2018. január 10., szerda

Mementó



A kép szándékosan ez a mosolygós <3

Vajon milyen évszázados átok ül a magyar orvostársadalmon? Másodszor követnek el egy nagyon durva szarvashibát, amit nem tudom, hogy ezek után miképpen tudnak majd kijavítani.
Nem a politika és nem a bíróságok sara elsősorban, ahogyan eljutott idáig Geréb Ágnes ügye, bár ott is mindenki, aki bármilyen ponton érintett, nyugodtan (ja nem nyugodtan…) tartson önvizsgálatot.
Ez itt most pontosan olyan vizsga, mint amilyen Semmelweis Ignác korában egyszer már feladatott. Nem tudom, valaki ismeri-e a bácsi történetét. Azoknak, akik az ő nevével fémjelzett intézményben szereztek diplomát kötelezően tudni kellene. Legfőképpen azt, hogy NEM A MAGYAR ORVOSOK ÉRDEME volt, hogy elkezdték őt az anyák megmentőjének nevezni. Nem bizony! Az akkori magyar orvostársadalom egyszerűen zavarónak találta őt és abban segédkezett, hogy elmegyógyintézetbe zárják. Az már csak a Sors fintora, hogy ott azonnal olyan szinten bántalmazták, hogy az életfogytiglani ott-tartózkodása igen rövidre sikeredett, ugyanis hamar belehalt a sérüléseibe.
Mit tett annakidején Semmelweis? Rájött, hogy ők maguk csinálják a bajt: az orvosok azok, akik az anyákat halálba küldik, mégpedig azzal, hogy nem figyelnek oda a higiéniára és hullaméreggel fertőzik meg az egyébként egészséges anyákat. Mi a pikantériája ennek a mai ügy kapcsán?
Csak annyi, hogy a bábák praxisát kezdte el vizsgálni és feltűnt neki, hogy ott nem hal meg annyi anya (szinte egyáltalán senki), míg a magasan képzett orvosok statisztikája gyalázatos. Sőt, nem maradt meg ennyinél. Mint igazán jó orvos, zavarta, hogy embereket, ANYÁKAT öl meg és elkezdett gondolkodni. Kitalálta azt is, mi lenne a megoldás, ami persze a többieknek nem tetszett. Volt, aki öngyilkos lett, mert nem bírta el az ilyentén tudással járó bűntudatot, de a többség nem ezt tette. Egyszerűen hülyének titulálták és eltüntették a zavaró körülményt, ahelyett, hogy szembenéztek volna a saját tetteikkel.
Pedig ahol alkalmazták az általa előirányzott fertőtlenítős kézmosást, ott érdekes módon nem hullottak az anyák. Külföldön el is terjedt ez a tudás, alkalmazták is az orvosok, aztán ki tudja milyen fáziskéséssel visszajutott a jó gyakorlat Magyarországra is, igaz, addigra Pasteur által már védhető volt ez az álláspont.
Ami nagyon ciki, hogy most pont ugyanitt tartunk. Van valaki, aki orvos és rájön: a szülészet nem az anyákért van. Látja a hibákat, elkezdi kijavítani. Például beengedi az apákat a szülőszobába. Mi a jutalma? Természetesen kitiltják egy időre a szülőszobából! Később, amikor otthonszüléseket kísér (nem vezet!), elkezdi használni mindazt a régi-régi tudást, amit a bábák az emberiség kezdete óta felhalmoztak, akkor üldözni kezdik. Amikor pedig meghal összesen két baba (nem tisztázott, hogy bármiben hibázott volna Geréb Ágnes), akkor máglyára viszik.
Miért olyan nagy baj, ha egy orvos börtönbe kerül, ha az általa kísért szülésnél meghal a baba? Csakis azért, mert akkor nagyjából minden szülészt be kellene csukni. Mert sokuknak volt vállelakadásos esete, ahol meghalt a baba. Sokuknál lépett fel olyan komplikáció, ami miatt tragédia történt. És ezzel az erővel, ahogyan a hibákat(???) rábizonyították (???) Geréb Ágnesre, a többi orvos is pontosan ilyen büntetést érdemel. Azt hiszem a legtöbb orvos örülne, ha csak annyi halálesete lenne, mint a most meghurcolt nagy tudású asszonynak!
Vajon attól miért nem visszhangos a sajtó, hogy meglakolt az az orvos, aki miatt meghalt egy anya és félidős magzata, mert nem vette észre, hogy méhen kívül van a baba? Miért nem ücsörög bilincsben az, akinek volt vállelakadásos baba a praxisában? (Olvastam szülők történetét, akiknek kórházban halt meg a babája vállelakadás miatt. Amikor a kórházban jelezték a szülők, hogy kártérítést fognak követelni, konkrétan kinevették őket: a vállelakadás ilyen, ebben nagy esélye van, hogy meghal a baba, nincs az a bíróság, ami megítélné… kivéve, ha boszorkányt üldöznek.)
Miért van az, hogy amikor napfényre kerül egy-egy (sok) gyalázatos eset, akkor összezár a szakma? Kéz kezet mos, megússzák felfüggesztett börtönnel, némi pénzbírsággal (jaj de sajnáljuk szegény csóró szülészeket) és praktizálnak tovább.
Ma a szülőszobán az anyák többsége traumatizálódik, mert bár lecserélik a bútorokat, meg rózsaszínűre festik a falat, sajnos a szemlélet nem változik. A szülészek többsége semmilyen alázattal nem viseltetik a munkája és a szülő nő iránt. A legalapvetőbb emberi dolgokkal nincs tisztában (vagy csak tojik rá).
Ha olvasgatnának szüléstörténeteket, például azon a honlapon, amelyet Geréb Ágnes háziőrizete alatt szerkesztettek a szülést és az ANYÁT tisztelő emberek, akkor valószínűleg megtanulnák azt, ami az egyetemi tananyagból kimaradt: emberséget, tiszteletet. A nők ugyanis tudnak szülni. A férfiak akkor sem, ha van szülészeti diplomájuk!
Nagyon-nagyon rossz a rendszer. Ezt elmondták-leírták ezren már. De elindult a változás, mégpedig nagy részben GERÉB ÁGNESnek köszönhetően.
Aki még esetleg nem jött rá: ő a második Semmelweis. Ugye tudjátok, hogy az a felsőfokú bábaiskola, ahol a jövő FÜGGETLEN bábáit képzik majd, az ő nevét fogja viselni?
Mindazok pedig, akik most sarat dobálnak tudatlanságukban, el fognak jutni oda, ahová egy barátnőm, aki felelőtlennek ítélte az otthon szülőket: nagyon fájdalmas tapasztalat árán rá fognak jönni, hogy hol vannak biztonságban…  Na nem a jól meg(le)fizetett kórházi rutinorvosok kezében. És csak egy kérdés a most Geréb Ágnes ellen acsarkodó anyákhoz: ugye a ti szüléseteknél NEM volt bent a párotok??? (ez most nagyon cinikus kérdés, bocsánat)

Utóirat: Kedves Ági! Bár soha nem találkoztunk, mégis nagyon sokat köszönhetek Neked! A hat szülésemből négy háborítatlan OSZ lehetett azért, mert Te vagy és munkálkodsz. Megtapasztalhattam a SZÜLÉS erejét, azt a nagyon erős női energiát, amit a kórházban nem tudtam. Ez a végtelen erő legyen mindig veled (tudom, hogy ott van)! Nagyon nagy hála van a szívemben, amikor Rád gondolok.

Csodina
 





Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2017. december 18., hétfő

Pirospont - TILOSpont



Negyvenévesen az ember már nem takarózhat azzal, hogy miket hozott gyerekkorából. Elnézve a korosztályomat, látom: bizony alaposan belénk gyógyult az a mentalitás, amivel a saját boldogtalanságunkat megteremtjük magunknak, nap mint nap. Saját küzdelmeimből kiindulva és a körülöttem lévő embereket elnézve, elég sokat töprengtem ennek miértjén.
Megint belefutottam egy olyan beszélgetésbe, ami már-már tipikus és hétköznapi. Az egyik szép karrierrel bíró ismerősömről derült ki, hogy tulajdonképpen nem szereti magát, tele van kompenzálással, hajt mint a güzü és közben azt érzi, hogy ő egy nagy kudarchalmaz. Nyilván egy nagyon összetett folyamat eredménye, hogy harmincakárhány évesen ő (is) itt tart, de eszembe jutott róla, hogy – többek között – mi a bajom az iskolával.
Rájöttem, mi szenvedésünk egyik legfőbb okozója: a pirospont!
Egyszer épp nem tudtam leellenőrizni valamelyik fiam leckéjét (mi vizsgázós magántanulók vagyunk), a nagylányom lelkesen átvállalta tőlem eme nemes feladatot. Szépen ki is pipálta mindet és megkérdezte tőlem: Anya, adjak rá pirospontot?
Számára ez a világon a legtermészetesebb dolog, hiszen iskolában szocializálódott. És milyen jó is az, pirospontot kapni! A válaszomon megrökönyödött: Isten ments!
Miért nem adok pirospontokat a fiaimnak? Nagyon egyszerű erre a válasz: azért, mert árt. És ha már megtehetem, hogy itthon tanítom őket, akkor minél kevesebb iskolai nevelőeszközt próbálok bevinni az életükbe, ami azért nem könnyű. Ezek bennem is összeforrtak a tanulás fogalmával, de hála Istennek meglehetősen sokat tájékozódtam és a saját kis csökevényeimnek egy részén sikerült túlhaladnom. És az egyik bizony a pirospont.
Ugyanis, ha jutalmazom azt, amikor jól csinálja meg a feladatokat és pirosponttal, csillaggal motiválom, akkor őbenne az fog megerősödni, hogy csak akkor elég jó (és szerethető, elfogadható, dicséretre méltó), ha hibátlanul csinálja meg a feladatot. Nyilván érdemes a tökéletesre törekedni, de tegye fel a kezét az, aki néhány oldalnyi feladatot megcsinál hiba nélkül, mert képes végig megszakítás nélkül  koncentrálni!
Na, miért nincs tolongás?
Amikor nap mint nap ezzel van a gyerek motiválva és ez az egyik fő forrása annak, hogy kitűnjön és több lehessen, mint a társai, akkor az fog benne megerősödni, hogy ő nem elég jó. Hiszen nem tudja mindig hibátlanul csinálni. És ha nem tökéletes, akkor már nincs jutalom. Ezzel pedig egy olyan csapdába kerül, mint amilyenbe én is és a példabeli ismerősöm: pörög, hajt, kompenzál, mert bármit tesz is le az asztalra, legbelül azt érzi: nem vagyok elég jó, nem vagyok méltó a szeretetre.
Ehhez társul még az a fajta fülem-farkam behúzom érzés, hogy én tudom, hogy egy csomó mindent nem tudok, vagy nem tudok elég jól. Ami ugye teljesen normális dolog, hiszen senki nem tökéletes. De aki volt olyan hátrányos helyzetben, mint én, hogy a  ’nagyon jó tanuló’ skatulyában csücsül, az tudja igazán, hogy egy kitűnő érettségi mögött nem feltétlenül a „hűénmilyenokosvagyok” érzés dominál, sőt. Ott van az emberben az, hogy csak rá ne jöjjenek, mennyire hülye vagyok egy-egy témában. És már megint ott vagyunk, hogy megfelelünk, jó képet mutatunk, mások azt hiszik, hogy mi aztán űberkirályok és űberboldogok vagyunk, pedig a nagy fenét! Rájöttem én sokszor, hogy jé, milyen pengén vág az agyam! De ennél sokkal többször éreztem azt: nem vagyok elég jó.
Nálunk, ha valami hibás, akkor ki kell radírozni és újra kell számolni. Ebből mit tanul meg a gyerek? Azt, hogy lehet hibázni, igaz akkor időbe telik a javítás, de az, hogy mi az ő értéke, nem ezen múlik. Ők is eléggé motiváltak abban, hogy elsőre jól megcsinálják, de egészen más a lenyomata bennük. Sokkal kisebb mértékben állnak bele a megfelelősdibe, mint az iskolapadban ülő társaik.
Ezzel szoros párhuzamot mutat a nyelvtanulás is. Ahogy körülnézek, na meg bele a tükörbe, hát szintén ugyanezt látom: Valami nagyon-nagyon elromlott, még a legelején! Én még orosszal kezdtem és emlékszem rá, mennyire vártam, hogy nyelvet tanulhassak! Ez a lelkesedésem igen hamar elmúlt és pontosan fel tudom idézni azt az érzést is, amikor a tanár felszólított: Vsztany, zakroj vszjo …
Elnézve a gyerekek anyanyelv-tanulását és elgondolkodva mindazon, amit eddig a nyelvtanulás (suli, tanfolyam, magántanár, önerő) címén előadtam, illetve előadattak velem, meg kell vallanom, hasonlóságot sem mutat a kettő. Ráadásul itt is megjelenik a megfelelősdi és az „énnemvagyokelégjó”. Mert hogyan is tanul a kisgyerek? Utánoz. Hibázik. És mi felnőttek NEM SZÓLUNK RÁ, NEM SZÉGYENÍTJÜK MEG, hanem egész egyszerűen elismételjük helyesen. Ő pedig tovább próbálkozik, egyes szavakkal akár évekig. Nincs rajta semmilyen kényszer, nem kap negatív minősítést, kizárólag pozitív visszacsatolást, még a hibáknál is: Hát nem édes?
Mennyire más, mint a kettes osztályzat a szódogán, nem?
Járni sem a jutalomért tanultunk meg, hanem az örömért, amit ennek a tudása és ezáltal a világ kinyílása okozott. Meg kellene vizsgálni a megszokott sémáinkat és a társadalom által elfogadott és elvárt dolgokat ennek tükrében: jó az, amit annak hiszünk?
Vajon, ha vissza tudnánk térni ehhez a gyermeki, bizalommal teli állapothoz, mennyi idő kellene egy nyelv elsajátításához? És mit kell tennünk azért, hogy ha mi meg is szívtuk, de a gyerekeinknek jobb legyen?
Vajon milyen lenne az a világ, ahol nem osztályoznak az iskolában? Ahol nem az a cél, hogy jobb legyek a többieknél, hanem együtt oldanánk meg a feladatokat? Ha mindenki ötletelhetne, ha a munkafeladatokban a legjobb matekos írná fel az egyenletet, a legjobb bioszosok szednék össze a megfelelő szakmai anyagot és a legjobb sportolók futnák le a beadandó anyaggal a félmaratont? Csapatban lehetne dolgozni, mindenki magába szívná mindazt, ami őt érdekli és a közös siker öröme lenne a jutalom.
El kéne kezdeni…
Csodina


 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2017. október 27., péntek

Tudatosság.anyu




 A blogon megjelent írásokból két válogatás-kötet jelent meg. Megrendelhető a csodina@gmail.com-on.


Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2017. május 1., hétfő

Kedves Olvasók!





Most, hogy a legkisebb gyerkőcöm is elég nagy már, úgy érzem kilépek a színfalak mögül. Nyitottan állok a megkeresések elé. Szívesen veszek részt előadóként, vagy beszélgetőpartnerként klubesteken, közösségi rendezvényeken, programokon. A témák, amikről bátran kérdezhettek:
- a szülés mint női misztérium
-  tudatos teremtés
- vonzás törvénye
- élet és tanulás, fél lábbal a rendszeren kívül
- az Aranykor ma
- hogyan tegyük élhetővé az életünket

 Ahol megtaláltok:csodina@gmail.com

2017. április 12., szerda

Elég volt!



Már megint ugyanaz a téma, csak a köntöse más. Most éppen CEU és Soros. Újabb olyan gumicsont, ami eléri, hogy az emberek egymás torkának ugorjanak.

Igaza van a CEU mellett tüntetőknek, és igaza van azoknak, akik Soros Györgytől féltik az országot. Igaza van mindenkinek, aki kiáll az ország vezetőinek hazugságai ellen, és igaza van azoknak is, akik látják: Orbán jól teszi, amikor … Mindenkinek igaza van. És közben senkinek sincs. Mert csak egy-egy szeletet látunk, a magunk szűrőjén keresztül értékelve. Próbáljuk meggyőzni az ellentábort az igazunkról és ők is ezt teszik.
Mi ennek az eredménye?
 Nézz körül!
Ez.
Itt van, mi csináljuk.

Hogy mi a kiút ebből a katyvaszból?

Vedd észre: semmi és senki nem fehér vagy fekete! Mindenkiben van jó és rossz is. Ha te csak az egyik színt látod, nem látsz semmit! Még csak nem is feketefehér a világ, hanem számtalan szín és árnyalat van benne!

Tedd azt, amit megtehetsz! Képviseld az igazad! Nem kell győzködni senkit. Te a CEU miatt vagy az utcán. Te azért, mert eleged van a politikusok hazugságából. Te azért, mert átlátod az Eu vagy Soros, vagy az oroszok, vagy … hazánk elleni ténykedését. Soha nem lesz olyan, hogy mindenki pont ugyanazt látja helyesnek! És mégis: ugyanaz a belső igazság vezet mindenkit, amikor azt mondja: Elég volt!

Egy dolgot lássatok már meg végre! Itt mindenki a hazájáért indul neki! A hazaszeretet viszi ki az utcára az embereket, ki-ki aszerint kódolja a sajátját, ami őt a személyes életében érinti. Nem kell mindenkinek minden aspektust átlátni, ezt hagyjuk meg az Istennek, oké?
A lényeg: nézz magadba és tedd meg azt, amit érzel, amit megtehetsz. Nem többet, de nem is kevesebbet.

Ha otthon ülsz és szidod azokat az embereket, akik szerinted erről tehetnek, akkor a lehető legrosszabbat teszed! Ébresztő! Elég a tehetetlenségből és a szentségelésből!

Állj fel és tegyél valamit, ha úgy látod, hogy valami nincsen rendben! Ha nem tudsz tenni semmit, akkor hagyd abba a botránkozást, állj fel az internet virtuális világa elől, lépjél ki a valódi világba! Eredj, találkozz emberekkel, állatokkal növényekkel! Randizz Istennel! Adj szeretetet, örömet valakinek! Máris megtetted, amit tehettél: Szebbé tetted a világot.

Elég már a fotelforradalomból! TEGYÉL VALAMIT! Légy végre aktív résztvevője az életednek. ÉLJ!

Csodina



Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2017. április 5., szerda

Magyarkút, hegytető - szeretem

Alkonyat, a kökénybokrok habos menyasszonyi ruhájától illatos a levegő. Amikor a Nap lebukik a hegyek mögé, felettünk világoskék, a horizonton narancs és vörös tobzódása. Megérkezik a menetrend szerinti esti légáramlat a fenyves felől. A virágok és a tűlevelek illata összeölelkezik. A locsolástól nedves föld illata hozzákomponálódik a harmóniához. A madarak csicseregnek (a gyerekek is). A hold fénylik és árnyékot játszik.
Mondtam már, hogy imádok itt élni???

2017. január 25., szerda

Halál - gondolatok egy témára



1 - Rák és halálfélelem

Talán azzal indult, amikor egy ismerős megemlítette, hogy a húga negyvenvalahány évesen meghalt méhnyakrákban. Aztán egy barátnőm mesélte, hogy az egyik testvérénél méhnyakrákot diagnosztizáltak, de ő többet nem ment vissza az orvoshoz, hanem teljesen megváltoztatta az étrendjét és az életmódját, egy év múlva pedig kiderült, teljesen egészséges. Nem sokkal ezután egy barátnőm elmesélte, hogy volt méhnyakrákja, meg is műtötték, de valamit elrontottak, ezért elfordult az orvosoktól és nekiállt meggyógyítani saját magát. Egy év múlva már ő is egészséges volt. Most pedig azt olvasom egy cikkben, hogy a tüdő bizonyos fajta sejtjei erősen reagálnak a halálfélelem okozta stresszre és talán nem véletlen, hogy az egyik leggyakoribb „áttét” épp ott alakul ki, amibe aztán már tényleg kötelező belehalni…
Eszembe jut az is, amikor a Köles reneszánsza konferencián egy orvos-genetikus arról beszélt, hogy a rákot mi magunk okozzuk a gondolatainkkal.
Mindemellett rengeteg cikk foglalkozik azzal, hogy a kemoterápia mennyire nem azt a célt szolgálja, hogy az emberek meggyógyuljanak. És persze ott a betegségipar: sem a gyógyszergyáraknak sem pedig a gyógyítani hivatott rendszernek nem érdeke, hogy az emberek egészségesek legyenek.

Az ún. egészségügyi rendszernek egyáltalán nem érdeke, hogy az emberek egészségesek és erősek legyenek. Ebben együttműködik az élelmiszeripar és a média is. Aki azt hiszi, hogy a nála okosabbak majd megmondják, hogy mit kell tennie, mert ők úgyis jobban tudják, az megérdemli a következményeket. Ezt nem kioktatóan és pejoratívan értem, hanem úgy gondolom, hogy mindenki a saját tapasztalatai mentén jut el oda, hogy elkezdjen felelősséget vállalni önmagáért, a döntéseiért, a gondolkodásáért és az életéért. Aki még másokra mutogat, annak szüksége van arra, hogy egyre betegebb legyen. Ezek a tapasztalatok fogják elvezetni oda, hogy felvállalja a felelősséget.
Én is ezen az úton mentem, nálam a szülésélményeim voltak az egészségügyi rendszerből és másramutogatásból kivezető „sárga kőkockák”. Mindenki megkapja, ha nem az egészségén keresztül, akkor az élet más területén ezeket a lehetőségeket.

Miért halnak bele az emberek a rákba? Mert az a hitük, hogy ez egy halálos betegség. Azért, mert elhiszik, hogy ez egy kívülről rájuk szakadt sorscsapás. Azért, mert nem akarnak élni, mert félnek a haláltól, és azért mert az élet és ezzel a változás felvállalása helyett csak vegetálnak. Pótcselekvésbe menekülnek és hárítják a felelősségüket. A belénk sulykolt évezredes átok az: a test szennyes, az életünk már eredendően bűnös.
Amíg ezek dolgoznak bennünk, addig betegség is lesz. Hiába az orvostudomány fejlődése, míg a középkorban a pestis tizedelte az emberiséget, ma itt a modern verzió helyette: rák, autoimmun betegségek és társaik.


2 - Hogyan akarsz meghalni?

Legyőztük a pestist, mégsem lett egészségesebb az emberiség. Most minden családot érint - így vagy úgy - a rák, tehát ez a közellenség, majd ha feltalálják a rák ellenszerét, akkor majd jön valami más. Egyes orvosok védőoltanának még a legártalmatlanabb betegség ellen is, csak, hogy az írmagját is kiirtsák, éppen azt nem veszik észre, hogy ezzel a hozzáállással a saját írmagjukat irtják ki.
Eszembe jut az asztrológia tanárom kérdése: „Rendben, találjuk ki, hogyan lehet megoldani, hogy az emberek ne haljanak meg többé szívinfarktusban! Akkor miben haljanak meg helyette???”
Elgondolkodtató kérdés ugye? Nagyon messzire visz, ha az ember veszi a fáradtságot és elindul ezen a nyomon. Ugyanis mindenki, aki megszületett, meg is fog halni. Az orvosok és az emberek nagy része fél a haláltól és ellenségnek tekinti. Mindent megtesznek, hogy ne engedjék győzedelmeskedni. Ez viszont szélmalomharc, hiszen MINDENKI meghal egyszer! A gyökérben pedig megtaláljuk a materialista szemléletet még a vallásos orvosoknál is: nem hisznek abban, hogy a lélek tényleg halhatatlan, hogy az isteni gondviselésnek csak egy kis szelete az, hogy testben élve tapasztalhatunk.
Pedig, ha tudnám, hogy a halállal csak a testemet vetem le, mint egy elkopott ruhát, akkor nem próbálnám meg mindenáron összevarrni a már szétmálló cafatokat. Ha nem venném magamra az egyházak által rám aggatott bűnösséget, ha nem élném meg tisztátalannak a testemet, hanem - ahogyan Jézus mondta -, isten templomának tekinteném, akkor nem lenne szükség a rongyok foltozgatására, mert úgy vethetném le, hogy ép, szép, tiszta, csak már nincs rá szükségem. Amikor a halál nem ellenség, hanem természetes velejárója az életnek, amikor el tudunk köszönni egymástól, mert tudjuk, hogy úgyis újra és újra találkozunk és nem kell kapaszkodnunk egymásba. Nem szebb lenne így? 
Ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség orvosokra. Aki holisztikusan nézi a világot, az már nem elégszik meg a mai „húsipari” orvosokkal, az már ha bármi jelzést kap a testétől igazi gyógyító után kutat. És bizony sokszor ezek a gyógyítók a közelében sem jártak az orvosi egyetemeknek. Sőt lehet, hogy az érettségijük is épp csak elégséges volt, viszont tudnak valamit. Azt az apróságot, hogy EGYek mindennel és ez az EGY gyógyít. Lehet, hogy diagnózis sem kell. Lehet épp egy ölelés hozza el a gyógyulás első lépését, vagy egy kirándulás, amikor valaki egybeolvad a természettel és egy fának dőlve évszázadok energiáját veszi magához.
A betegségiparban dolgozókkal pedig semmi probléma nincs, mert ők azt teszik, amit a legjobbnak tartanak, ugyanúgy, mint a hozzájuk forduló betegek. A zsák és a foltja megtalálják egymást. És ahogyan a testünk sejtjei folyamatosan megújulnak, a rendszerben is elkezdenek dolgozni a léleklátó orvosok, akiket megtalálnak mindazok, akiknek már ez kell. Ahogyan nő a kereslet, úgy fog nőni a kínálat is és a kettő egy emelkedő spirált hoz létre. Az nem baj, hogy a rendszer még félelemmel teli és sötét, mert benne van már a fényspirál és aki ébred, ezt keresi. Nem ránt kardot a sötét ellen, hanem meggyújtja a maga kis mécsesét.


3 - Neki még élnie kellett volna…

Korábban olvastam egy lányról, akit 23 évesen halálra gázolt egy autó. A hozzátartozó kétségbeesett fájdalomkiáltása ez volt: De neki még élnie kellett volna! Ugyanezt érzik most nagyon sokan a veronai buszbaleset kapcsán. Gyerekek voltak, fiatalok voltak, nekik még élni kellett volna!
A világon az egyik legnagyobb fájdalom-okozó gondolat a „volna”. Ezzel azt mondjuk, hogy nem helyes, ami van. Állandósítjuk magunkban a hiányérzetet és elindítunk egy ördögi kört. Nem a jó érzéseket teremtjük, hanem a rosszakat. Ráadásul, mivel itt sors-szintű történésről van szó, még csak észre sem vesszük azt, hogy teljesen beletapossuk önmagunkat a tehetetlenség érzésébe és elvesszük önmagunktól a jövőt.
Pedig egy-egy ilyen csapás, ami közelről érint bennünket pontosan azt szolgálja, hogy újraértékeljük a saját életünket. A gondolkodásunkat, szavainkat és tetteinket. Mert a gyászon és fájdalmon ugyan végig kell menni, de beleragadni nagyon nagy hiba.

Mindenki, aki megszületett erre a világra, az bizonyosan meg is fog halni. Vagy így, vagy úgy. Ez a rend. Már csak az a kérdés, hogy amikor elmegyek, akkor vajon lesz-e nyoma annak, hogy itt voltam? Marad-e olyan ember, akinek az életében bármilyen lenyomatot hagytam? A szeretetem jobbá tette-e a világot?
Ez a pillanat eljöhet évtizedek múlva és eljöhet még a mai napon. A körülöttem élők pillanata is eljöhet bármikor. Ezt tudjuk. És az ilyen tragédiák az arcunkba tolják: NE FELEDD, MINDEN MÚLANDÓ! És ez így van rendben, az élet pont ezzel válik igazán értékessé.
Nézz körül és szeresd, akit látsz. Megkaptuk a lehetőséget az életünkkel, éljünk vele.

Csodina