Hullám – hullám?! – hull-ám!

„Részecske vagyok vagy hullám

élek-e vagy ez a hullám

megmondanám, hogyha tudnám

de mindent én sem tudhatok”

Így kezdődik a fizikusok indulója, ez jut eszembe arról, amire a napokban jöttem rá. Az élet hullám természetű és ha ezt észreveszem, akkor rájövök, hogy mi a hasonlóság az orrszívó és a szülészeti gyakorlat között, de azt is megtanulhatom, hogyan lendüljek át a mélypontokon.

Amikor az ember először csodálkozik rá a vonzás működésére, akkor azonnal repesni kezd: itt a megoldás minden bajomra, hajrá, ezentúl csak jó dolgok történnek velem! Aztán rá kell ébredjen, hogy messze nem valósul meg minden, amit akart, néha csalódik, aztán próbál utána járni, vajon miért nem működik a dolog. Aztán megint jönnek csodák felváltva a kilátástalan és megoldhatatlan, megkövesedett helyzetekkel.

Persze mindennek a megélése teljesen egyedi, van aki sokat rágódik és magát okolja amikor nem sikerül, és görcsösen igyekszik egyre ügyesebbé válni, van aki keresi a még profibb bevonzó technikákat, míg mások csalódnak és azt mondják, hogy áh, hülyeség az egész.

Be kell vallanom, a mai napig nem sikerül tökéletesen kihasználnom a vonzás törvényét, nem egyszer fogok padlót olyankor, amikor látszólag jól alakulnak a dolgok, de váratlanul valami mégsem jön össze. Aztán kimászom a gödörből és megyek tovább.

Rengeteg visszajelzést kapok arról, hogy milyen sokat segít másoknak a pozitív hozzáállásom, de azt csak a családom tudja igazán és néhány közeli barát, hogy emögött mennyi negatív hullám van, amit kívülállók nem látnak. Ráadásul kontrasztként itt a párom, aki messze nem él meg olyan hullámzást, mint én. Számtalan konfliktus származott abból, hogy nem tekintettem a hullámzásomat elfogadhatónak és igyekeztem mindenáron pozitív maradni, ami persze nem sikerült. Emiatt a rossz periódusokat gyakorlatilag tragédiaként éltem meg. Ebben most már van némi változás – ezt nem a mélypontokon szoktam érezni, hanem utána, amikor mászom kifelé -, mert egyre inkább elfogadom a hullám-természetemet. Én nő vagyok, ráadásul jócskán van bennem víz minőség, ami a párom férfi plusz föld jelleg kombinációjához képest nagyságrenddel borulékonyabbá tesz, viszont ezáltal egészen más megélésekre vagyok képes, mint ő. Ez nem jobb, nem rosszabb, hanem más, mint az övé. 

Ami a szülésben és a sikerben vagy a megvalósulásban (úgy általában) közös, hogy szintén hullámtermészetűek. Hajlamosak vagyunk linearitásban gondolkodni, főleg aki olyan agyalós, mint én. De az élet nem ilyen! A szülésnél van, hogy 2 ujjnyi táguláshoz tíz óra is kell, aztán egyszercsak begyorsul és a következő négy ujjnyihoz elég egy fél óra, azután akár ismét lelassulhat a folyamat, vagy látszólag megáll. Ugyanígy a könyvem sikere: hol sokan keresik, hol meg napokig senki, aztán újra meglendül. Aki statisztikában gondolkodik, az könnyen elkeseredik amikor az élete folyamatai leállni látszanak, mert úgy érzi, hogy ha nincs a folyamatos emelkedés, akkor nem megy semmi. Ebben a csapdában vergődik a világ, mert mindenki csak növekedni akar folyamatosan és vég nélkül, aztán egyszercsak kiderül, ez a „fejlődés” nem tartható fenn.

De akkor most fejlődés van vagy visszafejlődés? Jó-e az elakadás, vagy jó-e az ész nélküli gyarapodás? Mi az, hogy arany középút?

Ezek a kérdések minden pillanatban előkerülhetnek az élet bármely területén. A válasz pedig meglehetősen más lesz – és a megélés is – amikor elkezdünk hullámokban gondolkodni. Egyszerűen rá kell feküdni az áramlásra és annak ritmusában kell cselekedni. Néha tolni ezerrel a szekeret és ezzel arányosan haladni, máskor erőlködni, amikor hegynek fölfelé visz az út és ugyanakkora erőkifejtéssel látszólag alig haladunk, azután pedig elérve a lejtős szakaszt szinte csak futni kell a gyorsuló szekér után. Mindenki maga választja ki a szekeret, amit tol és maga választ utat is. Ez pedig nem úgy történik, hogy aki elég ügyes, az végig lejtőn fog haladni, ilyen út nincs! Elég annyit tudni, hogy jó irányba visz, akkor is ha szalad a szekér és akkor is, amikor csak döcög. Aki ezt érti és működteti, az nem fog elszállni a sikertől és nem omlik össze a kudarc idején. Az áramlat visz, segít, a történések haladnak előre. A buckák, gödrök, amik hátráltatnak, mind azért vannak, hogy megerősödjünk általuk. Az út pedig kanyarog, hegyre megy, majd újra völgybe és újra föl és újra le.

Ezek után pedig hogyan is jön össze az orrszívó és a szülésvezetés? Hát úgy, hogy egy taknyos kisgyerek lehetőséget kap arra, hogy önállóan megtanuljon orrot fújni – ami jár némi nehézséggel, akár szenvedéssel is, de ezt nevezhetnénk mondjuk motivációnak. Lehet, hogy eltart egy ideig, de hamarosan megtanulja. Ezzel szemben az, akit megmentenek a szülei és kiszippantják az orrát, attól elveszik ezt a lehetőséget. Saját önerős megoldás helyett külső megoldást kap és elvész a motiváció. Persze itt nem arról van szó, hogy a féléves babát hagyni kell a takonyban fuldokolni, mert erre vannak megoldások, hanem amikor a gyerek önállósága abban mutatkozik meg – sok családnál büszkék rá –, hogy a gyerek egy idő után maga szívja a porszívóval az orrát. Ugyanez a szülésnél, amikor van egy beavatási helyzet, ami gyakran fájdalommal jár. Ehhez adva van egy olyan segítő – a férfi orvos – aki soha nem élte át ezt a beavatást és csak a fájdalmat és szenvedést látja. Szeretne segíteni, ezért úgy gondolja, hogy jó lesz, ha lerövidíti vagy külső eszközzel fájdalommentessé teszi a folyamatot. Én ezúton üzenem ezeknek az embereknek: a beavatást ne akarjátok ilyen módon lerövidíteni, mert nem ez segít! Nem szabad senkitől elvenni a saját megoldásait, a saját tanulását és fejlődését! Lehet segíteni mindkét általam leírt szituációban, de nem mindegy mivel! Az a segítség, ha látjuk a folyamat hullám-természetét és a benne lévő gyereket vagy szülő nőt ennek a hullámzásnak a dinamikája szerint abban támogatjuk, hogy ne megússza, hanem átélje és többként jöjjön ki belőle. Ez persze nem azonos azzal, hogy magára hagyjuk. Azt viszont nagyon jól meg kell fontolni, hogyan segítünk, hogy az tényleg segítség legyen, ne ártás!

 Nem az a feladat, hogy toljuk mások szekerét, hanem abban kell segíteni a másikat, hogy megkapja az eszközöket arra, hogy a nehéz periódusból megerősödve jöjjön ki. Akit ilyen módon segítenek, az nem fog függeni másoktól szabadabbá válik, így az életenergia sokkal erősebben tud őbenne áramolni. Ez pedig kihat a környezetére, kihat a kapcsolataira és visszahat miránk is. Mindenkinek jobb lesz általa. Így tehetjük egymást szabaddá!

CsE