Veszélyes áramlatok a megbocsátás tengerén

Jézus megmutatta a példát, hogy a boldogsághoz és a szeretethez a megbocsátáson keresztül juthatunk el. Ezt azóta több tanító szájából hallhattuk, tollából olvashattuk.

A megvalósítás azonban nem feltétlenül tartozik a legkönnyebb feladatok közé. Nekem legalábbis néha nagyon nehéznek bizonyul.

Sokszor hittem már, hogy igen, megbocsátottam valakinek, de ez csak addig volt igaz, amíg csönd volt a vizeinken. Amint jött valami problémázás, bonyolítás, vagy bármi negatív esemény, ismét kiderült, hogy a begyógyultnak hitt seb a felszín alatt gyulladásban van.

Néhány csapdát már felismertem, az egyik épp nemrég bukkant felszínre. A párom mesélte, hogy sikerült egy régóta terhelt kapcsolatban lévő személynek megbocsátania, és már egy ici-pici neheztelést sem érez az illető iránt. Hurrá! De aztán folytatta: „..mert rájöttem, hogy az egészről tulajdonképp nem ő tehet, hanem az anyja, aki a háttérből...” Na ekkor esett le nálam nagy csörömpöléssel a tantusz: akkor te nem bocsátottál meg. Így egy jottányit sem kerültél közelebb a megoldáshoz, hanem egyszerűen ezt a csomagot átpakoltad egyik emberről a másikra. (félreértés ne essék, ezt én is alkalmazom, csak a saját hátam közepét én sem látom, másnál könnyebb észrevenni...) Azóta a Kedves azon munkálkodik, hogy ennek az anyukának megbocsásson, és nem úgy hogy rájön, ő is az anyja átkát adta tovább, tehát eggyel visszább passzolva a dolgot.

A másik nagy csapda, amikor az ember a saját gyereke ellen más által elkövetett vétket nem bocsátja meg. Talán ez a legnehezebb. Az is előfordul, hogy valaki lát egy, valamely felnőtt hülyeségét elszenvedő gyereket, és az őt szekírozó személyre kezd el haragudni.

Egy barátnőm mesélte, hogy neki azzal nincs baja, hogy az élettársa őt, mint nőt elhagyta, mert tudja, hogy ennek oka volt. De az már nagy baj, hogy a fiát alig látogatja, nem igazán törődik vele. Vannak ennél még durvább történetek is, ez egy átlag, mindennapos eset. Ebben az a csapda, hogy a gyereket egy ártatlan lénynek tekintjük. Amikor megszületik, annyira kiszolgáltatott és gyámoltalan, hogy az emberből a legelfogadóbb, leggondoskodóbb vonásokat hívja elő. Csakhogy a gyerek története nem a megszületésével indul. A korábbi életek kihatása már igen korán jelentkezhet, és a gyerek nem ártatlan áldozata a szülőnek, amikor az abortuszon dilemmázik, esetleg meg is próbálkozik házi magzatelhajtással. Akkor sem ártatlan áldozat, ha a szülő bármilyen módon ellene fordul, akár szeretetlenséggel, akár szavakkal, akár tettlegességgel.

Ezzel nem mentek fel senkit a tettei alól, csak arra akarok rámutatni, hogy minden történetben minden szereplő a saját sorsa miatt van benne. Ebből a kiút nem arra van, hogy megtalálom ki is volt az igazi hibás, hanem mindenkinek a saját szerepét kell önmaga előtt tisztáznia. Egy szülő-gyerek kapcsolatban természetesen a szülő kezében több eszköz van, így a felelőssége is nagyobb. Amikor a gyerek felnő, akkor lehet, hogy az eszközök már sokkal inkább az ő kezében vannak.

A legcélravezetőbb megoldás az, hogy aki terhelt kapcsolatnak részese, és rájön, hogy az egymásra mutogatás nem vezet sehová, az tegye meg a maga lépéseit. Ezzel önmagát is megszabadítja, valamint lehetőséget teremt az összes többi érintett személynek a továbblépésre. Az, hogy a többiek ezzel élnek-e, az már kinek-kinek a saját döntése és felelőssége. Az viszont, aki először felébred, meg kell, hogy tegye az első lépést.

Nekem is van megbocsátanivalóm, amin évek óta dolgozom, számtalan módon próbáltam már letenni ezt a terhet. Minden oldalról, minden érintett felől megközelítettem, és megtettem, amit csak ki tudtam gondolni. Valamit enyhült is bennem a rossz érzés. Csak egy pillanat kellett ennek a mumusnak, hogy a hét lakat alól kijöjjön, és most végre tényleg szembe néztem vele. Ugyanolyan nagy, mint az elején volt, mert a többiek oldaláról nem tudtam rajta semennyit faragni. Ő azért él, hogy nekem megmutasson valamit, amit eddig nem akartam látni. Most beszéltem vele, és egyértelműen tudom: csak én vagyok –magam számára – kérdés ebben a történetben. Minden szereplő a saját történetét élte, a saját démonjával táncolt, az én szempontomból pedig csak színészek voltak, akik eljátszottak bizonyos szerepeket azért, hogy én most végre rájöjjek valamire. Már szervezem a randevúmat ezzel a mumussal, de csak akkor jön elő, ha tényleg magam felé fordulok. Hát most végre megteszem.

CsE