A dolog úgy kezdődött, hogy rájöttem: sárkány vagyok,
mégpedig a hétfejű fajtából. Miután elfogyasztottam egy férjet, - szent
meggyőződéssel, miszerint főleg ő rontotta el a dolgokat, de alaposan - ,
szépen továbbálltam egy újabb szépreményű kapcsolatba, majd házasságba. Azt
éreztem, hogy most aztán megfogtam az Isten lábát – na jó, kicsit szőrös, de
azért isteni… Aztán, mikor néhány év múlva kísértetiesen kezdett az új férj a
régire hasonlítani, elkezdtem gyanakodni: lehet, hogy nálam nem stimmel valami?
Lehet, hogy egy elégedetlen és nyűgös nőt nem is olyan
könnyű szeretni? De tényleg! Miért vagyok én már megint nyűgös és elégedetlen?
Hisz anya vagyok, feleség, barátnő, gyerek-testvér-nagynéni, alkalmazott. Egy
átlagnő, akit nagyjából szeretnek és elfogadnak. Akkor mégis hogyan
sárkányosodtam el, méghozzá úgy, hogy észre sem vettem?
Látszólag teszem a dolgomat, úgy élek, ahogy a társadalom
elvárja, de ettől még nem vagyok boldog. Pedig ezeket akartam: férj, gyerekek,
barátok… Nosza előttem az önismeret rögös – rögeszmés? – útja. És a felismerése
annak, hogy hogyan próbálok a szerepeimnek egyre jobban megfelelni, de közben
csak rohangálok a fejeim között (Holle anyó: hol le, hol fel…) és egyikben sem
érzem magam elég jónak. Milyen jó, hogy még nem vagyok sem anyós, sem nagymama,
mert akkor újabb két fejjel és szereppel kéne megbirkóznom… Mire ezeket
kinövesztem, addigra muszáj valami más stratégiát kidolgozni, ha nem akarok
teljesen elszédülni a körbe-körbe rohangálásban.
Szóval a bűnöm: megfelelni vágyásból elkövetett
elsárkányosodás.
A ciki csak az, hogy így aztán végképp nem lehet megfelelni.
Csak ha nem akarok megfelelni.
Szóval: a hét fej között az a kedves hölgy közvetít, akinek
leánykori neve Skizo Frénia. A különböző fejek megpróbálják a maguk érdekeit
előtérbe helyezni, ezzel a többit kizárni a műsorból – jaj végre én beszélek!
-, de a vagy-vagy felállás eredménye nem túl fényes. Összességében nézve csak
rángatózás, hol ide, hol oda. De ki vagyok én? Már megint kivagyok…
Most pedig egy erős jobbkanyarral visszatérünk a
kiinduláshoz (tessék a hátul ülőknek is bedőlni, nehogy elszálljunk!): kinek
próbálok tulajdonképpen megfelelni?A társadalomnak? Na de ki a fene az a
társadalom? Nem itt lakik a környéken, az biztos… Nem, nem. Magamnak próbálok.
De ki az az én, aki diktálja a szabályokat, korlátokat és elvárásokat? Egy
kislány, aki valamikor kapott hideget-meleget (és nem a fagyira és a frissen
kisült lekváros buktára gondolok). Akkor én vagyok én, vagy ő én, vagy hol is
tartunk? Megint jöhet Skizo Frénia, hogy rendet tegyen bennem (bennünk?). Tehát
mostanában barátkozom ezzel a kislánnyal, mert rájöttem, hogy ő én vagyok.
Inkább úgy helyes: ő is én vagyok. Meg keresem a kapcsolatot azzal a lénnyel,
aki szintén én vagyok, de még többnyire megnyilvánulatlanul. Mert a meséknél
maradva, tündér is lakik bennem, avagy istennő, akiben minden szerep benne van,
aki mindig mindegyiket éli, és nem vagy-vagy alapon, hanem is-is. Ha valaki épp
nem nyilvánul meg a fejek közül, az nem érzi magát sértve, hisz tudja: mindenki
egyért, egy mindenkiért. Így az energia nem a hadakozásra és az egymás
lenyomására megy el, hanem arra, hogy aki épp teszi a dolgát, azaz
megnyilvánul, az a többiektől kapott támogatásnak köszönhetően az egészet emeli.
Azt is, aki épp nem szólal meg. Nagyon üdítő ez az állapot, de a kontraszt
kedvéért azért még el szoktam játszani a lenyomkodósat is… hehehe.
Mindenesetre működik a dolog, mert mostanság megváltozott a
férjem (nahát!), mellékhatásként elkezdtem megszeretni magam, ezen kívül pedig
mindenféle segítséget kapok, hogy az az én, aki valójában vagyok, szóhoz
juthasson. És rájöttem, hogy ő, azaz az én, nem akar újabb fejet növeszteni,
egyszerűen ott van mindegyikben, és bár halkan beszél, mindig a szeretet és igazság
szól a suttogásából. Isteni állapot, amikor hagyom megszólalni. És akkor a hét
fej már nem is sárkány, hanem egy szeretni való vízitündér.
CsE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése