2019. április 18., csütörtök

Elfogadás


Sokszor bántjuk egymást, mert azt hisszük, hogy nem jó, ha a másik más, mint mi vagyunk.
Másképp gondolkodik, másképp látja a világot, és ha nálunk van az igazság akkor ő nyilvánvalóan hülye.
Vajon egy fűszál mennyire látja másnak a valóságot, mint egy fa?
Mit tud egy fűszál önmagában hozzátenni a világhoz?
Ha sok fűszál van, akkor az már mező, ha van benne virág is, akkor az rét. A bokrokkal és a fákkal együtt megjelenik az erdő. Mindez együtt a hegyekkel és a völgyekkel - akik ugye ellentétesek egymással - maga a táj.
A szépség ott van egy szál virágban épp úgy, mint a mezőben és a körülöttünk lévő tájban.
Mennyire fontos egy fűszál vagy mennyire fontos egy rét? Mennyire fontos hogy elfogadjuk azt, hogy akit teljesen más, mint mi vagyunk az is éppúgy a világ teljességének a része?
És eddig még csak a növényekről beszéltünk meg a hegyekről!
Ha ebbe a már így is összetett rendszerbe beletesszük az állatokat is, akkor teljesen jól átérezhető, hogy a világban pontosan ugyanúgy rendben van a fű, a virág, a bokor, a fa mint ahogy rendben vannak a halak, a bogarak és az emlősállatok, nem lehet őket összehasonlítani, de mindegyik hozzátesz a világ gazdagságához!
Sokkal jobbá válik a saját megélünk ha így tekintünk egymásra. Lehet hogy a másik teljesen más mint mi vagyunk, de a világ összessége, színessége szempontjából ő pontosan ugyanolyan hasznos, csak nem tudjuk hogy miben, mert annyira más világot képvisel. 
Ha én egy halastó vagyok, te pedig egy esőerdő, nem kell megküzdenünk egymással, nem kell bebizonyítani, hogy melyikünk az értékesebb. Nélkülem is kevesebb lenne a világ és nélküled is.
Csodina

 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2019. április 15., hétfő

...


Azt hisszük, hogy attól mennek előre a dolgok, hogy csinálunk valamit. Közben elfelejtkezünk arról, hogy épp elég, ha megéljük valódi önmagunkat és hagyjuk megtörténni a dolgokat.
A 'csinálással' a felszínen tartjuk önmagunkat. Amikor az energiához kapcsolódunk, lemegyünk a mélybe és ha onnan cselekszünk, az eredmény sokkal intenzívebb lesz.
Abban benne van a hála és a szeretet ereje.
Csodina




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2019. április 8., hétfő

Edina hegyek, hova legyek




A pár hete megint halmozódtunk. Felugrott hozzánk egy fiatal pár, megnézni a jurtánkat. Referenciaként hozzánk küldi a gyártó azokat az embereket, akik szeretnék a nála látható még össze nem rakott alkatrészek után a már kész tér érzetét is megkóstolni. Mivel másfél falunyira vagyunk egymástól, ez adja is magát.
Telefonos egyeztetés után be is futottak, a lány pedig így nyújtotta a kezét: szia, én is Edina vagyok!
Ezek után este a dobkörre felhoztam egy lányt, akit szintén Edinának hívnak, így a jelen lévő három nőből kettő volt Edina.
És csak hogy tudjátok, mennyire gyakori  ez a név, elmesélem, hogy az építőipari(!) szakközépben az osztályban hárman voltunk Edinák, az egyetemen pedig (Műszaki egyetem(!)) a tankör öt lányából ketten.
És mivel amúgy is el szerettem volna mesélni, hogyan is lettem Csodina, megragadom a kínálkozó alkalmat (a nyakánál fogva).
Minden az egyetemen kezdődött. Mivel ketten voltunk Edinák, mindig gond volt, hogy épp melyik Edináról van szó. A srácok frappánsan megoldották, azaz megtoldották: Hozzácsapták a vezetéknevünk első betűjét, így lett a „melyik Edina, nem az, a másik…”- helyett CsEdina és VEdina.
Évekkel és két gyerekkel később, amikor már kezdett fontossá válni az internet (bizony-bizony,ebből is látszik, hogy őskőkori öreg róka vagyok), nekiálltam email-címet készíteni magamnak. Tudjátok, ez az a remegő gyomrú izgalom, hogy most aztán mérföldkövet lépünk át!
Természetesen a csedina(kukac)izébigyó.hu volt az egyetlen elképzelésem, lévén én vagyok A CsEdina. De persze Móricka voltam, aki elképzelte… már foglalt volt a cím. Na most akkor mi legyen?! Totális leblokkolásban álltam (bocs, ültem), amikor is az akkori férjem teljes nyugalommal mondta, hogy akkor legyen csodina, jó lesz az is!
Megütközve néztem rá, mert ez olyan bénán hangzik, de mivel jobb ötletem nem volt, így maradt ez. Később átváltottam a gmail-re és természetesen maradt a csodina. Aztán amikor az első írásaimat közzétettem (Cs.Edina aláírással, a Lélekkunyhó blogon), egy-egy ismerős, akivel email-kapcsolatban is voltam, elkezdett Csodinának nevezni. És mint aki mézbe tenyerelt, rajtam ragadt a név.
Hosszú évek távlatából látom, hogy ebben is a Sors keze volt, mint annyi másban, amit magamtól nem látok vagy nem lépek meg. Akkor is megtörténik, ha süketnek és vaknak tettetem magam, mert nekem fontosak és hétköznapiak a CSODÁK.
Maga az élet az és szerintem akkor lehetünk boldogak, ha ezt meglátjuk. Úgyhogy csodára fel!

Csodina

 



Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2019. február 11., hétfő

Egy sokgyerekes írónő bonyolult élete

 Miközben mosogatsz/sárt takarítasz/főzöl és próbálod a gyerekek hangerejét túlüvölteni, jön az ihlet.
Ettől a pillanattól oda-vissza rohangálsz a konyha/fürdőszoba és a laptop között.
Néha keresztülesel valakin, miközben félbódulatban, a gondolataid özönében igyekszel mielőbb billentyűzethez jutni.
Amikor kiadod magadból, megkönnyebbülsz, de ez nem tart sokáig, mert jön a következő gondolat, de addigra már egy másik tányért mosogatsz, vagy a következő fél pár cipőt hajítod arrébb.
A gyerekeknek tökéletes az antennája és leképeznek téged, így egy idő után -már ha képes vagy a valóságot még érzékelni- rádöbbensz, hogy egy hatalmas csata kellős közepén állsz...

Isten hozott, ez az otthonod... ez vagy te...
Őrület ez az írósdi, komolyan, miért nem maradtam inkább mérnök??? (hát, ha őszinte vagyok, akkor azért mert élvezem...vagy mi...)
Hamarosan újra olvashattok tőlem.
De előbb utána nézek, ki üvölt és miért.
áááááááááááááááááááááááááááááá


Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2019. február 1., péntek

Vannak napok...


Vannak napok, amik alaposan meggyömöszölik az embert. Ez a mai ilyen volt.
Temetésen voltunk, ami jobban megviselt, mint számítottam rá. Mivel a párom barátjáról volt szó, akivel nem túl sokszor találkoztam személyesen, annál többször történetekben, azt hittem könnyebben megúszom. Tévedtem.
Spiri emberként tisztában vagyok azzal, hogy az életnek van körforgása és a halállal nem ér véget a létezésünk. Valami azonban mégiscsak elmúlik ilyenkor, ráadásul ’örökre’.

És igen, sajnálom Imi, hogy tavaly ilyenkor ellaposodott a chatelésünk arról a buliról, ami - most már tudom - az utolsó szülinapi bulid lett volna.
És sajnálom, hogy csak egyszer jöttél el hozzánk a barátnőddel, akkor is a NEMfesztiválra, amikor igazából nem volt alkalmunk beszélgetni.
És életem legemlékezetesebb szilveszteri bulija volt tizenévvel ezelőtt, amikor nálatok voltunk és megdöbbentettél azzal, hogy hatalmas mackó létedre milyen jól táncolsz.
És azt is tudom, hogy imádtál olvasni, meg hogy óriási szíved volt és mindig segítettél mindenkinek. Nekünk is minden évben, hisz tiéd volt az Örömünnepeken használt konyha-sátor, és évekig szolgált bennünket a tőled kapott hűtő.
Jelen vagy a lépcső alatt bujkáló régi fotóalbumokban, ahol örökké együtt marad a négy barát. Igen ez volt az egyik, ami miatt ma sírtam. Ti négyen, a barátságotok, ami már négy évtizede tart még ha a szél messzire is fújt benneteket, annyira stabil és szép dolog volt. És most ott állt a másik három a fizikai síkon a sírodnál, te pedig már nem vagy itt ebben a térben. Kicsit olyan, mintha azokon a képeken, amiken együtt vagyok, az egyik arc kifakult volna. Férfikönnyek fakították ki.
Az életed végén lévő pont mindannyiunknak hozott egy-egy felkiáltójelet.  

A saját történetemben ott van az apukám, aki csak két évvel élt többet. Ott a sírnál állva ez is berezgett a lelkembe. És az is, hogy nem teszem még mindig azt, amit tennem kell. Most láthattam, milyen az, ha az ember már későn akarna lépni.
 Bennem volt a vágy, hogy ezeket helyre tegyem magamban, ehhez pedig kell a csönd és az önmagammal levés. Ehhez képest szülinapoztunk (mert apósom hála az égnek energikusan töltötte be most a 82. évét), délután pedig az oviból elhoztam egy királylányt és egy Batman-t, így hirtelen teljes gőzzel visszaálltam a napi rutin anyaszerepbe. Ebbe nem fér bele sem az elvonulás, sem a csendes elmélyedés. És most itt ülök, amikor végre mindenki alszik, hogy valahogy elrendezgessem magamban a szálakat.

Most, hogy kiírtam magamból, érzem, mennyire hálás vagyok az életemért, a családomért, a barátaimért. Hálás vagyok az ilyen lelkemet megérintő halálesetekért, amik felráznak és rámutatnak nagyon fontos dolgokra.
Például, hogy kell találni örömteli apropót a találkozásokra…

Csodina

 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2019. január 26., szombat

Egy punnyadt túrista kalandjai a téli Mátrában



Eredetileg teljesítménytúrázni indultunk, de bátorságpróba lett belőle.
Az út elején, amikor szembesültem a hó alól kikandikáló jéggel, megállapítottam, hogy ez egy bépluszos terep, de aztán ahol nagyobb volt a hó, ott már nem lógott ki a jég, meg a lóláb és nagyon jól lehetett haladni, főleg azért, mert most először túrabottal mentem. Anélkül ilyen terepviszonyoknál esélyem nem lett volna szintidőn belül teljesíteni a távot.
Meglepő módon Kékestetőig jól haladtam, a durva emelkedőn sem csökkent le az összegyűjtött félórás idő-előnyöm. Persze a csúcsra felvivő ösvényen gyakorlatban is kipróbálhattam az együttérzést, mostantól más szemmel nézem, amikor a kungfu panda felkecmereg a Jádepalotába.
Az emberekből tengernyi özönlött az erdőben, eleinte illatosak voltak a mellettem elhaladók, aztán a csúcs után egyre büdösebb lett mindenki, részben az előző hegymenettől, részben pedig a stressztől, de erről majd később.
 A többiek ruházatát elnézve én a tizenéves túranadrágomban, barátnőm fiától örökölt strapabíró dzsekiben, nóném lábszárvédőben és tarisznyával kimondottan a különc kategóriába tartoztam. Kedvencem és az abszolút kategóriagyőztes az a srác volt, aki baseball-sapkában, farmerdzsekiben és munkáskesztyűben előzött le valahol a második ellenőrző pont előtt.
Volt egy lány, akinek olyan volt a kapucnija, hogy űrhajósnak nézett ki és egy másik, akinek a nadrágja és a futócipője között kivillant a pucér bokája, ami ekkora hóban ránézésre is izgalmas. Volt két apuka is, akik a tizenéves-forma gyerekükkel túráztak és volt néhány idős ember is, így ebből a szempontból a magam korával középmezőny voltam.
Ennyi statisztika után azért elmesélem, hogyan sikerült a félórás előnyömet 10 percre leredukálni. A csúcs után már lehet haladni, mert ugyebár lefelé kell menni. Ez elvileg gyorsabb, kivéve amikor nem. Volt egy rész, ahol tipródtam, hogyan jussak le a sziklás és csúszós részen. Jött három profi futó, ebből kettő szépen leült és lecsúszott gatyaféken, a harmadik pedig gazellaként szökkent le. Na ez utóbbi nálam esélytelen volt, így maradt a gatyafék, ha már a nagyok is így csinálták. A tetthely aljában való nem túl kecses feltápászkodásomat szerencsére senki sem látta.
Aztán jött három olyan rész, ami lejtős volt és jeges, ezért vastag kötéllel biztosították a balesetmentes lejutást. Csakhogy itt torlódás volt, mindegyiknél várakozni kellett és persze csak lassan lehetett araszolni, amikor végre sorra kerültem. És aki azt hiszi, ezzel megvolt a neheze, jókorát téved. Mert voltak lejtős és jeges szakaszok kötél nélkül, meredek hegyoldal mentén, ahol egy félrecsúszás rossz esetben több méteres szintesést is jelenthet. Az egyik ilyennél megálltam és elengedtem vagy tíz embert és néztem, ki hogyan oldja meg a feladatot. Hatan hanyattestek közülük. Teli pelenkával indultam neki, sikerült megúsznom, ahogy a többit is. Itt már tudtam, hogy ez nekem bátorságpróba is, mert bevállalós vagyok, de itt bizony csak a kényszer vitt rá, hogy valahogy átjussak a lehetetlennek tűnő próbatételeken.
Mire az utolsó ellenőrzőponthoz értem (itt majdnem hanyatt estem, mert annyira örültem, hogy nem néztem a lábam elé), az előnyöm nagyjából eltűnt, így az utolsó szakaszon még hajráznom kellett, hogy biztosan meglegyen a szintidő. Itt már újra a párommal mentem, és együtt értünk célba, a hét órás szintidőt 10 perccel megelőzve.
És persze még nincs vége, mert a legnehezebb nem maga a túra, hanem amikor a célban az evés után megpróbál az ember felállni. Utána még el kell jutni a kocsihoz, hazafurikázni és kiszállni. Én közben többször is annyira kacagtam, hogy nem tudtam abbahagyni, mert úgy zsibbadt a lábam, hogy felemelni sem bírtam, csak csoszogtam, ami mondjuk a ház előtti lépcsőn való feljutáshoz nem kimondottan ideális.
Tételesen összegezve a mai napot: a kölcsönkapott túrabot és a vadonatúj túracipőm tökéletesen vizsgázott. Jövőre mindenképp komolyabban kell edzenem - ezt mondom már harmadik éve… Szerintetek fogok menni? (( (aki nem tudta volna, ez volt a hatodik, amikor végigmentem ezen a túrán))) Szóval menni fogok, ahogy tavaly a két, törésből gyógyulgató csuklóm sem volt akadály. De előtte légyszi szóljatok, hogy megbeszéltem magammal, hogy végre rendesen felkészülök!

Csodina
 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2019. január 21., hétfő

Pam-pam-pam palini



Bár nem én vagyok Pampalini, most mégis vadászkalandomat fogom nektek elmesélni.
Történt ugyanis, hogy nekiindultam edzeni, hogy a szombati Mátra-túrát bizonyosan túléljem. Nem mellesleg a régi formám is vissza szeretném nyerni, mert nemrég még az volt a bajom, hogy túl sovány vagyok, most meg a bennem önmagamról élő kép a tükörből visszanézővel a másik irányból  nem kompatibilis. (aki ezt a mondatot első olvasásra értette, kap tőlem egy szóbeli hátbaveregetést)
Tehát mostanság néha lefelé kocogok, felfelé meg szuszogok, jaj de jó, hogy hegyen lakunk!
 Így kezdődött ez ma is. Tudtam, hogy kevés időm van a délutáni logisztikáig, így rövidített útvonalat választottam. Hamar felértem a kilátóhoz, ahonnan a terveim szerint a fenyvesen át hátulról érkeztem volna épp időben haza.
Csak hát Edina tervez, a jóisten meg végez.
Mentem, mendegéltem, befelé figyeltem, meg a lábam alá, hogy el ne zakózzak az itt-ott csúszós, mindenhol göröngyös erdei úton. Valami halvány sötétszürke színű sejtelem bederengett a gondolataim közé, de a vészcsengő nem szólalt meg az agyamban, így tempósan haladtam. Aztán egy hang megtorpantott:
- Állj! Ne jöjjön tovább!
Előttem vagy húsz méterrel, ott, ahol el kellett volna kanyarodnom, egy dzsip állt, meg egy mérges vadász. Én hirtelen azt sem tudtam, melyik színdarabban játszom, próbáltam a saját agyamból kikeveredni a valóságba.  A fickó igyekezett meggyőzni, hogy forduljak vissza, hogy a szagom ne riassza el a lelőni vágyott szarvasát. Én elég paprikás lettem így nem sokkal a cél előtt, hogy nem enged továbbmenni. Próbáltam kidumálni magam, hogy haddnemárénmenjekittvissza, de egyre idegesebben hőbörgött. Mivel váltig állította, hogy már máskor is szólt nekem emiatt, amikor kutyával voltam, akkor konkrétan röhögni kezdtem, mert nekem soha nem volt kutyám. De legalább nem csak nekem van a fickó a bögyömben, ezúton is üdvözlöm a kutyás kolleginát, egy csónakban evezünk!
 A vadász végső érve a lentebb lévő társa volt, aki véletlenül belémlőhet, mert szarvasnak néz. Abszolút éreztem, hogy ez kamu duma, mert egyedül volt, de már sürgetett az idő, így nem vitatkoztam tovább, hátraarccal fejeztem be a diskurzust, meghagyván neki, hogy legközelebb tegyen ki egy táblát az út elején, hogy ne kerüljünk kölcsönösen ’a jó édesanyád’ típusú helyzetbe.
Most, hogy itthon vagyok, az esti jövés-menést is letudtam, van időm elmélkedni.
1: nem szeretem a vadászokat, ezt a példányt meg különösen nem.
2: ha már lő egy szarvast itt, akkor legyen szíves azt elkapni, amelyik nálunk szeret garázdálkodni, akkor megbocsájtok neki
3: ismerve magam, csakazértis arrafelé fogok kocogni… de csak azért, hogy találkozhassak a kutyás csajjal …





Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on