2018. december 23., vasárnap

Tündérek


Szeretem a fehér Karácsonyt, vannak róla nagyon szép gyerekkori emlékeim. Volt időszak, amikor a szüleim mindketten folyamatos három műszakban dolgoztak és Szentestekor egyikük délutános, másikuk éjszakás volt. Aznap mi reggel karácsonyoztunk. Aztán eljött az este és nem tudtuk, hogy mit kezdjünk magunkkal, elmentünk hát a lakótelep dombos részére szánkózni.
Körülöttünk a csillogó hó, az ablakokban a fények, a levegőben az ünnep hangulata, a szánkópálya pedig csak a miénk. Hangosan kacagtunk a csillagos szent ég alatt. Szép volt, nagyon szép.

Most nagyon örültünk a hónak, a gyerekek hóházat építettek, a párom lapátolt én pedig gyönyörködtem és hittem benne, hogy ez Karácsonyig megmarad. Aztán kiderült, hogy jönni fog a meleg és az eső és el fog itt is olvadni, nem csak a városokban. És tegnap meg is érkezett az eső. Összetöppedt, megszotyogósodott az addig ropogó csillogó hópaplan. Estére megérkezett a viharos szél is, ami itt a hegytetőn megszaladva kimondottan félelmetes tud lenni. Persze mi tudjuk, hogy a szél jó és mindig jön a nagyobb esők után, hogy felszárítsa az ég könnyeit, megkönnyítve ezzel a tanyasiak közlekedését a földutakon.
Ma reggel a fehér helyett zöldre ébredtünk. Teljesen eltűnt a hó, már csak a gyerekek házikója helyén fehérlik egy megszeppent kupac.
Akár szomorkodhatnék is, de a fű zöldje annyira élettel teli, szinte tavaszi érzetű és a felkelő nap vöröse, ami a házunk fölötti felhőről visszaverődve tündérfényben fürdet bennünket annyira valóságos, hogy csak örülni tudok.
A világ, a természet annyira szép és annyira sokféle arca van, hogy ha vesszük a fáradságot, hogy annak örüljünk, amit éppen kapunk tőle, akkor garantáltan jól fogjuk magunkat érezni.
Ha kinézek az ablakon, szinte látom, ahogy a tündérek itt táncolnak körülöttünk.

Csodina
 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2018. december 14., péntek

Kifelé a válságomból

Mostanában identitási válságban tocsogtam. Próbáltam elhinni azt, amit agyból már tudok: író vagyok. Mert ugye vannak könyveim, vannak írásaim, vannak követőim és lelkes rajongóim. Ez a mérleg egyik serpenyője.
A másik oldalon viszont ott van, hogy nem vagyok igazából sem ismert, sem elismert ebben a szakmában, vagy inkább nevezzük hivatásnak. Szakmám szerint mérnök vagyok, ez a szívem egyik csücske a mai napig, bár évek óta nem dolgozom benne. Az írás viszont a lelkem egy darabja, a belső monológjaim, amik időnként papírra íródnak, ha megengedem.
Persze tegnap is megkaptam a női kör végén az angyalkártyából, hogy használjam a szavakat, de mégis… A hatalmas önbizalmam…
Ma reggel mentünk az autóval a férjem munkahelye felé. Néztem a vitorláshajó formájú felhőt és a Duna fölött emelkedő narancsvörös napkorongot, amikor is a párom megszólalt: milyen rondán füstöl a DCM! Én pedig nem gondolkodtam, nem fogalmazgattam, hanem egyszerűen megjelent a mondat a tudatomban.
Amikor kiszálltunk a kocsiból, ennyit mondtam neki:
- Egy furcsán torz kéményt rajzolva az égre fagyott a cementgyár füstje.
Kár, hogy nem volt egy kamera, ami felvette volna az arcát. Csak ennyit mondott: hűűűűűűű.
Mivel van jegyzetfüzetem és tollam, így nem illannak már el ezek a mondatok. És, hogy mivé fognak összeállni? Majd meglátjátok!
Majd én is meglátom…

Csodina





Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2018. december 8., szombat

Embertelen

Embertelen.
Elgondolkodtatok már ezen a szép magyar szón?
Az embertelen munkáltatók embertelenül fognak maradni.
Magyarország is embertelenedik.
Hm.
Talán el kellene kezdenünk az emberséget. Csak úgy kicsiben. Aztán majd megnő...


Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2018. december 7., péntek

Kórházi történet


Egynapos sebészeti ellátáson voltunk tegnap a kilencévesemmel. Aki ismer tudja, hogy ez nálam mit jelent, mennyire nem utam az ilyen megoldás. Írhatnék róla, miért és hogyan, meg arról is, milyen praktikákkal oldottam meg frappánsan a várakozás hosszan elnyúló óráit, hogy ne rettegjen a gyerekem, de mindezek eltörpülnek - még a hazáig a fájdalmat csendben eltűrő gyerkőcöm is - amellett, ami közvetlenül a hazaindulásunk előtt történt.
A szomszéd ágyon egy óvódás kislány feküdt, akinél altatásban végeztek el egy kellemetlen vizsgálatot. Előtte bódításként szirupot kapott, mert ő az én fiammal ellentétben nem tudta a tablettát lenyelni. Hogy milyen íze volt nem tudhatom, de a kislánynak nagyon nem ízlett, valahogy mégis ügyesen belediktálták. Megvolt a vizsgálat és a mellékhatásként jelentkező fejfájás megelőzése miatt innentől feküdnie kellett. A vele lévő nagymama tablettel szórakoztatta a kislányt, aki dicséretre méltóan jól viselte a körülményeket. Kiderült, hogy sajnos már rutinosak, mert sok-sok vizsgálat van mögöttük és csak reménykedhetnek, hogy a kezelések majd lassítják a könyörtelen izomsorvadást.
Mi már hazafelé készülődtünk, amikor a lánykának elkezdett fájni a feje. A nővérke hozott neki fájdalomcsillapítót, természetesen szirup állagút. A fekvéstől és fájdalomtól már teljesen hisztis gyerek persze ellenállt, nem akarta bevenni a gyógyszert, akárhogyan is magyarázták neki, hogy ez jó lesz. Korábban, amikor a hátán lévő sebet kezelték le, akkor már kiabált, hogy utálja az orvosokat és jaj-jaj őt ne bántsák. Érzitek ugye, szegény kislány milyen állapotban lehetett?
És itt történt az, amit soha nem tudtam volna elképzelni. A kislány torkaszakadtából üvöltött és ellenállt. Tudjátok, hogy mit kiabált perceken keresztül?
- Köszönöm, nem kéjem az ojvosságot!
Végül valahogy sikerült belediktálni és amikor elindultam az összes motyónkkal, a sorstársaktól elköszönve a kislány épp visszahányta a gyógyszert. Kifelé menet így még berohantam szólni a nővéreknek, akik futottak segíteni.
Így indultunk haza.
És miért is olyan érdekes ez az egész történet? Mert a kislány cigány, a nagymamája egy testileg lepukkant öregasszony. Egy olyan emberpáros, akik között érezhető volt a minden bajon átívelő szeretet. És megmondom őszintén, ha az én gyerekeim ilyen helyzetben kiabálnának, nagy eséllyel nem ilyen szépen kérnék…
Tegnap megváltoztam egy kicsit. Nem azért, amit előtte gondoltam volna. A saját történetem és problémáim eltörpültek és örülök, hogy így alakult és ott lehettem.

Csodina

 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2018. november 24., szombat

Nem mindenki...


Nem mindenki skizofrén, aki ismeretlen hang hatására tesz vagy nem tesz dolgokat.
Néha szállj ki a kocsiból, húzd ki a fülesedet, menj gyalog és próbálj GPS nélkül odatalálni valahová.
Meg fogsz lepődni, milyen érdekes is a világ.
 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2018. november 22., csütörtök

A tizenkettes úton autóztam hazafelé


A tizenkettes úton autóztam hazafelé, egyedül ültem a kocsiban. A hosszú egyenesben szembe jött egy autó, amelyik épp előzésben volt. Fékeztem, hogy biztosan beférjen.
Abban a néhány másodpercben, amíg nem voltam teljesen biztos benne, hogy megússzuk a karambolt, elég sokminden végigfutott az agyamon.
Milyen jó, hogy most úgy alakult, hogy a gyerekek már nem ülnek a kocsiban!
Milyen lenne éppen a szülinapom előtt meghalni? Lemaradnék a tortámról, helyette torom lenne…
Mit érezhet a másik autós, amikor a hülyesége miatt belémcsapódik?
Még jó, hogy nem az én hibám lenne a baleset…

Ez az utolsó mondat fennakadt a tudatom szűrőjén és napok óta ezen gondolkodom.
Miért van az, hogy amikor épp esélyes, hogy esetleg meghalhatok, akkor ez a legnagyobb megkönnyebbülést hozó gondolatom, hogy nem az én hibám? Miért félek ennyire attól, hogy valami hülyeséget csinálhatok ÉN?
Ez valami nagyon mély és zsigeri hiedelem, ami az emberek nagy részébe bele van kódolva.  Elemezhetném, hogy mi a szerepe ebben a vallásoknak, az iskolarendszernek és a szüleinknek. Mindenki megtette a magáét, de attól, hogy rájuk mutogatok, még nem lesz nekem jobb. És mint szülő én is továbbadom (továbbadtam) a gyerekeimnek.

Gondolkodom, és nem tudom, hogy mikor volt utoljára olyan, amikor mertem hibázni, amikor tudatosan álltam volna bele olyan helyzetbe, ami vagy összejön vagy nem. És ez nem azt jelenti, hogy nem tettem ilyesmit, hanem azt, hogy a tudatomban már előre hárítottam és megmagyaráztam a dolgokat.
Mert megmagyarázom. Mindig. És a lelkem mélyén tudom, hogy mindez csak duma és takarózás.
Miért nem írok? … Mert félek. Félek, hogy leírok olyat is, ami másoknak nem fog tetszeni, esetleg tévedek és ennek nyoma marad.

Én vagyok felelős az életemért. Én vagyok felelős, amiért nem teszem a dolgom. Én vagyok az, aki változtathat ezen.
Azt hiszem nem akarom megvárni a becsapódást.

Csodina


 

Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on