Szabadság, egyenlőség

A mai világban egyre többen érzik úgy, hogy elegük van a rabszolga-létből, a kényszerhelyzetekből, az elnyomatásból. Rájuk kényszerít a világ sok olyan dolgot, amitől most már egyre több ember menekülne. Csak az a baj, hogy nem tudják, merre is van a kijárat. A helyzeteik foglyai, akik áldozatként élik meg a politikusok ténykedéseit (mondjuk ki: hazaárulását), az áremeléseket, a megszorításokat, a munkahelyi kihasználást, egyebeket.

Anyukámmal beszélgettem, és ő mondta azt, hogy most már végre szabadok akarnak lenni az emberek. Szerintem a kulcs nem az, hogy szabad akarok lenni, hanem a felismerés: SZABAD VAGYOK! Ráadásul eddig is az voltam, csak legfeljebb nem tudtam róla. Az összes vérszívó kiszipolyozó embert és szervezetet én magam ültettem a saját nyakamba, és még bíztattam is őket: innen szívjatok. Persze ehhez fel kell ismerni a saját felelősségünket mindenért: az életünkért, a körülményeinkért, az egészségünkért, a kapcsolataink milyenségéért, de még a szomszéd hülyeségéért is.E nélkül nem jön el az áhított szabadság.

Voltak történelmi korok, amikor az emberek fegyverrel próbálták kivívni a szabadságot. Volt, akinek –látszólag – sikerült, volt, akinek nem. Istenigazából azonban az így kivívott szabadságjogok csak tünde-varázslatok voltak, mert nem volt mögötte a szabad vagyok érzés, és előbb utóbb újabb szabadulási harc lett a következmény, az előzőleg kiharcolt látszólagos javulás rabságából. Ma már nem ilyen időket élünk. Persze most is vannak, akik harcolni akarnak, és azon az úton mennek, de egyre többen vagyunk, akik rájövünk: találkoztunk az ellenséggel és mi vagyunk azok…

Nem harcolni kell, hanem szeretni, elsősorban önmagunkat. Ezt persze pont én mondom, aki napi szinten küzd csak azért, mert épp ez nem akar menni. De mondom, mert fontos, mert tudom, mert érzem. Csak ez az út visz el a tényleges szabadsághoz. Nincsen sötét oldal, nincsenek ellenségek, senki nem tud ellenem tenni, csak én magam.

Ha állok a Politika nevű színpad előtt, és elhiszem, hogy igaz, amit ott játszanak a színészek, akkor beleragadok a darabjukba. Ezzel az erővel tovább is sétálhatok, vagy akár felismerhetem, ez az egész az én színházam, amit akarok, az lehet a színpadon. Az én életemet tekintve mindenki más csak egy színész, akik eljátsszák a megfelelő szerepet. Én szerződtetem őket, és el is küldhetem, vagy lecserélhetem a teljes gárdát. Tragédia helyett választhatok romantikát vagy vígjátékot, bármikor, akár MOST  is.

Ez a szabadság.

És mi az egyenlőség?

Hát hogy mindenki ugyanilyen szabad. Nem kell mindenkinek diploma, vagy egyforma konfekciókabát. Mindenki azt csinál, amit akar, és attól, hogy sok ember választja ugyanazt a dolgot, attól az még nem lesz valósabb, legfeljebb csak annak látszik. Illúzió minden, ha nem tetszik, amiben élsz, válassz másikat. Szabad a pálya, törj ki a korlátaid közül, és élj egy olyan világban, amilyenben szeretnél. Hogy ez nem könnyű? Az sem könnyű, ha rabigában panaszkodunk, csak azt már megszoktuk, valahogy kényelmes.

Egyre többen látjuk át már ezt a kérdést, és ezáltal tudjuk egymást segíteni. Én sem azért írom ezt le, mert megvalósítottam, és így élem a mindennapokat. De tény, hogy egyre jobban sikerül, és amikor hasra esem (na jó pofára…), akkor egyre több kéz nyúl ki felém- gyere állj fel! Most én nyújtom a kezem, menjünk együtt tovább, segítsünk egymásnak megélni a szabadságot, az istennel való egységet, a szeretetet, és minden nap szebb világra ébredünk.

CsE