Világmegváltás

Világmegváltás

Mindenki nyüzsög, mindenki váltja a világot... Nekem azért vannak fenntartásaim. Hiába a sietség, mert nyakunkon van 2012, nem kifelé kell az emelkedést produkálni.

Mindenki összejöveteleket szervez, minél többen jönnek, annál jobb. Biztos, hogy annál jobb?

Aki szervezi, mit hagy otthon, amikor kilép az ajtón, hogy a Nagy Szert megvalósítsa? És a többiek mit hagynak otthon? Rend van? Béke? Harmónia? Szeretet?

Erről nem vagyok meggyőződve. Persze nem mondom, hogy nem kellenek az összejövetelek, szerek, közös imák, meditációk. Ilyenkor mindenki beleteszi a saját rezgését, és bár a legtöbb spirituális ember meg van róla győződve, hogy milyen magasságokban jár, vajon ez igaz a hétköznapokra is? Mert nem az a cél, hogy a szeren a fehér ruhában a legfehérebbnek látsszak. Fehér vagyok-e akkor, amikor az anyósom mondja a magáét? És vajon amikor a gyerek az ölembe borítja a forró levest? Akkor hogy reagálok? Szidom a többi autóst a budapesti dugó kellős közepén?

Mostanában eljárt hozzánk egy Kung-fu-s társaság. Persze alapvetően ők is az „ünnepi énjüket” hozták el, de voltak velük hétköznapi találkozások is. Náluk nincs túl nagy szakadék az ünnepi és a hétköznapi rezgés szintje között. Egyelőre nem ismerek sok ilyen embert. Persze ez nem baj, én sem vagyok még ilyen. Csak jó ezzel tisztában lenni, mindenkinek saját magával. Csak, hogy ne szálljunk el magunktól a fehér ruhában, és az otthoni problémáktól elfutva, ne meneküljünk bele a nagy világmegváltásba.

Beavatás

Rengeteg beavatás van, pénzért, vagy nem pénzért. Mindenféle guruktól és Mesterektől beavatást kaphatunk. De vajon tényleg megkapjuk? Tényleg ott tartunk, hogy beavatódhatunk? Bizonnyal át tudnak vezetni egy kapun ezek az emberek. De ez a kapu olyan mint a végtelen történetben. Ha megkerülöd, akkor nincs mögötte semmi, csak a végtelen puszta. És más nem tudja kinyitni, csakis mindenki magának... Bele mersz nézni a tükörbe? Nem az emelkedett helyzetekben, amikor ragyogó szemek néznek vissza rád.

 Én még nem tudok. Ez nem baj, egyszerűen még nem tartok ott. De nem hiszem el, hogy így átmehet bárki a Kapun. Tudjuk egymást segíteni, kell is egymást segíteni, de az ebédet sem ehetem meg senki helyett, a fogantatást, a születést, a halált mind-mind egyedül kell végigcsinálni. Egyedül, de mégsem egyedül. Mert ezek azok a kapuk, amikor tényleg nincs más, amibe kapaszkodhatnánk, csak a Megnevezhetetlen. És az a beavatás, amikor ezt az egységet megéljük. Ezeket a kapukat mind magunknak nyitjuk.

Ezen kívül ott vannak a hétköznapi beavatások, amit sokan észre sem vesznek, pedig megtörténik, pénzbe sem kerül. Kapjuk éveken át ugyanazokat a kis vizsgákat, amiken mindig elbukunk. Sokszor azt sem vesszük észre, hogy ez vizsga volt. Ismétlődő konfliktusok, negatív helyzetek a szomszéddal, anyóssal, főnökkel, férj-feleség, gyerek.... Aztán egyszer csak azt érzed, valamit másképp kéne csinálni. Nem sikerül. Megint érzed: valamit tenni kéne....sikerül. Aztán megint nem sikerül. Végül sikerül, sikerül, és észre sem veszed, hogy átmentél egy kinyíló kapun, túl vagy egy beavatáson, másik szintről nézed a világot, az embereket... Ami biztos: a kapun túl több benned a szeretet, több az elfogadás, türelem, tisztelet és béke. Ezeket nem más töltötte beléd. Ott voltak mind benned, csak egy nagy adag oda nem valót kellett ellapátolnod róla.

„Egy Istenarc van eltemetve bennem, Most ásót, csákányt ragadok.... ”

Mögötted egy kapu, amin átmentél, előtted a tapasztalás ösvénye, ami elvisz a következő kapuhoz, amin ismét átjutsz, előbb, vagy utóbb. Akár fogják a kezedet, akár nem. Mert Isten mindig ott van és fogja a kezed. Csak annyi a dolgod, hogy érezd.

CsE