Két világ határán … újra

Írni kellene. Ezt mantrázom már időtlen idők óta. Néha kijön belőlem egy-egy téma, de ha lehet, akkor ellenállok. Sürgős mosogatni- és teregetnivalókkal bástyázom el magam.

A KÖNYVET kellene írni. Itt van, kísér és kísért, nem hagy békén. Egy baj van vele. A poklaimba kell érte bemenni. Milyen egyszerű volt az elsőt – a gyógyítót - megírni! Mindenre emlékeztem, a napló az agyamban volt mindarról, ami történt. A folytatás már nem ilyen egyszerű.

Milyen könnyű volt a látszólagos Happy Endig elmenni! És milyen borzalmasan idegesítő nézni a többit, ami már nem ilyen könnyű, ami már nem a szimpla diadalmenet.

Mitől félek? Itt van a zsigereimben. Hiszen ami történt már elmúlt, sok-sok szép és előremutató dolog. És olyanok is, amin sírtam, sírtunk és ha megírjuk, tördeljük, kinyomtattatjuk és eljut hozzád, akkor te is sírni fogsz. Mert az élet ilyen.

Katarzis. Pokol. Mennyország. Fekete, fehér, rózsaszín, és haragoszöld.

Eldöntöttem. Megírom a magam részét. De ezt már egy évvel ezelőtt is megtettem és mégsem engedtem, hogy beszippantson az örvény. És a napokat, heteket, hónapokat teleraktam pótcselekvéssel.  Megmagyaráztam magamnak. És megmagyaráztam mindenkinek, aki a külvilágom szerepeit játssza. Ők hittek nekem. Én nem hiszek magamnak. Állok az ösvény elején, tudom, hogy végig fogok menni rajta. Végigmegyek, mert nincs más választásom. Ezért jöttem. Ezt akartam. Jaj nem akarom, miközben nagyon akarom! Széttép, bedarál, megöl és feltámaszt. Tavaly ugyanitt álltam, ugyanezt éreztem.  Eltelt majdnem 12 hónap. Valami megváltozott. Mások a jelek. Tolong bennem egy másik könyv, de addig nem tud utat törni magának, amíg ez a régi, Ő, meg nem születik erre a világra. Nem rangsorolhatom át. Tudom. Érzem. Mondta. És a jeleket látom. Nem tehetem meg, hogy ne adjam át magam neki.

Éjjel álmodtam. Kísértett a meg nem írt, a ki nem mondott. Megkaptam a kulcsot, de felébredve nem találtam hozzá a zárat. Mert az az ajtó nem itt van, ez még nem az a táj. Majd az ösvény túlsó végén. Igen ott lesz a kapu, amibe beleillik. És odáig egyedül kell eljutnom.

Félek, nagyon félek. Attól is, hogy megírom és attól is, hogy nem. Mindent át kell hozzá alakítanom, mély levegőt kell vennem és teljesen fel kell forgatni az életemet, az életünket. Nem takarózhatok tovább a családommal, mert ez már a végső idő. A jelek jönnek és cselekedni kell. Most. Már nem napolhatom el.

Az idő eljött és most átadom magam. Ha eltűnök, ne keressetek. Elő fogok jönni, amikor az ösvény végére értem. Másik világba utazom. Onnan csak a könyvvel jutok ki. Kijutok, mert ez az utam. Ez a dolgom. Megteszem. Most.

MOST

Csodina