Úgy tűnik korunk egyik népbetegsége a bűntudat. Hogy erről ki tehet és miként, az külön értekezés témája lehetne. Most csak annyira szorítkozom, hogy megállapítom: az általam ismert anyák mindegyike szenved a saját anyaszerepével összefüggő bűntudattól. Van, aki meg is fogalmazza, van, aki csak öntudatlanul szenved tőle.
Nemrég egy beszélgetésben ismét előkerült a téma, és a kérdés:
„...akkor mégsem kell magamat szembe köpnöm, amiért 6 év gyerekezés után vágyom a karrierre?...”
Ez egy nagyon egyszerű kérdés, mégis mennyi lappangó elvárás, kétely, indulat, önbizalomhiány van mögötte! Mert ha egyszer valaki anyává válik, azzal felvállal egy szolgálatot, amely életfogytig tart, heti hét napon, a nap 24 órájában. Eleinte, amíg a gyerekek kicsik, addig ez tényleg teljesen folyamatos készenlétet jelent. A későbbiekben is mindig „a gyerek az első”. Ez a rend, ez az elvárás. Na de mit látunk, ha egy kicsit mögé nézünk, és belegondolunk? Mennyire reális ez az elvárás, mennyire kell minden mást a gyerekeknek alárendelni? Az, hogy jellemzően a gyereké az első hely, ez azt hiszem nem kérdés. Az árnyalatnyi különbséget én ott látom, hogy nem mindegy az, hogy „mindig” vagy „jellemzően”. A tudatunk mélyén a mindig szerepel, és ennek képtelenség megfelelni.
Mert egy anya eredetileg nő volt, legalábbis jobb esetben. Mert ma már ez sem biztos, hisz rengeteg nőiségében erősen sérült asszony és lány szaladgál közöttünk. Mindenesetre egy nő rengeteg szerepben kell, hogy megállja a helyét, és ebből csak egy az anyaság. Ráadásul ezek a minőségeink erősen összefüggenek egymással, ha valamelyiket elhanyagoljuk, azzal romboljuk az összes többit is. Olyan, mint az iskolában az év végi átlag: egy hármas nagyon bele tud rondítani az amúgy egész jó bizonyítványba. Már csak azért is, mert ha valamelyik „tantárgyból” rosszul állunk, akkor a gondolatainkat erősen foglalkoztatja, energiaszintünket csökkenti.
Vannak olyan helyzetek, amikor az anya-gyerek kapcsolat már az elején sérül, mondjuk egy császár után, ahol a nagy találkozás egy napot késik, rosszabb esetben koraszülésnél heteket is várat magára. Ilyenkor a korai kötődés sérül, a gyerek úgy érzi, magára hagyták. Ismerek olyan felnőttet, aki ilyen indítás után egész felnőtt koráig neheztelt az anyjára, bár ez korántsem volt tudatos. Az anya helyzete sem könnyű, mert a kötődés szála jellemzően nála sincs meg, így funkcionálisan ugyan jól ellátja a szerepét, de belül valami hiányzik. Ha a szülés után nincs egy szuszogó baba a hasán, azt jelenti: halva született, és elindul egy természetes gyászreakció. Neki nincs gyereke! Ettől szenved, rossz anyának éli meg magát, mert nem lép bele az anya-érzésbe, és a legtöbb esetben túlkompenzál majomszeretettel, túlzó aggodalmaskodással. Ettől persze semmi nem lesz jobb, de mindent meg kell tenni azért, hogy a rosszasága ki ne derüljön.
Mindannyian takargatunk, mert ha valahol kilóg a lóláb, akkor az átlagpolgár ujjal mutogat: na tessék, milyen anya, bezzeg én micsoda áldozatot hozok...!
Ne legyünk áldozatok az anyaság oltárán! Éljük meg végre szabadon a gyengeségeinket, vállaljuk fel a tökéletlenségeinket! Mert ami egy mérnöknél hiba, az egy művésznél elengedhetetlen, egyszerre pedig nem lehetünk mindkettő. Minden hibánk jó a maga módján, minden ember tökéletes. Felejtsük el a túlidealizált eszményeket, mert Mária lehetünk, de Szűzanya nem. Az pedig, hogy ezzel a fordítással elvették tőlünk az esélyét annak, hogy valaha is elérjük az „ideált”, nem kell, hogy végleg tönkre tegyen bennünket.
Vedd észre: nem kell tökéletesnek lenned, akkor is szerethető vagy, ha hibázol! Ugyanannak a tengernek a cseppjei vagyunk, nincs örök kárhozat, csak mi büntetjük magunkat a bűntudatunkon keresztül. Ha átestél az anyává válás csodáján, akkor valami nagyszerű dolog történt veled. Akkor is, ha abban a percben nem tudtál csodaként tekinteni rá. Ha kétségbe voltál esve, vagy kiúttalannak érezted a helyzetet, akkor sem csökkent le az értéke ennek a beavatásnak. Lehet, - nagyon esélyes - hogy egy régi fel nem oldozott terhelt kapcsolat köszön vissza a gyereked születésénél. Van – ez persze extrém eset (vagy ki tudja, én egyet ismerek) - aki saját egykori gyilkosát szülte meg, és megkapta az esélyt arra, hogy valami régi tehertől feloldozza önmagát és a másikat. Ehhez már jócskán felnőttnek kell lenni, mindenki a saját teherbírásához kapja a feladatot. Egy ilyen anya is rettenetes bűntudatot hordoz, mert szeretet helyett félelmet érez, amikor a gyerekére néz. Persze a segítséget mindenki megkapja, de egy ilyen történet oldásánál már tényleg nagyfokú tudatosság kell, hogy jelen legyen. Több generáción átívelő oda-vissza passzolgatás után valaki eljut arra a szintre, amikor élni tud az eszközökkel, és fájdalmas szembesülések árán, de rendbe teszi az összegubancolódott szálakat. Az átlag anya persze csak apróbb problémákkal küzd, de a bűntudat mindig nagyon lehúz, mert az sosem kicsi. Ha van, akkor nagyon nagy, még akkor is, ha csak lappang a tudat alatt.
A megoldás itt is – újra és újra... – az önszeretet megtalálása, felépítése. Amíg nem szeretem magam annyira, hogy megadjam önmagamnak a lehetőséget arra, hogy megtegyem azokat a dolgokat, amik örömet okoznak, felemelnek, addig bizony a sárban fogok tocsogni. Ha nem hibázhatok, akkor az életem pokol lesz, meg sem kell halni, már itt jönni fognak az ördögök. Néha nagyon nehéz kilépni belőle, mert eddigi bűntudatosdinkkal garantáltan bevonzottuk magunknak azokat az embereket, akiket megérdemeltünk. Ha az van a homlokomra tetoválva: „rúgj belém”, hát jól meg is kapom. Ha bűntudatom van, akkor ez a szöveg villog rajtam. Ezt a feliratot szerencsére mi írtuk magunkra, és saját kezűleg le is takaríthatjuk onnan.
Hogyan?
Úgy, hogy az utunkon járunk, követjük a lelkünk szavát. Ha nagyon bevésődött az „én igen nagy vétkem” a tudatalattinkba, akkor pozitív agymosásba kell kezdenünk (ajánlatom: Balogh Béla: a tudatalatti tízparancsolata), addig pedig abba se hagyjuk a kúrát, amíg az érezhető fordulat be nem áll az életünkben. Onnan lehet észrevenni, hogy egyszer csak megjelennek a csodák, mert már az új minta vonzza az új minőségű kapcsolatokat az életünkbe. Ha pedig valaki belénk rúg: kezdjünk el gyanakodni: csak nem megint a bűntudat motoszkál a küszöbünkön...? Én még mindig gyanakszom, de már kezemben a szivacs és súrolom, súrolom...Mert SZERETETRE MÉLTÓ VAGYOK!!!
CsE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése