2011. augusztus 1., hétfő

Pro és kontra, avagy az érem két oldala


Valamiért a kettősséget az életem sok területén kapom, ebből most az egyik szálat szeretném bogozgatni. Persze minden összetett, és nem lehet mindig minden mellékvonaltól eltekinteni, de megpróbálok jellemzően a konkrét témánál maradni. Ez pedig a gyerektartás kérdése, de nem kizárólag a pénz szempontjából megközelítve. Sokszor látszólag ez az oldal a probléma: a külön élő miért nem fizet, miért csak annyit, főleg azért, mivel semmi másban nem segít.
Érintett vagyok ebben a témában én is több szinten, mint a mai világban oly sokan. Ezért nyilvánvalóan nem tudok teljesen objektív lenni, bár szerintem nem is lehet és nem is kell. Mert valamiről, amit belülről nem ismerek, hiába beszélek, soha nem lehetek hiteles. Ha hiteles vagyok, akkor befolyásolja a véleményemet mindaz, amit tapasztaltam, átéltem, tehát lehetetlen objektívnak maradni. Az élet mindig szubjektív, bármilyen nézőpontot felvehetek, és akkor máris másnak tűnik az abszolút igazság.
Szóval: nem célom igazságot tenni, sem pedig meggyőzni bárkit az igazamról. Látok, hallok magam körül dolgokat, egy részét én is élem, és most innen nézve beszélek róluk, a teljesség igénye nélkül. Előre kérem, hogy akinek nem inge ne vegye magára, az általam felfedezett tendencia természetesen nem vonatkozik mindenkire.
Ennyi bevezető magyarázkodás után rálépek a síkos útra...
A történetet általában onnan indítják a felek, hogy különválnak az útjaik, de ez csak látszólagos. Mert a későbbi gyerektartásos konfliktusokat mindenki korábban megalapozza, már a kapcsolat lefelé tartó szakaszában. Rengeteg sérelmet elraktároznak az emberek, amit aztán egy életen át lehet használni a megfelelő pillanatokban. Ez alól én sem vagyok kivétel, sőt a nagyon gyűjtögetők sorába tartoztam sokáig. A történet gyökere még ennél is előbbre nyúlik, mert valahol megalapozza a gyerek megszületése, vállalása.
Már ez is kényes téma, mert van, aki nem vállalja, csak belesodródik, vagy vállalja elvileg, de fogalma sincs arról, hogy ténylegesen mit vállalt. Sokszor a gyerek a kapaszkodó a másikba, vagy menekülési útvonal, vagy valaki egyszerűen még éretlen rá (akár 40 évesen is), hogy nagyjából felmérje a következményeket. Pedig a következmények mindig jönnek, akár kérjük, akár nem. Ez törvény.
Egy gyerekkel sokminden jár, rengeteg lemondás, nehézség, és kárpótlásul rengeteg olyan öröm, amit máshonnan nehéz lenne begyűjteni. Ez így közhelyesen hangzik, de nagyjából minden ember elvileg tudja ezeket. Aztán a gyakorlat persze más, mert amikor nem más farkával verem a csalánt, akkor hirtelen tartalommal telnek meg az addig távoli fogalmak, mert mindez az én bőrömre megy. Nekem kell megszülni, szoptatni, éjjel felkelni, ápolni gondozni. Nekem tűnik el a szabadidőm, esetleg a baráti köröm, nekem kell felelősséget vállalni, hogy mit teszek, mit nem teszek, és azt miért. Ráadásul ez nem egyszemélyes projekt, jellemzően két ember hozza össze azt a babát, bár vannak olyan esetek is, amikor a születéskor már nincs együtt a szülőpár. Mindenesetre a felelősség két emberé, és csak akkor lehet értelmesen és érzelmileg stabilan kiállni a szülőség – mint páros beavatás - próbáját, ha a két ember együtt tud működni.
Ideális esetben van egy harmonikus kapcsolat, amibe belecsöppen az újszülött, hozza az új helyzeteket, és ez az emberpár egészen új helyzetekbe kerülvén igyekszik a felmerülő problémákra közösen megoldást találni. Teljesen újjáépül a kapcsolatrendszer, teljesen új oldaláról mutatkoznak meg a felek.
A legtöbb család persze nem így néz ki, mert a házasság nem feltétlenül nyugszik szilárd alapokon (ez volt az én esetem), vagy nem is alakult ki még stabil párkapcsolat, esetleg röpke kaland „mellékterméke” (BOCS!) a gyerek. Ezek azok az esetek, amikor az egyik, vagy jellemzőbben mindkét fél éretlen. Ez nem baj, nem bírálat, egyszerűen tény. Én is éretlen voltam, és nem gondolom, hogy ezért hamut kellene a fejemre szórni. A felnőtt ember, aki nem csak a személyi igazolványa alapján az, hanem tényleg, az nagyjából képes felmérni a döntései súlyát, következményeit, és ha valami olyat kap a nyakába, amit nem gondolt előre, akkor nem a külvilágot okolja, hanem magába néz: ezt vajon miért nem láttam előre? Ez persze nem azt jelenti, hogy az a felnőtt személyiség, aki a szálak végtelenjét képes az agyával előre átlátni, hanem az, aki nagyjából ismeri önmagát, tudja a határait (ez a végtelen, amiből levonandóak a magunkra szedett hiedelem-korlátok), van egy minimális emberismerete, és nem várja el senkitől, hogy az életét helyette megoldja. Ez a felsorolás ismét a teljesség igénye nélkül való.
Amit látok: azok az emberek, akiknek problémája van a volt párjukkal, jellemzően a saját démonjaikkal küzdenek, és a megoldást kívül keresik. Sokáig tettem ezt én is, és a mai napig bele-bele szoktam futni. Még nem gondolom, hogy a fent említett felnőtt kategóriába emelkedtem volna, de erősen rajta vagyok az ügyön, és azt bizton állíthatom, hogy az elmúlt években határozottan előre léptem ebben az irányban.
Remélem most már jó mély alapot készítettem, akkor jöjjön a felépítmény.
Nézzük először a gyerekkel együtt élő szülő helyzetét, jellemzően ez az anya. Ő gondozza, eteti, ruházza, hozza-viszi, kel fel éjjel, méri a lázát, viszi orvoshoz a gyereket. Ráadásul a munkavállalásban is korlátozott, kevés a szabadideje (ha egyáltalán van). Azt éli, hogy bezzeg a másik éli világát, semmi gondja, nyugodtan és egyszerűen keres magának új párt, nem veszi ki a részét a nehézségekből. A pénz, amit tartásdíjként kap, az kevés, mert...
Mert bezzeg annyi fizetésből, amit a másik kap többet is adhatna, sok a kiadás, mert beteg, problémás, stb. a gyerek...
Eddig egyetlen olyan emberrel találkoztam, aki azt mondta, hogy volt olyan időszaka az életüknek, amikor úgy érezte, hogy annyi pénzt kap a gyereke apjától, amennyi ténylegesen fedezi a felmerülő költségek apára eső részét. Az érintett férfiember épp külföldön dolgozott, az anyukát pedig nem érdekelte, hogy vajon mennyit keres, arányos-e azzal, amit átutal. Az ő igényeikkel arányos volt, és ez őt teljesen kielégítette.
Ezzel az egy történettel szemben rengeteg olyan esetet ismerek, amikor semmi pénz nem volt elég, mert ha több jött, akkor még több kellett. Ha ennyivel többet keresel, akkor ugyan vedd már meg a pelenkát is, meg ezt, meg azt. És egyetlen ilyen anyukától sem hallottam soha, hogy elégedett lenne. Mert nem azon múlt, hogy ténylegesen mennyi az az annyi, hanem valami máson.
Ez a más pedig egy nagy-nagy belső fájdalom, sértettség, vagy félelem. Az, hogy bezzeg én nem kellettem. Az, hogy bezzeg ő csajozik, nekem pedig esélyem nincs a kicsi mellett még egy bulira sem, nemhogy egy normális párkapcsolatra. Mi lesz, ha nem tudok visszamenni dolgozni, mi lesz ha lejár a GYED, mi lesz...? Ezek generálják öntudatlanul a másik ellen táplált neheztelést, haragot, gyűlöletet, ezekből indul ki a folyamatos elégedetlenkedés. Bár az is igaz, hogy ezek az emberek jellemzően már gyerek koruk óta hordozzák az elégedetlenkedés mintáját.
A másik oldalon álló ember pedig nem érti, miért kap annyi mindent a nyakába. Mert ha a tényleges történetet tekintjük, sokszor épp akkor borul a fejére a kakis vödör, amikor épp valami jót tesz, aminek elvileg örülni kellene. Amikor ez néhányszor megtörténik, akkor pedig elkezd visszavonulni, és egyre kevesebb pluszt ad: Nem ugrik, amikor hirtelen el kellene hozni a gyereket az oviból, nem vesz drága ajándékot, és a volt párjának a születésnapját is vastag tollal húzza ki a naptárból, nehogy megint kikapjon, amikor valami többletet ad.
És az „ártatlan” anyuka egyre elégedetlenebb, és egyre inkább oka van rá, de egy pillanatra sem tűnik fel, hogy az elején ő volt az, aki belesodorta magát a negatív spirálba.
Ismét megjegyzem, mert nagyon fontos: a saját háta közepét senki sem látja, ezeket másnál nagyon könnyű észrevenni, magunknál szinte lehetetlen. Tükör nélkül nem is megy, és ehhez elengedhetetlen, hogy tudjuk: épp tükröződünk...
A különélő fél problémája sokszor az, hogy én adnék, de nincs miből. Ez pedig ugyanúgy igaz szokott lenni, csak észre kell venni, hogy nagyon is benne van a pakliban, hogy nem szívesen adja oda azt a pénzt, mert úgy érzi, hogy a másik fél nem érdemli meg. Persze itt jöhet az ellenvetés, hogy azt a pénzt a gyereknek adja az ember. Na persze, de azt, hogy az a pénz ténylegesen mire lesz költve, nagyon nem mindegy. Ha pedig eltérő az életvitel, „fölösleges luxus”, vagy olyan tevékenység szerepel a gyerek étlapján, amivel a fizető fél végképp nem ért egyet, akkor biztos, hogy nem jó szívvel adja oda. Akkor pedig könnyen bedugul a pénz áramlása. Tapasztalatból ismerem ezt a folyamatot, azért vagyok ilyen határozott. Ezt is ugyanolyan nehéz meglátni, mint az anyai negatív spirált. Ráadásul a két ember össze is tudja adni a sok rossz érzést, és mindenki egyre bőségesebben kapja azt, amit kisugároz, amiről beszél.
Persze itt is vannak kivételek, akiknek minden ellenérzés nélkül sikerül áthidalni az életvitelből adódó távolságot, azaz elég nagyvonalúak, hogy a saját akaratukat elengedjék. Megelégednek azzal, hogy a saját oldalukat teljesítik, a másik oldallal pedig nem foglalkoznak.
A pénzen túl van még valami, ami a napokban tudatosult bennem ezzel a témával kapcsolatban. Ez pedig az, hogy a gyerekkel együtt élő szülő sokszor csak tehermentesítő gyerekfelügyeletre vágyik, mert el akar menni valahová a gyerek nélkül. Ez teljesen jogos igény. Igen ám, de ha a másik szülőt vonja be, akkor az óhatatlanul is ki fog lépni a bébiszitter-szerepből. Mert egy idegen ember azt teszi, amit kérnek tőle, főleg mivel pénzt is kap érte. Egy szülő viszont hozza a saját elképzeléseit a gyereknevelésről, és a saját gyerekével szemben a legtermészetesebben alkalmazza is. Nálunk ez abban nyilvánul meg, hogy mások a határok, az életfelfogás, és amikor jönnek a gyerekek, akkor bizony legalább egy nap amíg átállnak itteni üzemmódba. Szerencsére ez a legtöbb esetben teljesen normálisan lezajlik magától, mert a gyerekek hihetetlenül rugalmasak. Persze nem árt a szülő rugalmassága is, mert mi nagyok sokat tudunk rontani a helyzeten.
Mindenesetre ez az életnek egy olyan területe, ahol sokan kapjuk a leckéket nap mint nap és néha olyanok vagyunk, mint egy süket és vak bika, aki ész nélkül rohan neki a falnak. Azután pedig mutogatunk a falra. Itt az idő, nyissuk ki a szemünket és a fülünket, a mutogatást pedig hagyjuk meg azoknak, akik szeretnek falakkal ütközni.




CsE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése