1 - Rák és halálfélelem
Talán azzal indult, amikor egy ismerős megemlítette, hogy a
húga negyvenvalahány évesen meghalt méhnyakrákban. Aztán egy barátnőm mesélte,
hogy az egyik testvérénél méhnyakrákot diagnosztizáltak, de ő többet nem ment
vissza az orvoshoz, hanem teljesen megváltoztatta az étrendjét és az
életmódját, egy év múlva pedig kiderült, teljesen egészséges. Nem sokkal ezután
egy barátnőm elmesélte, hogy volt méhnyakrákja, meg is műtötték, de valamit
elrontottak, ezért elfordult az orvosoktól és nekiállt meggyógyítani saját
magát. Egy év múlva már ő is egészséges volt. Most pedig azt olvasom egy
cikkben, hogy a tüdő bizonyos fajta sejtjei erősen reagálnak a halálfélelem
okozta stresszre és talán nem véletlen, hogy az egyik leggyakoribb „áttét” épp
ott alakul ki, amibe aztán már tényleg kötelező belehalni…
Eszembe jut az is, amikor a Köles reneszánsza konferencián
egy orvos-genetikus arról beszélt, hogy a rákot mi magunk okozzuk a
gondolatainkkal.
Mindemellett rengeteg cikk foglalkozik azzal, hogy a
kemoterápia mennyire nem azt a célt szolgálja, hogy az emberek meggyógyuljanak.
És persze ott a betegségipar: sem a gyógyszergyáraknak sem pedig a gyógyítani
hivatott rendszernek nem érdeke, hogy az emberek egészségesek legyenek.
Az ún. egészségügyi rendszernek egyáltalán nem érdeke, hogy az
emberek egészségesek és erősek legyenek. Ebben együttműködik az élelmiszeripar
és a média is. Aki azt hiszi, hogy a nála okosabbak majd megmondják, hogy mit
kell tennie, mert ők úgyis jobban tudják, az megérdemli a következményeket. Ezt
nem kioktatóan és pejoratívan értem, hanem úgy gondolom, hogy mindenki a saját
tapasztalatai mentén jut el oda, hogy elkezdjen felelősséget vállalni
önmagáért, a döntéseiért, a gondolkodásáért és az életéért. Aki még másokra
mutogat, annak szüksége van arra, hogy egyre betegebb legyen. Ezek a
tapasztalatok fogják elvezetni oda, hogy felvállalja a felelősséget.
Én is ezen az úton mentem, nálam a szülésélményeim voltak az
egészségügyi rendszerből és másramutogatásból kivezető „sárga kőkockák”.
Mindenki megkapja, ha nem az egészségén keresztül, akkor az élet más területén
ezeket a lehetőségeket.
Miért halnak bele az emberek a rákba? Mert az a hitük, hogy
ez egy halálos betegség. Azért, mert elhiszik, hogy ez egy kívülről rájuk
szakadt sorscsapás. Azért, mert nem akarnak élni, mert félnek a haláltól, és azért
mert az élet és ezzel a változás felvállalása helyett csak vegetálnak.
Pótcselekvésbe menekülnek és hárítják a felelősségüket. A belénk sulykolt
évezredes átok az: a test szennyes, az életünk már eredendően bűnös.
Amíg ezek dolgoznak bennünk, addig betegség is lesz. Hiába
az orvostudomány fejlődése, míg a középkorban a pestis tizedelte az
emberiséget, ma itt a modern verzió helyette: rák, autoimmun betegségek és
társaik.
2 - Hogyan akarsz meghalni?
Legyőztük a pestist, mégsem lett egészségesebb az emberiség.
Most minden családot érint - így vagy úgy - a rák, tehát ez a közellenség, majd
ha feltalálják a rák ellenszerét, akkor majd jön valami más. Egyes orvosok
védőoltanának még a legártalmatlanabb betegség ellen is, csak, hogy az írmagját
is kiirtsák, éppen azt nem veszik észre, hogy ezzel a hozzáállással a saját
írmagjukat irtják ki.
Eszembe jut az asztrológia tanárom kérdése: „Rendben,
találjuk ki, hogyan lehet megoldani, hogy az emberek ne haljanak meg többé
szívinfarktusban! Akkor miben haljanak meg helyette???”
Elgondolkodtató kérdés ugye? Nagyon messzire visz, ha az
ember veszi a fáradtságot és elindul ezen a nyomon. Ugyanis mindenki, aki
megszületett, meg is fog halni. Az orvosok és az emberek nagy része fél a haláltól
és ellenségnek tekinti. Mindent megtesznek, hogy ne engedjék győzedelmeskedni.
Ez viszont szélmalomharc, hiszen MINDENKI meghal egyszer! A gyökérben pedig
megtaláljuk a materialista szemléletet még a vallásos orvosoknál is: nem
hisznek abban, hogy a lélek tényleg halhatatlan, hogy az isteni gondviselésnek
csak egy kis szelete az, hogy testben élve tapasztalhatunk.
Pedig, ha tudnám, hogy a halállal csak a testemet vetem le,
mint egy elkopott ruhát, akkor nem próbálnám meg mindenáron összevarrni a már
szétmálló cafatokat. Ha nem venném magamra az egyházak által rám aggatott
bűnösséget, ha nem élném meg tisztátalannak a testemet, hanem - ahogyan Jézus
mondta -, isten templomának tekinteném, akkor nem lenne szükség a rongyok
foltozgatására, mert úgy vethetném le, hogy ép, szép, tiszta, csak már nincs rá
szükségem. Amikor a halál nem ellenség, hanem természetes velejárója az életnek,
amikor el tudunk köszönni egymástól, mert tudjuk, hogy úgyis újra és újra
találkozunk és nem kell kapaszkodnunk egymásba. Nem szebb lenne így?
Ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség orvosokra. Aki
holisztikusan nézi a világot, az már nem elégszik meg a mai „húsipari”
orvosokkal, az már ha bármi jelzést kap a testétől igazi gyógyító után kutat.
És bizony sokszor ezek a gyógyítók a közelében sem jártak az orvosi egyetemeknek.
Sőt lehet, hogy az érettségijük is épp csak elégséges volt, viszont tudnak
valamit. Azt az apróságot, hogy EGYek mindennel és ez az EGY gyógyít. Lehet,
hogy diagnózis sem kell. Lehet épp egy ölelés hozza el a gyógyulás első lépését,
vagy egy kirándulás, amikor valaki egybeolvad a természettel és egy fának dőlve
évszázadok energiáját veszi magához.
A betegségiparban dolgozókkal pedig semmi probléma nincs,
mert ők azt teszik, amit a legjobbnak tartanak, ugyanúgy, mint a hozzájuk
forduló betegek. A zsák és a foltja megtalálják egymást. És ahogyan a testünk
sejtjei folyamatosan megújulnak, a rendszerben is elkezdenek dolgozni a
léleklátó orvosok, akiket megtalálnak mindazok, akiknek már ez kell. Ahogyan nő
a kereslet, úgy fog nőni a kínálat is és a kettő egy emelkedő spirált hoz
létre. Az nem baj, hogy a rendszer még félelemmel teli és sötét, mert benne van
már a fényspirál és aki ébred, ezt keresi. Nem ránt kardot a sötét ellen, hanem
meggyújtja a maga kis mécsesét.
3 - Neki még élnie kellett volna…
Korábban olvastam egy lányról, akit 23 évesen halálra gázolt
egy autó. A hozzátartozó kétségbeesett fájdalomkiáltása ez volt: De neki még
élnie kellett volna! Ugyanezt érzik most nagyon sokan a veronai buszbaleset
kapcsán. Gyerekek voltak, fiatalok voltak, nekik még élni kellett volna!
A világon az egyik legnagyobb fájdalom-okozó gondolat a
„volna”. Ezzel azt mondjuk, hogy nem helyes, ami van. Állandósítjuk magunkban a
hiányérzetet és elindítunk egy ördögi kört. Nem a jó érzéseket teremtjük, hanem
a rosszakat. Ráadásul, mivel itt sors-szintű történésről van szó, még csak
észre sem vesszük azt, hogy teljesen beletapossuk önmagunkat a tehetetlenség
érzésébe és elvesszük önmagunktól a jövőt.
Pedig egy-egy ilyen csapás, ami közelről érint bennünket
pontosan azt szolgálja, hogy újraértékeljük a saját életünket. A
gondolkodásunkat, szavainkat és tetteinket. Mert a gyászon és fájdalmon ugyan
végig kell menni, de beleragadni nagyon nagy hiba.
Mindenki, aki megszületett erre a világra, az bizonyosan meg
is fog halni. Vagy így, vagy úgy. Ez a rend. Már csak az a kérdés, hogy amikor
elmegyek, akkor vajon lesz-e nyoma annak, hogy itt voltam? Marad-e olyan ember,
akinek az életében bármilyen lenyomatot hagytam? A szeretetem jobbá tette-e a
világot?
Ez a pillanat eljöhet évtizedek múlva és eljöhet még a mai
napon. A körülöttem élők pillanata is eljöhet bármikor. Ezt tudjuk. És az ilyen
tragédiák az arcunkba tolják: NE FELEDD, MINDEN MÚLANDÓ! És ez így van rendben,
az élet pont ezzel válik igazán értékessé.
Nézz körül és szeresd, akit látsz. Megkaptuk a lehetőséget
az életünkkel, éljünk vele.
Csodina
Sok helyről jön most ez nekem is, többféle formában. Köszönöm, hogy olvashattam a gondolataid.
VálaszTörlés