ANYAvalya

Ledöntött a lábamról valami kórság. Nem szokott ilyesmi túl sűrűn előfordulni velem, legutoljára két gyerekkel ezelőtt sikerült annyira lerobbanni, hogy fel sem tudtam kelni az ágyból.

Azzal szoktam viccelődni, ha valaki lebetegszik a környezetemben, hogy ja kérem én ezt ugye nem engedhetem meg magamnak. Legutóbb a páromnak és egy barátnőmnek trilláztam eme humoros kis beszólást. Meg is lett a fizetsége.

Pár napja éreztem, hogy kezd fájni a homlokom, el is kezdtem kúrálgatni magam. De persze lábon, sőt táncolva kell egy anyának az ilyesmin túllenni, így én lelkesen futogattam, tornáztam és toltam a család feliratú szekeret. Egészen ma délelőttig. Reggel még csak annyit éreztem, hogy fél órával a felkelés után is csak téblábolok, ahelyett, hogy pörögnék, mint egy megvadult búgócsiga. A tudatosságom még felért odáig, hogy ne kezdjek el ezen búslakodni. Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, minden percét élvezni fogom. Végülis miért ne? Még érdekes is volt ez a visszafogott fordulatszám. No persze meghazudtolni nem tudom magam, amikor kivittem a szemetet, akkor felkaptam a tejes flakont is, és ha már kimentem, gondoltam hozok be tüzifát. És mivel nem lett tele a benti tároló, fordultam még egyet. Aztán erősen elgondolkodtam, hogy mit is csináljak a tegnapról megmaradt bableves mellé, amit gyorsan meg lehet főzni, mert éreztem, hogy az energiám igen gyorsan közelít a nullához.

A turbó tejbepapi vége és a levesmelegítés az utolsó erőcseppjeim árán lett kész. A terítést és az ebéd levezénylését már képtelen voltam megcsinálni. Szerencsére a párom még itthon volt, így ez elég könnyen megoldódott. De aztán elindult a „dolgozóba”, búcsúzóul ennyit mondott: pihenjél! És itt maradtam a négy gyerekkel.

Kifeküdtem, de annyira, hogy a kezemet nem bírtam felemelni. Két órát aludtam, közben az egyévesem (na jó, 13 hónapos) többször a fejemre mászott. A többiek játszottak, néha leszedték rólam a kicsit. Amikor felébredtem, hihetetlen rend volt a szobában. Csabesz, a rangidős alkapitány  rendet rakatott a többiekkel és még meg is dicsérte őket.  Azt hiszem kapott némi beavatást, miközben a Magyarok Istene is megmutatta neki magát. Mindenesetre az első kérdése – erősen reménykedő hangsúllyal – ez volt: anya jobban vagy már?

Nem, anya kutyául van. A szomszédban meg a kutya anyául. Az sem feltétlenül jó, de legalább nem a mi bajunk.

Az azért hálával tölt el, hogy a babácska csak reggel kakilt, így nem kellett a „hogyan mossuk meg a szökni próbáló kisded fenekét” című előadást halott hattyúként is előadnom.

Pár óra téblábolás következett ismét, de végre már fel bírtam emelni a kezem, és amikor éreztem újra némi erőt, a mosnivalót is gyorsan bedobáltam a gépbe.

Ennek apropója az volt, hogy délelőtt a srácok varacskosdiszósat játszottak odakinn, kihasználva a gusztusosnál gusztusosabb, ínyenceknek való pocsolyákat. És persze Murphy óta tudjuk, hogy ennek időzítésére legalkalmasabb az a nap, amikor az ember anyukája épp kipurcan. A vállamat mindenesetre erősen megveregettem, ugyanis nem kaptam sikítófrászt, amikor megláttam őket.

Még szerencse, hogy az öcsikéjük hamarabb bejött és ezt a lucsoktapicskolást – egyelőre – nem tudta megtanulni tőlük.

A nap mindenképp pozitívan zárul. Senki nem esett le sehonnan, a kupi sem nagyobb, mint a sokéves átlag és még ihletet is kaptam. Működött a család nélkülem is.

Lehet, hogy máskor csak úgy magamtól kellene egy-egy szabadnapot csinálnom? Megengedhetném magamnak…

CsE