Az ihlet

Hajnal van, a gép óráján 2:21... Itt ülök a gép előtt és írok, mint egy kisangyal. A dolog azzal kezdődött, hogy felkeltem pisilni. Nem, nem, sokkal korábban. Kb. két éve elkezdett bennem megszületni egy könyv, de én erről mit sem sejtettem. Az agyam gyűjtötte az információt, a tudattalanom raktározott, a lelkem pedig néha megpróbált szólni, hogy: hahó figyelj már rám... !!! Én meg mint egy Kukajankó, éltem az életem, nem törődve a belső hanggal.

Egyszer aztán túlcsordult bennem a történet, és legalább a címet, meg a témát hagytam kibukkanni. Talán néhány sort le is írtam. Azután azt gondoltam, elővéve a jó kis mintáimat: á, ebből úgysem lesz semmi, főleg nem egy egész könyv. Persze jött a segítség. Valaki - ismét – a kezembe adott egy könyvet. Ebben pedig benne volt, hogy írd le az ötleteidet, bármikor jön is, és bármilyen őrültségnek tűnik is.

Meg az is benne volt, hogy az álmodat akkor valósíthatod meg, ha minden nap teszel érte.

Például, ha én könyvet akarok írni, akkor minden nap írjak. Ha csak néhány szót, akkor is. Ezt el is kezdtem.

A tudatalatti hatalmas információbázishoz úgy lehet hozzáférni, ha nem akarsz, csak engeded, és ha jön felhasználod, mert ha nem, akkor bedugul az áramlás.

Szóval félálomban, gyanútlanul kitámolyogtam a wc-re, mint máskor. Aztán visszafeküdtem azzal a félig tudatos vággyal, hogy most mielőbb visszaalszom, mert a holnapi nap bizony hosszú lesz. Legkisebb fiam szülinapja jön, a tortából csak a krém van kész, az ebédből még az ötlet is csak félig, jönnek anyósomék, a kosárban pedig ott figyel a hullott alma, arra várva, hogy kompótként archiváljam. Takarításból majd amennyi belefér, a kertben kapálni kéne.... Szóval aludni akartam.

Nos ez, mint látszik nem jött össze. Először beugrott egy gondolat, hogy az épp születni vágyó könyvben mely témát lehetne boncolgatni. Már majdnem elhessegettem, mint annyiszor korábban, mondván, hogy majd reggel, amikor beugrott: ez reggel NEM fog eszedbe jutni. Különben is, most olvastad, hogy le kell írnod, akármikor jön is. Na jó, nyikorgó, tiltakozó izmokkal kimásztam a konyhába, és egy kidobásra ítélt borítékra mentettem az ötletet. Lámpa le, irány az ágy. Kb. 10 másodperc fekvés után már kissé fürgébben ugrottam ki. A borítékot bevittem az ágy mellé, odatettem a telefonomat is, hogy azzal tudjak világítani. Aztán vackolódás, na most már megtettem mindent, végre alszom.

Aha, ahogy azt Móricka elképzeli. Újabb gondolat, telefon, toll, visszafekvés. A harmadik ilyen ugrásom után éreztem a párom neheztelő morgásában, hogy nem kéne túlfeszítenem a húrt, így hát ülve maradtam, hogy ne rángassam folyton a takarót. Nem jött semmi. Visszafeküdtem: jött a következő. Ekkor már félhangosan szentségeltem, mert tudtam, hogy most nem alvás jön, hanem ihlet, és muszáj felkúsznom a tetőtérbe, elindítani a gépet, és kiadni magamból ezeket a sorokat, mert ha nem teszem, akkor sem fogok aludni, így meg legalább nem szorul belém a történet. Remélem ezzel az oldalnyi szöveggel letudtam a letudhatót, most megyek és azt hiszem a gyerek mellé fekszem, mert ő nem morog, ha felugrálok mellőle.

Szép álmokat Edina!

CsE