Teremtés - felsőbb osztályba lépek

Leesett a tantusz…nagy-nagy csörömpöléssel. Egy átlag beszélgetés volt, nálunk átlagnak számító témákról. Teremtés, vonzás, bőség, pénz.  Mivel ez utóbbival sokáig meglehetősen hadilábon álltunk, ezért sokszor téma volt itthon. És most rájöttem valami nagyon fontosra. Illetve az, amit a szememmel már láttam, a fülemmel már hallottam, az agyammal felfogtam, és a számmal bőszen értekeztem róla, nos ez a valami végre leért a szívembe, és egy pillanat alatt megvilágosodott. Nagyon összetettnek érzem, de megpróbálom szavakkal mégis átadni.

Az utóbbi évekről, ha anyagi mérleget csinálnánk, az jönne ki, hogy függetlenül attól, mennyi pénz jött be vagy épp mennyi fizetnivalónk volt, nagyjából hasonló színvonalon éltünk. Ha végképp bedugultak az anyagi források, akkor természetben kaptunk valamit. Közben szép lassan lépegettünk előre, de sokszor ez sem a pénzen múlt, inkább a lehetőség jött, és ingyen, vagy valami váratlan segítséggel lett utunk, készült el a jurta-alapunk. Ha beletettük az önerőt (szellemileg, fizikailag) akkor jött a segítség is.

Most már van itthon internetünk, és amikor meghalt a számítógépem, akkor egy baráti házaspár beállított hozzánk egy épp fölöslegessé vált géppel. Szép lassan egyre több minden megvalósul, de… Mindez úgy, hogy folyamatosan egyik napról a másikra élünk, néha bedugul egy-egy forrás, aztán újraindul vagy jön egy másik. Ahogy mondani szoktuk: az orrunk valahogy mindig kiér a vízből.

Igen ám, de mindketten vágyunk arra, hogy végre szabadon éljünk, elmehessünk bármilyen programra, vagy csak a gyerekekkel a csokizóba, megteremthessük a „mi helyünket” olyannak, amilyennek elképzeltük. Ehhez pedig pénz kell (momentán a múlt héten 15 000 ft-ot „kértem”, és teljesen váratlan helyről meg is jött). Működik ez méghozzá nagyszerűen…, de akkor hogy lehet, hogy még mindig csak az orrunk látszik ki???

Annyi mindent sorolhatnék, amit simán meg tudtunk teremteni, és ebben volt pénz is, segítség is, minden. Rengetegszer beszélgettünk, vitatkoztunk és veszekedtünk emiatt: ki a hibás, ki teremti ezt a nehézséget. Rájöttünk mindketten a párommal egy-egy berögződésre, vagy gondolat-mintára, ami benne volt a pakliban, de igazi áttörést mégsem sikerült elérnünk.

Ami most bennem összeállt, és megoldást ad a kérdésre, az igen egyszerű. Hiába tudok pénzt vagy valami tárgyat (út vagy jurta-alap) teremteni, ha a legbelül bennem élő kép valami olyasmi, hogy jó-jó eltengődünk, de ha valami kezd igazán jó lenni, akkor azt el kell gyorsan rontani. Ezt tudom egy ideje, a férjem szembesített vele néhányszor, amikor épp ezt játszottam.

Ilyen mentalitással annyi pénzt tudok teremteni, ami épp minimálisan a túléléshez kell: a házat nem fogják elárverezni a fejünk fölül, de ha több pénz jön, akkor több lesz hirtelen a kiadás. Pillanatnyilag épp ilyen helyzetben vagyunk, és ez már sokszor megtörtént. Pont annyi plusz bevétel jön, amennyi plusz kiadással kell hamarosan számolnunk.

Ez eddig szép és jó, de hol van a megoldás? hát természetesen bennem (na meg a férjemben, de én itt most csak a saját nevemben értekezek). Mégpedig ott, hogy megengedem magamnak azt a szintű jólétet, amit a gyerekkori mintám miatt eddig nem tudtam megtapasztalni. Nem a bizonyos konkrét dolgok megteremtésén bukok el újra és újra, hanem az életszínvonalon, amit a bennem lévő képek megengednek.  És ebbe simán belefér a félig kész fürdőszoba (majd egyszer le lesz burkolva), a festetlen gipszkarton falak, a soha el nem készülő mosogató…végül is megoldom ezt így is… De ha ennél igényesebben akarok élni, akkor mindamellett, hogy elfogadom: most ez van, át kell alakítanom a képet: minden kész és igényes körülöttem, mi sem természetesebb, mint hogy minden megvan, ami csak kell, küzdelem, erőlködés és „majd én megmutatom, hogy így is kibírom” nélkül…

 A feladat megtanulnom, hogy hogyan ne húzzam be a kéziféket, amikor beindulnak a dolgok. Hogyan ne kapjak frászt, amikor jön egy lehetőség, és esetleg olyat kell csinálnom, amit még soha, vagy legfőképp, amiről meg vagyok győződve, hogy én ezt biztosan nem tudom… Átalakítom a képet önmagamról, innentől kimutatom magam felé is, hogy „SZERETLEK”, ha dönteni kell, akkor nem fogom az érdekeimet automatikusan mindenkié mögé sorolni. És ez már sikerült is párszor. Ez már kitörés a megfelelősdiből, aminek igazából nem volt nyertese, viszont én mindig vesztese voltam.

Az első lépéseket már megtettem néhány apróságban,  amikor valamit sikerült magamért, magamnak megtenni, megengedni, amiben tényleg semmi más nem akadályozott, csak én önmagamat. (az önmagam lebeszélésében is profi vagyok…na ezt fogom most átalakítani teremtő-erővé) Most jön még pár ilyen apró lépés (néhányat már kipécéztem magamnak), aztán már semmi nem állíthat meg: Látom a képet, ahogy minden kész és szép körülöttem, látom ahogy ülök az autónkban, érzem a kormány fogását, a pedálokat…a gyerekek hátul sorban, megyünk az oviba, megyünk Miskolcra, bárhová…Na és persze: irány a csokizó!!!

CsE