A Semmi és a Minden

Mosogatás közben ért a felismerés: Úristen, mindjárt kilenc óra és még semmit sem csináltam!

Van egy csomó dolgom, a szőnyeget ki kell mosni, mert a Baba tegnap ráöntötte a feketeribizlilét, a borsót le kell szedni, a tegnap leszedett még ki sincs fejtve. A fagyasztót ki kell takarítanom és be kell indítani, mert már nem fér több holmi a kicsibe. Takarítás, pakolás, főzés és a többi.

És ma írni fogok. Isten bizony! De nem, mert mikor? Annyi dolgom van. Még nem csináltam semmit.

De mi is volt az a semmi?

Megetettem a macskákat. Megágyaztam és megmértem Kadosa lázát, mert tegnap lerobbant. Ma már csak hőemelkedés, éljen! Tisztába raktam a babát, ami így röviden hangzik, viszont mivel levette a kakis pelusát és azt lobogtatva rohangált fel-alá, ez a művelet – beleértve a kakis body szakszerű levételét a „cucc” szétkenése nélkül – mégsem a rutin fél perc volt.

A rámoló kisdedtől elkoboztam pár dolgot (a macskakajától a porcelánbögrén át a nyers tojásig), megnyugtattam a hisztibe forduló ovisomat, körbekutattam a házat és környékét, megállapítván: egyetlen tiszta kislábas sincs (a négyből), így kénytelen vagyok mosogatni, hogy az óhajtott tejeskávét meg tudjam csinálni. Pedig este elmosogattam egy csomó mindent. Csak a kislábas maradt ki.

Ez a pillanat az, amikor rájövök: mi is az a semmi? Mindaz a minden, amit a szemem kinyitásától, annak becsukásáig naponta művelek. Most akkor minden, vagy semmi?

Persze attól függ, honnan nézem.

Vajon milyen régről belénk kódolódott, társadalmi elváráson alapuló rémálom ez? Mert, hogy rémálom, az nem is kérdés. Mikor heti hét napon szembesülök azzal, hogy sajnos egy nap csak 24 órából áll, pörgök, mint egy megkergült búgócsiga és nem érek a végére.

Csak ötperces meló ez is, az is. Éppen csak van belőle ötszáz… és a mosogatás sem öt perc, hanem legalább ötször öt. Mert előtte el kell pakolni, ha kint mosogatok, akkor ki kell cuccolni. A gyerekek vagy segítenek épp, vagy nem.  A Baba nyafog, fel kell venni, meg kell nyugtatni. A srácok összebalhéznak, Hajnikám nyivákol: kérek kekszet!

A mérnök-énem próbál valami rendszert vinni a mindennapokba, több-kevesebb sikerrel. Viszont a család képtelen úgy működni, mint egy gyár, ahol minden csavar a helyén van. Itt vannak napok, amikor MINDEN csavar a földön hever és SEMMI nincs a helyén. És ha belegondolok, pontosan ezek a napok azok, amikor igazán helyet kap a szeretet és az elfogadás.

Mert szeretem ezeket a kis zsiványokat, akik felforgatják a rendet, hangerősek és rámenősek.

 Mert mindemellett, sőt éppen ezekkel megmutatják azt, amit az évek és a rendszer már kinevelt belőlünk. Ők még sokkal közelebb vannak az isteni rendhez, ahol más a MINDEN és a SEMMI.

És amikor sikerül nyugodtan szemlélni a káoszt, megtalálni önmagamban a rendet, akkor nagyon gyorsan a helyére kerül minden. Akkor elengedem a megfelelést, megélem a szeretetet és hirtelen hegyeket tudok megmozgatni.

Este visszanézve pedig azt fogom érezni: mennyi MINDENT megcsináltam! Elégedett leszek, és még írtam is.

És csodálkozni fogok, miért is érezhetem semminek a gyerekekkel való sziszifusziságokat. Hiszen ez a legnagyobb minden, hát nem?

Csodina