Töprengés

Paradoxon, ellentét, ez is igaz, meg az is.

Azon töprengtem, hogy meg kell-e változtatnom magamat, ha más életre vágyom, mint ahol most tartok. Mert nehézséget okoz pénzt kérnem és ez valahogy zsigeri dolog nálam. Aztán rájöttem, hogy igen is meg nem is. Mert ha én nem vagyok olyan típus, akkor hiába erőszakolom meg magam, hogy vérbeli kereskedővé váljak, izzadságszagú lesz az eredmény. Mint a történetben: ha szilva vagyok, akkor hiába próbálok meg banán lenni, ha megfeszülök sem fog sikerülni.

De az élethez kellenek az anyagiak is és nekem ugyebár egy ideje elegem van a szívásból.

Banán, szilva, paradoxon… hogy lehet ebből jól kijönni???

Vannak körülöttem olyan emberek, akiknek nem gond tárgyalni, akik simán kérnek és megkapnak dolgokat. Nagyon jó a kiállásuk, nevezzük attitűdnek. Vajon miben mások, nekik miért megy minden könnyedén, amibe én inkább bele sem kezdek, mondván úgysem fog sikerülni? Na pont ez az. Nem velem van a baj, hanem a hozzáállásommal. A hitemmel. Azzal, amit magamról gondolok és elhiszek.

Például mostanában elhittem, hogy nincs időm írni és lám: tényleg nem volt. Ha kellett, akkor a regimentnyi gyerekem változott át őrjöngő bivalycsordává, csak azért, hogy eme ”kérésemnek” eleget tegyen. Biztos, hogy ezt akarom?

Hát NEM!

Mivel ugye én teremtem a világomat, ezért én vagyok mindenért a felelős benne és bizony nekem is kell megoldanom a saját fejemre zúdított problémahalmazt.

Hála Istennek sokszor cselekszem a megérzéseimre hallgatva és ezért még bírok mozogni a magam által magamra rakott gúzs szorításában.

Igaz ugyan, hogy elvileg most sincs időm: épp meggyet magozok és a pár óra múlva kezdődő női elvonuláshoz készítem elő a terepet, mégis úgy döntöttem, hogy igenis MEGENGEDEM MAGAMNAK, hogy leírjam a gondolataimat. (ha már a bivalycsorda elvonult illetve alszik)

Tehát jólét, attitűd és paradoxon… Tulajdonképpen nem kell okosnak lennem, mert az élet hozza a mozaikokat és ha benne maradok az áramlásban, akkor minden szépen összeilleszkedik. Azt mindig megérzi az ember, amikor épp cselekedni kell és akkor aztán hajrá, de egyébként a Sors nevű intézmény gondoskodik a logisztikáról.

Mostanában leszoktam arról, hogy mindent eltervezzek és megpróbáljam előre látni, leszervezni, mert ehhez bizony kevés az én látószögem. Hihetetlen módokon szokott jönni a megoldása egy-egy helyzetnek és tényleg elég annyi, hogy amikor kezdenék HP-vá válni (itt mindenkinek a fantáziájára bízom a rövidítés megfejtését), akkor egyszerűen figyelmeztetem magam: de hát áramlásban vagyunk! És lám, jön is a váratlan segítség, a hirtelen gyökeres változás, vagy éppen egy szomszéd, aki ugyanazzal a vonattal jött haza…

Figyelem az embereket, és látom, ki hol akadt el. Van egy pont mindenkinél, ahol megakad a tű a lemezen és katt: már megint visszaugrik a hibás barázdába. Jó vicc, mert a sajátomat is látom jó ideje és mégis mindig visszakattanok. Amit megfigyeltem, hogy vannak emberek, akikkel beszélgetve ez különösen erős nálam. Az a furcsa benne, hogy ezek éppen nagyon rendes emberek és mégis pont bennük van valami, ami a „rosszat” kihozza belőlem. Az önsajnálatot, a „jajdeszarezacsóróság”-ot és társait.

Mostanában kimondottan keresem azokat a helyzeteket, amikben pontosan ennek az ellenkezője a kisugárzásom, mert valahol igenis TUDOM, hogy értékes és fontos vagyok és egyre több alkalmam van megélni azt is, hogy tudok adni a világnak. Amit mindig hirdetek: az Aranykort mi teremtjük és „csak” ennyi a dolgunk: odaadni a világnak azt, ami bennünk van és akkor minden tökéletesen működik. Én ez vagyok.

CsE