Valamiért a kettősséget az életem
sok területén kapom, ebből most az egyik szálat szeretném
bogozgatni. Persze minden összetett, és nem lehet mindig minden
mellékvonaltól eltekinteni, de megpróbálok jellemzően a konkrét
témánál maradni. Ez pedig a gyerektartás kérdése, de nem
kizárólag a pénz szempontjából megközelítve. Sokszor látszólag
ez az oldal a probléma: a külön élő miért nem fizet, miért
csak annyit, főleg azért, mivel semmi másban nem segít.
Érintett vagyok ebben a témában én
is több szinten, mint a mai világban oly sokan. Ezért
nyilvánvalóan nem tudok teljesen objektív lenni, bár szerintem
nem is lehet és nem is kell. Mert valamiről, amit belülről nem
ismerek, hiába beszélek, soha nem lehetek hiteles. Ha hiteles
vagyok, akkor befolyásolja a véleményemet mindaz, amit
tapasztaltam, átéltem, tehát lehetetlen objektívnak maradni. Az
élet mindig szubjektív, bármilyen nézőpontot felvehetek, és
akkor máris másnak tűnik az abszolút igazság.
Szóval: nem célom igazságot tenni,
sem pedig meggyőzni bárkit az igazamról. Látok, hallok magam
körül dolgokat, egy részét én is élem, és most innen nézve
beszélek róluk, a teljesség igénye nélkül. Előre kérem, hogy
akinek nem inge ne vegye magára, az általam felfedezett tendencia
természetesen nem vonatkozik mindenkire.
Ennyi bevezető magyarázkodás után
rálépek a síkos útra...
A történetet általában onnan
indítják a felek, hogy különválnak az útjaik, de ez csak
látszólagos. Mert a későbbi gyerektartásos konfliktusokat
mindenki korábban megalapozza, már a kapcsolat lefelé tartó
szakaszában. Rengeteg sérelmet elraktároznak az emberek, amit
aztán egy életen át lehet használni a megfelelő pillanatokban.
Ez alól én sem vagyok kivétel, sőt a nagyon gyűjtögetők sorába
tartoztam sokáig. A történet gyökere még ennél is előbbre
nyúlik, mert valahol megalapozza a gyerek megszületése, vállalása.
Már ez is kényes téma, mert van, aki
nem vállalja, csak belesodródik, vagy vállalja elvileg, de fogalma
sincs arról, hogy ténylegesen mit vállalt. Sokszor a gyerek a
kapaszkodó a másikba, vagy menekülési útvonal, vagy valaki
egyszerűen még éretlen rá (akár 40 évesen is), hogy nagyjából
felmérje a következményeket. Pedig a következmények mindig
jönnek, akár kérjük, akár nem. Ez törvény.
Egy gyerekkel sokminden jár, rengeteg
lemondás, nehézség, és kárpótlásul rengeteg olyan öröm, amit
máshonnan nehéz lenne begyűjteni. Ez így közhelyesen hangzik, de
nagyjából minden ember elvileg tudja ezeket. Aztán a gyakorlat
persze más, mert amikor nem más farkával verem a csalánt, akkor
hirtelen tartalommal telnek meg az addig távoli fogalmak, mert
mindez az én bőrömre megy. Nekem kell megszülni, szoptatni, éjjel
felkelni, ápolni gondozni. Nekem tűnik el a szabadidőm, esetleg a
baráti köröm, nekem kell felelősséget vállalni, hogy mit
teszek, mit nem teszek, és azt miért. Ráadásul ez nem
egyszemélyes projekt, jellemzően két ember hozza össze azt a
babát, bár vannak olyan esetek is, amikor a születéskor már
nincs együtt a szülőpár. Mindenesetre a felelősség két emberé,
és csak akkor lehet értelmesen és érzelmileg stabilan kiállni a
szülőség – mint páros beavatás - próbáját, ha a két ember
együtt tud működni.
Ideális esetben van egy harmonikus
kapcsolat, amibe belecsöppen az újszülött, hozza az új
helyzeteket, és ez az emberpár egészen új helyzetekbe kerülvén
igyekszik a felmerülő problémákra közösen megoldást találni.
Teljesen újjáépül a kapcsolatrendszer, teljesen új oldaláról
mutatkoznak meg a felek.
A legtöbb család persze nem így néz
ki, mert a házasság nem feltétlenül nyugszik szilárd alapokon
(ez volt az én esetem), vagy nem is alakult ki még stabil
párkapcsolat, esetleg röpke kaland „mellékterméke” (BOCS!) a
gyerek. Ezek azok az esetek, amikor az egyik, vagy jellemzőbben
mindkét fél éretlen. Ez nem baj, nem bírálat, egyszerűen tény.
Én is éretlen voltam, és nem gondolom, hogy ezért hamut kellene a
fejemre szórni. A felnőtt ember, aki nem csak a személyi
igazolványa alapján az, hanem tényleg, az nagyjából képes
felmérni a döntései súlyát, következményeit, és ha valami
olyat kap a nyakába, amit nem gondolt előre, akkor nem a külvilágot
okolja, hanem magába néz: ezt vajon miért nem láttam előre? Ez
persze nem azt jelenti, hogy az a felnőtt személyiség, aki a
szálak végtelenjét képes az agyával előre átlátni, hanem az,
aki nagyjából ismeri önmagát, tudja a határait (ez a végtelen,
amiből levonandóak a magunkra szedett hiedelem-korlátok), van egy
minimális emberismerete, és nem várja el senkitől, hogy az életét
helyette megoldja. Ez a felsorolás ismét a teljesség igénye
nélkül való.
Amit látok: azok az emberek, akiknek
problémája van a volt párjukkal, jellemzően a saját démonjaikkal
küzdenek, és a megoldást kívül keresik. Sokáig tettem ezt én
is, és a mai napig bele-bele szoktam futni. Még nem gondolom, hogy
a fent említett felnőtt kategóriába emelkedtem volna, de erősen
rajta vagyok az ügyön, és azt bizton állíthatom, hogy az elmúlt
években határozottan előre léptem ebben az irányban.
Remélem most már jó mély alapot
készítettem, akkor jöjjön a felépítmény.
Nézzük először a gyerekkel együtt
élő szülő helyzetét, jellemzően ez az anya. Ő gondozza, eteti,
ruházza, hozza-viszi, kel fel éjjel, méri a lázát, viszi
orvoshoz a gyereket. Ráadásul a munkavállalásban is korlátozott,
kevés a szabadideje (ha egyáltalán van). Azt éli, hogy bezzeg a
másik éli világát, semmi gondja, nyugodtan és egyszerűen keres
magának új párt, nem veszi ki a részét a nehézségekből. A
pénz, amit tartásdíjként kap, az kevés, mert...
Mert bezzeg annyi fizetésből, amit a
másik kap többet is adhatna, sok a kiadás, mert beteg, problémás,
stb. a gyerek...
Eddig egyetlen olyan emberrel
találkoztam, aki azt mondta, hogy volt olyan időszaka az életüknek,
amikor úgy érezte, hogy annyi pénzt kap a gyereke apjától,
amennyi ténylegesen fedezi a felmerülő költségek apára eső
részét. Az érintett férfiember épp külföldön dolgozott, az
anyukát pedig nem érdekelte, hogy vajon mennyit keres, arányos-e
azzal, amit átutal. Az ő igényeikkel arányos volt, és ez őt
teljesen kielégítette.
Ezzel az egy történettel szemben
rengeteg olyan esetet ismerek, amikor semmi pénz nem volt elég,
mert ha több jött, akkor még több kellett. Ha ennyivel többet
keresel, akkor ugyan vedd már meg a pelenkát is, meg ezt, meg azt.
És egyetlen ilyen anyukától sem hallottam soha, hogy elégedett
lenne. Mert nem azon múlt, hogy ténylegesen mennyi az az annyi,
hanem valami máson.
Ez a más pedig egy nagy-nagy belső
fájdalom, sértettség, vagy félelem. Az, hogy bezzeg én nem
kellettem. Az, hogy bezzeg ő csajozik, nekem pedig esélyem nincs a
kicsi mellett még egy bulira sem, nemhogy egy normális
párkapcsolatra. Mi lesz, ha nem tudok visszamenni dolgozni, mi lesz
ha lejár a GYED, mi lesz...? Ezek generálják öntudatlanul a másik
ellen táplált neheztelést, haragot, gyűlöletet, ezekből indul
ki a folyamatos elégedetlenkedés. Bár az is igaz, hogy ezek az
emberek jellemzően már gyerek koruk óta hordozzák az
elégedetlenkedés mintáját.
A másik oldalon álló ember pedig nem
érti, miért kap annyi mindent a nyakába. Mert ha a tényleges
történetet tekintjük, sokszor épp akkor borul a fejére a kakis
vödör, amikor épp valami jót tesz, aminek elvileg örülni
kellene. Amikor ez néhányszor megtörténik, akkor pedig elkezd
visszavonulni, és egyre kevesebb pluszt ad: Nem ugrik, amikor
hirtelen el kellene hozni a gyereket az oviból, nem vesz drága
ajándékot, és a volt párjának a születésnapját is vastag
tollal húzza ki a naptárból, nehogy megint kikapjon, amikor valami
többletet ad.
És az „ártatlan” anyuka egyre
elégedetlenebb, és egyre inkább oka van rá, de egy pillanatra sem
tűnik fel, hogy az elején ő volt az, aki belesodorta magát a
negatív spirálba.
Ismét megjegyzem, mert nagyon fontos:
a saját háta közepét senki sem látja, ezeket másnál nagyon
könnyű észrevenni, magunknál szinte lehetetlen. Tükör nélkül
nem is megy, és ehhez elengedhetetlen, hogy tudjuk: épp
tükröződünk...
A különélő fél problémája
sokszor az, hogy én adnék, de nincs miből. Ez pedig ugyanúgy igaz
szokott lenni, csak észre kell venni, hogy nagyon is benne van a
pakliban, hogy nem szívesen adja oda azt a pénzt, mert úgy érzi,
hogy a másik fél nem érdemli meg. Persze itt jöhet az ellenvetés,
hogy azt a pénzt a gyereknek adja az ember. Na persze, de azt, hogy
az a pénz ténylegesen mire lesz költve, nagyon nem mindegy. Ha
pedig eltérő az életvitel, „fölösleges luxus”, vagy olyan
tevékenység szerepel a gyerek étlapján, amivel a fizető fél
végképp nem ért egyet, akkor biztos, hogy nem jó szívvel adja
oda. Akkor pedig könnyen bedugul a pénz áramlása. Tapasztalatból
ismerem ezt a folyamatot, azért vagyok ilyen határozott. Ezt is
ugyanolyan nehéz meglátni, mint az anyai negatív spirált.
Ráadásul a két ember össze is tudja adni a sok rossz érzést, és
mindenki egyre bőségesebben kapja azt, amit kisugároz, amiről
beszél.
Persze itt is vannak kivételek,
akiknek minden ellenérzés nélkül sikerül áthidalni az
életvitelből adódó távolságot, azaz elég nagyvonalúak, hogy a
saját akaratukat elengedjék. Megelégednek azzal, hogy a saját
oldalukat teljesítik, a másik oldallal pedig nem foglalkoznak.
A pénzen túl van még valami, ami a
napokban tudatosult bennem ezzel a témával kapcsolatban. Ez pedig
az, hogy a gyerekkel együtt élő szülő sokszor csak
tehermentesítő gyerekfelügyeletre vágyik, mert el akar menni
valahová a gyerek nélkül. Ez teljesen jogos igény. Igen ám, de
ha a másik szülőt vonja be, akkor az óhatatlanul is ki fog lépni
a bébiszitter-szerepből. Mert egy idegen ember azt teszi, amit
kérnek tőle, főleg mivel pénzt is kap érte. Egy szülő viszont
hozza a saját elképzeléseit a gyereknevelésről, és a saját
gyerekével szemben a legtermészetesebben alkalmazza is. Nálunk ez
abban nyilvánul meg, hogy mások a határok, az életfelfogás, és
amikor jönnek a gyerekek, akkor bizony legalább egy nap amíg
átállnak itteni üzemmódba. Szerencsére ez a legtöbb esetben
teljesen normálisan lezajlik magától, mert a gyerekek hihetetlenül
rugalmasak. Persze nem árt a szülő rugalmassága is, mert mi
nagyok sokat tudunk rontani a helyzeten.
Mindenesetre ez az életnek egy olyan
területe, ahol sokan kapjuk a leckéket nap mint nap és néha
olyanok vagyunk, mint egy süket és vak bika, aki ész nélkül
rohan neki a falnak. Azután pedig mutogatunk a falra. Itt az idő,
nyissuk ki a szemünket és a fülünket, a mutogatást pedig hagyjuk
meg azoknak, akik szeretnek falakkal ütközni.
CsE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése