Írni kellene. Ezt mantrázom már időtlen idők óta. Néha kijön
belőlem egy-egy téma, de ha lehet, akkor ellenállok. Sürgős mosogatni- és
teregetnivalókkal bástyázom el magam.
A KÖNYVET kellene írni. Itt van, kísér és kísért, nem hagy
békén. Egy baj van vele. A poklaimba kell érte bemenni. Milyen egyszerű volt az
elsőt – a gyógyítót - megírni! Mindenre emlékeztem, a napló az agyamban volt mindarról,
ami történt. A folytatás már nem ilyen egyszerű.
Milyen könnyű volt a látszólagos Happy Endig elmenni! És
milyen borzalmasan idegesítő nézni a többit, ami már nem ilyen könnyű, ami már
nem a szimpla diadalmenet.
Mitől félek? Itt van a zsigereimben. Hiszen ami történt már
elmúlt, sok-sok szép és előremutató dolog. És olyanok is, amin sírtam, sírtunk
és ha megírjuk, tördeljük, kinyomtattatjuk és eljut hozzád, akkor te is sírni
fogsz. Mert az élet ilyen.
Katarzis. Pokol. Mennyország. Fekete, fehér, rózsaszín, és
haragoszöld.
Eldöntöttem. Megírom a magam részét. De ezt már egy évvel
ezelőtt is megtettem és mégsem engedtem, hogy beszippantson az örvény. És a
napokat, heteket, hónapokat teleraktam pótcselekvéssel. Megmagyaráztam magamnak. És megmagyaráztam
mindenkinek, aki a külvilágom szerepeit játssza. Ők hittek nekem. Én nem hiszek
magamnak. Állok az ösvény elején, tudom, hogy végig fogok menni rajta.
Végigmegyek, mert nincs más választásom. Ezért jöttem. Ezt akartam. Jaj nem
akarom, miközben nagyon akarom! Széttép, bedarál, megöl és feltámaszt. Tavaly
ugyanitt álltam, ugyanezt éreztem.
Eltelt majdnem 12 hónap. Valami megváltozott. Mások a jelek. Tolong
bennem egy másik könyv, de addig nem tud utat törni magának, amíg ez a régi, Ő,
meg nem születik erre a világra. Nem rangsorolhatom át. Tudom. Érzem. Mondta.
És a jeleket látom. Nem tehetem meg, hogy ne adjam át magam neki.
Éjjel álmodtam. Kísértett a meg nem írt, a ki nem mondott.
Megkaptam a kulcsot, de felébredve nem találtam hozzá a zárat. Mert az az ajtó
nem itt van, ez még nem az a táj. Majd az ösvény túlsó végén. Igen ott lesz a
kapu, amibe beleillik. És odáig egyedül kell eljutnom.
Félek, nagyon félek. Attól is, hogy megírom és attól is,
hogy nem. Mindent át kell hozzá alakítanom, mély levegőt kell vennem és
teljesen fel kell forgatni az életemet, az életünket. Nem takarózhatok tovább a
családommal, mert ez már a végső idő. A jelek jönnek és cselekedni kell. Most.
Már nem napolhatom el.
Az idő eljött és most átadom magam. Ha eltűnök, ne
keressetek. Elő fogok jönni, amikor az ösvény végére értem. Másik világba
utazom. Onnan csak a könyvvel jutok ki. Kijutok, mert ez az utam. Ez a dolgom.
Megteszem. Most.
MOST
Csodina
régi könyv régi én , úl köny új én.Félsz az újtól , de félsz a régitől is.Nincs hová menni , választani kell...
VálaszTörlés