2019. január 21., hétfő

Pam-pam-pam palini



Bár nem én vagyok Pampalini, most mégis vadászkalandomat fogom nektek elmesélni.
Történt ugyanis, hogy nekiindultam edzeni, hogy a szombati Mátra-túrát bizonyosan túléljem. Nem mellesleg a régi formám is vissza szeretném nyerni, mert nemrég még az volt a bajom, hogy túl sovány vagyok, most meg a bennem önmagamról élő kép a tükörből visszanézővel a másik irányból  nem kompatibilis. (aki ezt a mondatot első olvasásra értette, kap tőlem egy szóbeli hátbaveregetést)
Tehát mostanság néha lefelé kocogok, felfelé meg szuszogok, jaj de jó, hogy hegyen lakunk!
 Így kezdődött ez ma is. Tudtam, hogy kevés időm van a délutáni logisztikáig, így rövidített útvonalat választottam. Hamar felértem a kilátóhoz, ahonnan a terveim szerint a fenyvesen át hátulról érkeztem volna épp időben haza.
Csak hát Edina tervez, a jóisten meg végez.
Mentem, mendegéltem, befelé figyeltem, meg a lábam alá, hogy el ne zakózzak az itt-ott csúszós, mindenhol göröngyös erdei úton. Valami halvány sötétszürke színű sejtelem bederengett a gondolataim közé, de a vészcsengő nem szólalt meg az agyamban, így tempósan haladtam. Aztán egy hang megtorpantott:
- Állj! Ne jöjjön tovább!
Előttem vagy húsz méterrel, ott, ahol el kellett volna kanyarodnom, egy dzsip állt, meg egy mérges vadász. Én hirtelen azt sem tudtam, melyik színdarabban játszom, próbáltam a saját agyamból kikeveredni a valóságba.  A fickó igyekezett meggyőzni, hogy forduljak vissza, hogy a szagom ne riassza el a lelőni vágyott szarvasát. Én elég paprikás lettem így nem sokkal a cél előtt, hogy nem enged továbbmenni. Próbáltam kidumálni magam, hogy haddnemárénmenjekittvissza, de egyre idegesebben hőbörgött. Mivel váltig állította, hogy már máskor is szólt nekem emiatt, amikor kutyával voltam, akkor konkrétan röhögni kezdtem, mert nekem soha nem volt kutyám. De legalább nem csak nekem van a fickó a bögyömben, ezúton is üdvözlöm a kutyás kolleginát, egy csónakban evezünk!
 A vadász végső érve a lentebb lévő társa volt, aki véletlenül belémlőhet, mert szarvasnak néz. Abszolút éreztem, hogy ez kamu duma, mert egyedül volt, de már sürgetett az idő, így nem vitatkoztam tovább, hátraarccal fejeztem be a diskurzust, meghagyván neki, hogy legközelebb tegyen ki egy táblát az út elején, hogy ne kerüljünk kölcsönösen ’a jó édesanyád’ típusú helyzetbe.
Most, hogy itthon vagyok, az esti jövés-menést is letudtam, van időm elmélkedni.
1: nem szeretem a vadászokat, ezt a példányt meg különösen nem.
2: ha már lő egy szarvast itt, akkor legyen szíves azt elkapni, amelyik nálunk szeret garázdálkodni, akkor megbocsájtok neki
3: ismerve magam, csakazértis arrafelé fogok kocogni… de csak azért, hogy találkozhassak a kutyás csajjal …





Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2018. december 23., vasárnap

Tündérek


Szeretem a fehér Karácsonyt, vannak róla nagyon szép gyerekkori emlékeim. Volt időszak, amikor a szüleim mindketten folyamatos három műszakban dolgoztak és Szentestekor egyikük délutános, másikuk éjszakás volt. Aznap mi reggel karácsonyoztunk. Aztán eljött az este és nem tudtuk, hogy mit kezdjünk magunkkal, elmentünk hát a lakótelep dombos részére szánkózni.
Körülöttünk a csillogó hó, az ablakokban a fények, a levegőben az ünnep hangulata, a szánkópálya pedig csak a miénk. Hangosan kacagtunk a csillagos szent ég alatt. Szép volt, nagyon szép.

Most nagyon örültünk a hónak, a gyerekek hóházat építettek, a párom lapátolt én pedig gyönyörködtem és hittem benne, hogy ez Karácsonyig megmarad. Aztán kiderült, hogy jönni fog a meleg és az eső és el fog itt is olvadni, nem csak a városokban. És tegnap meg is érkezett az eső. Összetöppedt, megszotyogósodott az addig ropogó csillogó hópaplan. Estére megérkezett a viharos szél is, ami itt a hegytetőn megszaladva kimondottan félelmetes tud lenni. Persze mi tudjuk, hogy a szél jó és mindig jön a nagyobb esők után, hogy felszárítsa az ég könnyeit, megkönnyítve ezzel a tanyasiak közlekedését a földutakon.
Ma reggel a fehér helyett zöldre ébredtünk. Teljesen eltűnt a hó, már csak a gyerekek házikója helyén fehérlik egy megszeppent kupac.
Akár szomorkodhatnék is, de a fű zöldje annyira élettel teli, szinte tavaszi érzetű és a felkelő nap vöröse, ami a házunk fölötti felhőről visszaverődve tündérfényben fürdet bennünket annyira valóságos, hogy csak örülni tudok.
A világ, a természet annyira szép és annyira sokféle arca van, hogy ha vesszük a fáradságot, hogy annak örüljünk, amit éppen kapunk tőle, akkor garantáltan jól fogjuk magunkat érezni.
Ha kinézek az ablakon, szinte látom, ahogy a tündérek itt táncolnak körülöttünk.

Csodina
 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2018. december 14., péntek

Kifelé a válságomból

Mostanában identitási válságban tocsogtam. Próbáltam elhinni azt, amit agyból már tudok: író vagyok. Mert ugye vannak könyveim, vannak írásaim, vannak követőim és lelkes rajongóim. Ez a mérleg egyik serpenyője.
A másik oldalon viszont ott van, hogy nem vagyok igazából sem ismert, sem elismert ebben a szakmában, vagy inkább nevezzük hivatásnak. Szakmám szerint mérnök vagyok, ez a szívem egyik csücske a mai napig, bár évek óta nem dolgozom benne. Az írás viszont a lelkem egy darabja, a belső monológjaim, amik időnként papírra íródnak, ha megengedem.
Persze tegnap is megkaptam a női kör végén az angyalkártyából, hogy használjam a szavakat, de mégis… A hatalmas önbizalmam…
Ma reggel mentünk az autóval a férjem munkahelye felé. Néztem a vitorláshajó formájú felhőt és a Duna fölött emelkedő narancsvörös napkorongot, amikor is a párom megszólalt: milyen rondán füstöl a DCM! Én pedig nem gondolkodtam, nem fogalmazgattam, hanem egyszerűen megjelent a mondat a tudatomban.
Amikor kiszálltunk a kocsiból, ennyit mondtam neki:
- Egy furcsán torz kéményt rajzolva az égre fagyott a cementgyár füstje.
Kár, hogy nem volt egy kamera, ami felvette volna az arcát. Csak ennyit mondott: hűűűűűűű.
Mivel van jegyzetfüzetem és tollam, így nem illannak már el ezek a mondatok. És, hogy mivé fognak összeállni? Majd meglátjátok!
Majd én is meglátom…

Csodina





Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2018. december 8., szombat

Embertelen

Embertelen.
Elgondolkodtatok már ezen a szép magyar szón?
Az embertelen munkáltatók embertelenül fognak maradni.
Magyarország is embertelenedik.
Hm.
Talán el kellene kezdenünk az emberséget. Csak úgy kicsiben. Aztán majd megnő...


Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2018. december 7., péntek

Kórházi történet


Egynapos sebészeti ellátáson voltunk tegnap a kilencévesemmel. Aki ismer tudja, hogy ez nálam mit jelent, mennyire nem utam az ilyen megoldás. Írhatnék róla, miért és hogyan, meg arról is, milyen praktikákkal oldottam meg frappánsan a várakozás hosszan elnyúló óráit, hogy ne rettegjen a gyerekem, de mindezek eltörpülnek - még a hazáig a fájdalmat csendben eltűrő gyerkőcöm is - amellett, ami közvetlenül a hazaindulásunk előtt történt.
A szomszéd ágyon egy óvódás kislány feküdt, akinél altatásban végeztek el egy kellemetlen vizsgálatot. Előtte bódításként szirupot kapott, mert ő az én fiammal ellentétben nem tudta a tablettát lenyelni. Hogy milyen íze volt nem tudhatom, de a kislánynak nagyon nem ízlett, valahogy mégis ügyesen belediktálták. Megvolt a vizsgálat és a mellékhatásként jelentkező fejfájás megelőzése miatt innentől feküdnie kellett. A vele lévő nagymama tablettel szórakoztatta a kislányt, aki dicséretre méltóan jól viselte a körülményeket. Kiderült, hogy sajnos már rutinosak, mert sok-sok vizsgálat van mögöttük és csak reménykedhetnek, hogy a kezelések majd lassítják a könyörtelen izomsorvadást.
Mi már hazafelé készülődtünk, amikor a lánykának elkezdett fájni a feje. A nővérke hozott neki fájdalomcsillapítót, természetesen szirup állagút. A fekvéstől és fájdalomtól már teljesen hisztis gyerek persze ellenállt, nem akarta bevenni a gyógyszert, akárhogyan is magyarázták neki, hogy ez jó lesz. Korábban, amikor a hátán lévő sebet kezelték le, akkor már kiabált, hogy utálja az orvosokat és jaj-jaj őt ne bántsák. Érzitek ugye, szegény kislány milyen állapotban lehetett?
És itt történt az, amit soha nem tudtam volna elképzelni. A kislány torkaszakadtából üvöltött és ellenállt. Tudjátok, hogy mit kiabált perceken keresztül?
- Köszönöm, nem kéjem az ojvosságot!
Végül valahogy sikerült belediktálni és amikor elindultam az összes motyónkkal, a sorstársaktól elköszönve a kislány épp visszahányta a gyógyszert. Kifelé menet így még berohantam szólni a nővéreknek, akik futottak segíteni.
Így indultunk haza.
És miért is olyan érdekes ez az egész történet? Mert a kislány cigány, a nagymamája egy testileg lepukkant öregasszony. Egy olyan emberpáros, akik között érezhető volt a minden bajon átívelő szeretet. És megmondom őszintén, ha az én gyerekeim ilyen helyzetben kiabálnának, nagy eséllyel nem ilyen szépen kérnék…
Tegnap megváltoztam egy kicsit. Nem azért, amit előtte gondoltam volna. A saját történetem és problémáim eltörpültek és örülök, hogy így alakult és ott lehettem.

Csodina

 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2018. november 24., szombat

Nem mindenki...


Nem mindenki skizofrén, aki ismeretlen hang hatására tesz vagy nem tesz dolgokat.
Néha szállj ki a kocsiból, húzd ki a fülesedet, menj gyalog és próbálj GPS nélkül odatalálni valahová.
Meg fogsz lepődni, milyen érdekes is a világ.
 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on