2012. április 2., hétfő

Egymás szemében - Edina története: 1 Teremtő gondolat

Úgy döntöttem, közzéteszem folytatásokban az ikerregényünk általam írt felét, amiben megosztjuk a megismerkedésünk és kapcsolatunk első évét. Spirituális szempontból sok-sok tanulsággal szolgál, nagyon intenzív időszak volt, amiből mindketten sokat profitáltunk.


Teremtő gondolat



Tisztán emlékszem az érzésre, ahogy a lelkem akkor felkiáltott:
Édes Istenem, ilyen pasit kérek, csak fiatalabb kiadásban…!
Egy országúti kerékpáros teljesítménytúrán történt, 2004 szeptemberében egy napfényes szombat délelőttön. Férjes asszony voltam, két kisgyerekkel és egy beteljesületlen szerelemmel, vagy inkább úgy nevezném vágyakozással a szívemben.
Az illető férfi, aki ezt a belső felkiáltást kihozta belőlem, Hozé apja volt. Hozé iránt tápláltam akkoriban rajongást, de inkább csak „táncoltunk”. Soha nem történt semmi, de nem is engedtük el a kötelet, egy lépés előre, egy hátra... Ha úgy tűnt: lesz valami, akkor eltűnt, ha úgy döntöttem nem csinálom tovább, akkor lépett egyet, mint aki érzi a szándékaimat. Amikor beszélgettünk, (nagyon ritkán és nagyon keveset, útban az ovi felé, vagy az ovitól) valami mindig hiányzott, de ezt könnyűszerrel hozzáálmodtam.
Már évek óta tartott ez az álmodozásom. Azt a törődést és szeretetet kerestem, amit a férjemtől nem kaptam meg. És nem azért, mert nem adta. Adta ő a maga módján, de az én rádióm más hullámhosszra volt állítva. Vágyott a lelkem valamire, amit nem tudtam pontosan megfogalmazni. De leginkább az az érzés hiányzott, hogy szeretve vagyok. Egy idő után elkezdtem kifelé kacsintgatni, és Hozé kapóra jött. Jóképű apuka, aki rendszeresen szembe jött az ovi felé.
Mindent megtettem azért, hogy összefussunk, és ha sikerült, akkor belekapaszkodtam egy-egy mosoly adta boldogságba. Ha otthon elegem volt, veszekedtünk, vagy kritizált a férjem, akkor gondolatban mindig elővettem ezeket a mosolyokat. És ezzel a dédelgetéssel elindult a házasságom a vége felé. Ezt persze akkor nem tudtam, de minden ilyen gondolatom megerősítette az elválást.
Szóval tekertünk a túrán, én boldog voltam, hogy Hozé is ott van. Vele jött az apja is, én pedig a két barátnőmet rángattam el magammal. Aztán úgy alakult, hogy a többiek mind elhúztak, én lemaradtam, hisz a két évvel korábbi balesetem óta a bicajos izmaimat nem nagyon edzettem. Szóval elkeseredetten küzdöttem azzal az iszonyú emelkedővel, ami nem akart véget érni, és egy nagy kanyar után sem lett vége, ahogy reméltem, hanem alattomos módon tovább folytatódott. Ekkor gurult hozzám vissza Hozé apja, aki észrevette a lemaradásomat és végigkísért az 50 kilométeren. Folyamatosan beszélt, kedves volt, vidám és azt éreztem, hogy most valakinek tényleg fontos vagyok. Ő nagy bicajos volt, simán lenyomta volna a távot fele idő alatt, de nem, visszafordult, és mellettem „ballagott”. Valahol menet közben szakadt ki belőlem a fent említett teremtő gondolat.
Történeteket mesélt, mókázott és kifejtette, hogy meggyőződése, ha egy férfi szeretkezni akar este egy nővel (aki akár a felesége vagy élettársa), akkor bizony már reggeltől tennie kell érte, kedvességgel, figyelmességgel, udvarlással. Tetszett a tisztelet, amivel a nőkről beszélt.
A túra után együtt iszogattunk mindannyian egy kis vendéglőben, és hiába próbáltam rávetíteni a képet, valahogy Hozé nem az apja volt… sajnos. Akkor még két hónapig görcsöltem a „szerelmemen” azon, hogy összefussunk, valami történjen. Aztán valamikor november közepén véget ért egy fejezet. Végre elszakadt a madzag, ami mentén táncoltunk. Nagy nehezen beláttam, hogy Hozé nem az, akinek én hinni akarom.  
Sötétedett, és kiborulva mentem be a sarki boltba. Az ajtóban ott állt a kedvenc hajléktalanom, akinek rendszeresen adtam némi aprót, néha pedig elbeszélgettünk. Kifelé jövet egy ötszázast nyomtam a kezébe azzal az érzéssel, hogy legalább neki legyen jó napja, ha már az enyém pokol. Szegény, azt sem tudta, hogyan kérjen áldást a fejemre a sok pénz láttán.
Néhány nap múlva, mikor reggel az ovitól rohantam a parkoló felé, hogy főnökasszonyom kocsijába beszálljak, egy ötszázast találtam az utcán…
November végén a szülinapomat a saját magam által készített tortával ünnepeltük (utálok magamnak tortát készíteni, mert az olyan mesterkélt), idegbajos, nyűgös és lehetetlen alak voltam, akinek semmi nem okoz örömet, és aki képtelen örömöt adni másnak. Folyamatos kielégületlenség-állapotban voltam, mert nem kapta meg a lelkem azt, amire vágyott.
Így sok-sok év távlatából visszatekintve nagyon tisztán látom azt, amit akkor nem tudtam. Az önismeret hiánya és a megfelelni akarás juttatott el oda, ahol akkor voltam. Hiába volt férjem, nem éreztem a szeretetét. Egy olyan világot kényszerített rám, amiben én nem önmagam voltam. És tette ezt azért, mert én évekig nem mondtam neki meg, hogy mit akarok és mit nem. És azért nem mondtam, mert nem voltam tisztában vele én magam sem.
Amikor összeházasodtunk, úgy éreztem, hogy ő sokkal felnőttebb nálam, és kényelmes volt nála hagyni a döntéseket és a felelősséget. Igen ám, csak közben született két gyerekünk, befejeztem az egyetemet, és elkezdtem dolgozni. A munkámért már csak én vállalhattam a felelősséget, és a gyerekekkel kapcsolatban is volt néhány olyan nézetem, amit messzemenőkig védtem bárkivel szemben, szóval egyszerűen elkezdtem felnőni.
A házasságunknak volt egy kerete, amit szép lassan kinőttem. Amikor megpróbáltam feszegetni ezeket a kereteket, a férjem csak nézett rám csodálkozva, hogy hát eddig nem ezt mondtad! Én pedig úgy éreztem, hogy kevés erőm van, hogy változtassak. Nem tudtam mi történik velem, körülöttem és bennem, csak azt éreztem, hogy depressziós vagyok, nem látom az életem értelmét, hiába van két kicsi gyerekem, az ő felnevelésük önmagában nem ad elég örömet. Azt nem tudtam, hogy ki vagyok, de az egyre világosabb lett számomra, hogy az nem én vagyok, amit most élek.
Ebben az állapotban hangzott el az a teremtő mondat a lelkemben, és a Mindenség megmozdult, hogy azt, aki ilyen, csak fiatalabb kiadásban, elhozza nekem.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése