2017. december 18., hétfő

Pirospont - TILOSpont



Negyvenévesen az ember már nem takarózhat azzal, hogy miket hozott gyerekkorából. Elnézve a korosztályomat, látom: bizony alaposan belénk gyógyult az a mentalitás, amivel a saját boldogtalanságunkat megteremtjük magunknak, nap mint nap. Saját küzdelmeimből kiindulva és a körülöttem lévő embereket elnézve, elég sokat töprengtem ennek miértjén.
Megint belefutottam egy olyan beszélgetésbe, ami már-már tipikus és hétköznapi. Az egyik szép karrierrel bíró ismerősömről derült ki, hogy tulajdonképpen nem szereti magát, tele van kompenzálással, hajt mint a güzü és közben azt érzi, hogy ő egy nagy kudarchalmaz. Nyilván egy nagyon összetett folyamat eredménye, hogy harmincakárhány évesen ő (is) itt tart, de eszembe jutott róla, hogy – többek között – mi a bajom az iskolával.
Rájöttem, mi szenvedésünk egyik legfőbb okozója: a pirospont!
Egyszer épp nem tudtam leellenőrizni valamelyik fiam leckéjét (mi vizsgázós magántanulók vagyunk), a nagylányom lelkesen átvállalta tőlem eme nemes feladatot. Szépen ki is pipálta mindet és megkérdezte tőlem: Anya, adjak rá pirospontot?
Számára ez a világon a legtermészetesebb dolog, hiszen iskolában szocializálódott. És milyen jó is az, pirospontot kapni! A válaszomon megrökönyödött: Isten ments!
Miért nem adok pirospontokat a fiaimnak? Nagyon egyszerű erre a válasz: azért, mert árt. És ha már megtehetem, hogy itthon tanítom őket, akkor minél kevesebb iskolai nevelőeszközt próbálok bevinni az életükbe, ami azért nem könnyű. Ezek bennem is összeforrtak a tanulás fogalmával, de hála Istennek meglehetősen sokat tájékozódtam és a saját kis csökevényeimnek egy részén sikerült túlhaladnom. És az egyik bizony a pirospont.
Ugyanis, ha jutalmazom azt, amikor jól csinálja meg a feladatokat és pirosponttal, csillaggal motiválom, akkor őbenne az fog megerősödni, hogy csak akkor elég jó (és szerethető, elfogadható, dicséretre méltó), ha hibátlanul csinálja meg a feladatot. Nyilván érdemes a tökéletesre törekedni, de tegye fel a kezét az, aki néhány oldalnyi feladatot megcsinál hiba nélkül, mert képes végig megszakítás nélkül  koncentrálni!
Na, miért nincs tolongás?
Amikor nap mint nap ezzel van a gyerek motiválva és ez az egyik fő forrása annak, hogy kitűnjön és több lehessen, mint a társai, akkor az fog benne megerősödni, hogy ő nem elég jó. Hiszen nem tudja mindig hibátlanul csinálni. És ha nem tökéletes, akkor már nincs jutalom. Ezzel pedig egy olyan csapdába kerül, mint amilyenbe én is és a példabeli ismerősöm: pörög, hajt, kompenzál, mert bármit tesz is le az asztalra, legbelül azt érzi: nem vagyok elég jó, nem vagyok méltó a szeretetre.
Ehhez társul még az a fajta fülem-farkam behúzom érzés, hogy én tudom, hogy egy csomó mindent nem tudok, vagy nem tudok elég jól. Ami ugye teljesen normális dolog, hiszen senki nem tökéletes. De aki volt olyan hátrányos helyzetben, mint én, hogy a  ’nagyon jó tanuló’ skatulyában csücsül, az tudja igazán, hogy egy kitűnő érettségi mögött nem feltétlenül a „hűénmilyenokosvagyok” érzés dominál, sőt. Ott van az emberben az, hogy csak rá ne jöjjenek, mennyire hülye vagyok egy-egy témában. És már megint ott vagyunk, hogy megfelelünk, jó képet mutatunk, mások azt hiszik, hogy mi aztán űberkirályok és űberboldogok vagyunk, pedig a nagy fenét! Rájöttem én sokszor, hogy jé, milyen pengén vág az agyam! De ennél sokkal többször éreztem azt: nem vagyok elég jó.
Nálunk, ha valami hibás, akkor ki kell radírozni és újra kell számolni. Ebből mit tanul meg a gyerek? Azt, hogy lehet hibázni, igaz akkor időbe telik a javítás, de az, hogy mi az ő értéke, nem ezen múlik. Ők is eléggé motiváltak abban, hogy elsőre jól megcsinálják, de egészen más a lenyomata bennük. Sokkal kisebb mértékben állnak bele a megfelelősdibe, mint az iskolapadban ülő társaik.
Ezzel szoros párhuzamot mutat a nyelvtanulás is. Ahogy körülnézek, na meg bele a tükörbe, hát szintén ugyanezt látom: Valami nagyon-nagyon elromlott, még a legelején! Én még orosszal kezdtem és emlékszem rá, mennyire vártam, hogy nyelvet tanulhassak! Ez a lelkesedésem igen hamar elmúlt és pontosan fel tudom idézni azt az érzést is, amikor a tanár felszólított: Vsztany, zakroj vszjo …
Elnézve a gyerekek anyanyelv-tanulását és elgondolkodva mindazon, amit eddig a nyelvtanulás (suli, tanfolyam, magántanár, önerő) címén előadtam, illetve előadattak velem, meg kell vallanom, hasonlóságot sem mutat a kettő. Ráadásul itt is megjelenik a megfelelősdi és az „énnemvagyokelégjó”. Mert hogyan is tanul a kisgyerek? Utánoz. Hibázik. És mi felnőttek NEM SZÓLUNK RÁ, NEM SZÉGYENÍTJÜK MEG, hanem egész egyszerűen elismételjük helyesen. Ő pedig tovább próbálkozik, egyes szavakkal akár évekig. Nincs rajta semmilyen kényszer, nem kap negatív minősítést, kizárólag pozitív visszacsatolást, még a hibáknál is: Hát nem édes?
Mennyire más, mint a kettes osztályzat a szódogán, nem?
Járni sem a jutalomért tanultunk meg, hanem az örömért, amit ennek a tudása és ezáltal a világ kinyílása okozott. Meg kellene vizsgálni a megszokott sémáinkat és a társadalom által elfogadott és elvárt dolgokat ennek tükrében: jó az, amit annak hiszünk?
Vajon, ha vissza tudnánk térni ehhez a gyermeki, bizalommal teli állapothoz, mennyi idő kellene egy nyelv elsajátításához? És mit kell tennünk azért, hogy ha mi meg is szívtuk, de a gyerekeinknek jobb legyen?
Vajon milyen lenne az a világ, ahol nem osztályoznak az iskolában? Ahol nem az a cél, hogy jobb legyek a többieknél, hanem együtt oldanánk meg a feladatokat? Ha mindenki ötletelhetne, ha a munkafeladatokban a legjobb matekos írná fel az egyenletet, a legjobb bioszosok szednék össze a megfelelő szakmai anyagot és a legjobb sportolók futnák le a beadandó anyaggal a félmaratont? Csapatban lehetne dolgozni, mindenki magába szívná mindazt, ami őt érdekli és a közös siker öröme lenne a jutalom.
El kéne kezdeni…
Csodina


 




Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

2 megjegyzés: