2017. január 25., szerda

Halál - gondolatok egy témára



1 - Rák és halálfélelem

Talán azzal indult, amikor egy ismerős megemlítette, hogy a húga negyvenvalahány évesen meghalt méhnyakrákban. Aztán egy barátnőm mesélte, hogy az egyik testvérénél méhnyakrákot diagnosztizáltak, de ő többet nem ment vissza az orvoshoz, hanem teljesen megváltoztatta az étrendjét és az életmódját, egy év múlva pedig kiderült, teljesen egészséges. Nem sokkal ezután egy barátnőm elmesélte, hogy volt méhnyakrákja, meg is műtötték, de valamit elrontottak, ezért elfordult az orvosoktól és nekiállt meggyógyítani saját magát. Egy év múlva már ő is egészséges volt. Most pedig azt olvasom egy cikkben, hogy a tüdő bizonyos fajta sejtjei erősen reagálnak a halálfélelem okozta stresszre és talán nem véletlen, hogy az egyik leggyakoribb „áttét” épp ott alakul ki, amibe aztán már tényleg kötelező belehalni…
Eszembe jut az is, amikor a Köles reneszánsza konferencián egy orvos-genetikus arról beszélt, hogy a rákot mi magunk okozzuk a gondolatainkkal.
Mindemellett rengeteg cikk foglalkozik azzal, hogy a kemoterápia mennyire nem azt a célt szolgálja, hogy az emberek meggyógyuljanak. És persze ott a betegségipar: sem a gyógyszergyáraknak sem pedig a gyógyítani hivatott rendszernek nem érdeke, hogy az emberek egészségesek legyenek.

Az ún. egészségügyi rendszernek egyáltalán nem érdeke, hogy az emberek egészségesek és erősek legyenek. Ebben együttműködik az élelmiszeripar és a média is. Aki azt hiszi, hogy a nála okosabbak majd megmondják, hogy mit kell tennie, mert ők úgyis jobban tudják, az megérdemli a következményeket. Ezt nem kioktatóan és pejoratívan értem, hanem úgy gondolom, hogy mindenki a saját tapasztalatai mentén jut el oda, hogy elkezdjen felelősséget vállalni önmagáért, a döntéseiért, a gondolkodásáért és az életéért. Aki még másokra mutogat, annak szüksége van arra, hogy egyre betegebb legyen. Ezek a tapasztalatok fogják elvezetni oda, hogy felvállalja a felelősséget.
Én is ezen az úton mentem, nálam a szülésélményeim voltak az egészségügyi rendszerből és másramutogatásból kivezető „sárga kőkockák”. Mindenki megkapja, ha nem az egészségén keresztül, akkor az élet más területén ezeket a lehetőségeket.

Miért halnak bele az emberek a rákba? Mert az a hitük, hogy ez egy halálos betegség. Azért, mert elhiszik, hogy ez egy kívülről rájuk szakadt sorscsapás. Azért, mert nem akarnak élni, mert félnek a haláltól, és azért mert az élet és ezzel a változás felvállalása helyett csak vegetálnak. Pótcselekvésbe menekülnek és hárítják a felelősségüket. A belénk sulykolt évezredes átok az: a test szennyes, az életünk már eredendően bűnös.
Amíg ezek dolgoznak bennünk, addig betegség is lesz. Hiába az orvostudomány fejlődése, míg a középkorban a pestis tizedelte az emberiséget, ma itt a modern verzió helyette: rák, autoimmun betegségek és társaik.


2 - Hogyan akarsz meghalni?

Legyőztük a pestist, mégsem lett egészségesebb az emberiség. Most minden családot érint - így vagy úgy - a rák, tehát ez a közellenség, majd ha feltalálják a rák ellenszerét, akkor majd jön valami más. Egyes orvosok védőoltanának még a legártalmatlanabb betegség ellen is, csak, hogy az írmagját is kiirtsák, éppen azt nem veszik észre, hogy ezzel a hozzáállással a saját írmagjukat irtják ki.
Eszembe jut az asztrológia tanárom kérdése: „Rendben, találjuk ki, hogyan lehet megoldani, hogy az emberek ne haljanak meg többé szívinfarktusban! Akkor miben haljanak meg helyette???”
Elgondolkodtató kérdés ugye? Nagyon messzire visz, ha az ember veszi a fáradtságot és elindul ezen a nyomon. Ugyanis mindenki, aki megszületett, meg is fog halni. Az orvosok és az emberek nagy része fél a haláltól és ellenségnek tekinti. Mindent megtesznek, hogy ne engedjék győzedelmeskedni. Ez viszont szélmalomharc, hiszen MINDENKI meghal egyszer! A gyökérben pedig megtaláljuk a materialista szemléletet még a vallásos orvosoknál is: nem hisznek abban, hogy a lélek tényleg halhatatlan, hogy az isteni gondviselésnek csak egy kis szelete az, hogy testben élve tapasztalhatunk.
Pedig, ha tudnám, hogy a halállal csak a testemet vetem le, mint egy elkopott ruhát, akkor nem próbálnám meg mindenáron összevarrni a már szétmálló cafatokat. Ha nem venném magamra az egyházak által rám aggatott bűnösséget, ha nem élném meg tisztátalannak a testemet, hanem - ahogyan Jézus mondta -, isten templomának tekinteném, akkor nem lenne szükség a rongyok foltozgatására, mert úgy vethetném le, hogy ép, szép, tiszta, csak már nincs rá szükségem. Amikor a halál nem ellenség, hanem természetes velejárója az életnek, amikor el tudunk köszönni egymástól, mert tudjuk, hogy úgyis újra és újra találkozunk és nem kell kapaszkodnunk egymásba. Nem szebb lenne így? 
Ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség orvosokra. Aki holisztikusan nézi a világot, az már nem elégszik meg a mai „húsipari” orvosokkal, az már ha bármi jelzést kap a testétől igazi gyógyító után kutat. És bizony sokszor ezek a gyógyítók a közelében sem jártak az orvosi egyetemeknek. Sőt lehet, hogy az érettségijük is épp csak elégséges volt, viszont tudnak valamit. Azt az apróságot, hogy EGYek mindennel és ez az EGY gyógyít. Lehet, hogy diagnózis sem kell. Lehet épp egy ölelés hozza el a gyógyulás első lépését, vagy egy kirándulás, amikor valaki egybeolvad a természettel és egy fának dőlve évszázadok energiáját veszi magához.
A betegségiparban dolgozókkal pedig semmi probléma nincs, mert ők azt teszik, amit a legjobbnak tartanak, ugyanúgy, mint a hozzájuk forduló betegek. A zsák és a foltja megtalálják egymást. És ahogyan a testünk sejtjei folyamatosan megújulnak, a rendszerben is elkezdenek dolgozni a léleklátó orvosok, akiket megtalálnak mindazok, akiknek már ez kell. Ahogyan nő a kereslet, úgy fog nőni a kínálat is és a kettő egy emelkedő spirált hoz létre. Az nem baj, hogy a rendszer még félelemmel teli és sötét, mert benne van már a fényspirál és aki ébred, ezt keresi. Nem ránt kardot a sötét ellen, hanem meggyújtja a maga kis mécsesét.


3 - Neki még élnie kellett volna…

Korábban olvastam egy lányról, akit 23 évesen halálra gázolt egy autó. A hozzátartozó kétségbeesett fájdalomkiáltása ez volt: De neki még élnie kellett volna! Ugyanezt érzik most nagyon sokan a veronai buszbaleset kapcsán. Gyerekek voltak, fiatalok voltak, nekik még élni kellett volna!
A világon az egyik legnagyobb fájdalom-okozó gondolat a „volna”. Ezzel azt mondjuk, hogy nem helyes, ami van. Állandósítjuk magunkban a hiányérzetet és elindítunk egy ördögi kört. Nem a jó érzéseket teremtjük, hanem a rosszakat. Ráadásul, mivel itt sors-szintű történésről van szó, még csak észre sem vesszük azt, hogy teljesen beletapossuk önmagunkat a tehetetlenség érzésébe és elvesszük önmagunktól a jövőt.
Pedig egy-egy ilyen csapás, ami közelről érint bennünket pontosan azt szolgálja, hogy újraértékeljük a saját életünket. A gondolkodásunkat, szavainkat és tetteinket. Mert a gyászon és fájdalmon ugyan végig kell menni, de beleragadni nagyon nagy hiba.

Mindenki, aki megszületett erre a világra, az bizonyosan meg is fog halni. Vagy így, vagy úgy. Ez a rend. Már csak az a kérdés, hogy amikor elmegyek, akkor vajon lesz-e nyoma annak, hogy itt voltam? Marad-e olyan ember, akinek az életében bármilyen lenyomatot hagytam? A szeretetem jobbá tette-e a világot?
Ez a pillanat eljöhet évtizedek múlva és eljöhet még a mai napon. A körülöttem élők pillanata is eljöhet bármikor. Ezt tudjuk. És az ilyen tragédiák az arcunkba tolják: NE FELEDD, MINDEN MÚLANDÓ! És ez így van rendben, az élet pont ezzel válik igazán értékessé.
Nézz körül és szeresd, akit látsz. Megkaptuk a lehetőséget az életünkkel, éljünk vele.

Csodina


1 megjegyzés:

  1. Sok helyről jön most ez nekem is, többféle formában. Köszönöm, hogy olvashattam a gondolataid.

    VálaszTörlés