

Ez volt az a meghatározó pillanat, amikor kimondatott: mi van, ha sem az egyik, sem a másik, hanem helyette már holnap bemegyünk a suliba, elindítjuk a kérelmet, a költözést és a lakcím átírását?

Azonnal felderült az arca: IGEN! És megtettük. Hirtelen, mindenki számára váratlanul ugrottunk a semmibe. És még többen lettünk az amúgy is pici házban.

Közben kiderült, hogy a CSOK-ot mégsem tudjuk felvenni, a bővítéshez is több pénz kell, mint amennyit a jelenlegi felállásban elő tudunk teremteni.

Hogy miért vagyok mégis bizakodó? Mert nevetés és hatalmas segítség költözött ezzel a nőszeméllyel a házunkba. Sokkal élhetőbbek általa a hétköznapok. Mindez persze kihívással van fűszerezve, hiszen át kell segítenem őt egy másfajta tanulási módba, mint amiben eddig élt. De tudom, hogy menni fog.

Kaptam az élettől másfél évet, mielőtt kirepül a fészekből. Ezt az időt arra használom, hogy megtapasztaltassam vele, hogy szárnyai vannak. Hogy tudja, mire született és higgyen magában. Hogy megtalálja az utat, amerre menni szeretne és merjen is elindulni rajta.

Azt pedig, hogy helyesen döntöttünk, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a suliban semmilyen akadályt nem gördítettek elénk, a magántanulói státuszt azonnal megkapta, néhány héten belül pedig megérkezett a saját külön bejáratú szobája egy kölcsön cirkuszi kocsi képében.

Ugye senki nem lepődik meg, ha azt mondom a boldogságom határtalan?

CsE