Teremtő gondolat
Tisztán emlékszem az érzésre, ahogy a lelkem akkor
felkiáltott:
Édes Istenem, ilyen pasit kérek, csak fiatalabb kiadásban…!
Egy országúti kerékpáros teljesítménytúrán történt, 2004
szeptemberében egy napfényes szombat délelőttön. Férjes asszony voltam, két
kisgyerekkel és egy beteljesületlen szerelemmel, vagy inkább úgy nevezném
vágyakozással a szívemben.
Az illető férfi, aki ezt a belső felkiáltást kihozta belőlem, Hozé apja volt. Hozé iránt tápláltam
akkoriban rajongást, de inkább csak „táncoltunk”. Soha nem történt semmi, de
nem is engedtük el a kötelet, egy lépés előre, egy hátra... Ha úgy tűnt: lesz
valami, akkor eltűnt, ha úgy döntöttem nem csinálom tovább, akkor lépett egyet,
mint aki érzi a szándékaimat. Amikor beszélgettünk, (nagyon ritkán és nagyon
keveset, útban az ovi felé, vagy az ovitól) valami mindig hiányzott, de ezt
könnyűszerrel hozzáálmodtam.
Már évek óta tartott ez az álmodozásom. Azt a törődést és
szeretetet kerestem, amit a férjemtől nem kaptam meg. És nem azért, mert nem
adta. Adta ő a maga módján, de az én rádióm más hullámhosszra volt állítva.
Vágyott a lelkem valamire, amit nem tudtam pontosan megfogalmazni. De leginkább
az az érzés hiányzott, hogy szeretve vagyok. Egy idő után elkezdtem kifelé
kacsintgatni, és Hozé kapóra jött. Jóképű apuka, aki rendszeresen szembe jött
az ovi felé.
Mindent megtettem azért, hogy összefussunk, és ha sikerült,
akkor belekapaszkodtam egy-egy mosoly adta boldogságba. Ha otthon elegem volt,
veszekedtünk, vagy kritizált a férjem, akkor gondolatban mindig elővettem
ezeket a mosolyokat. És ezzel a dédelgetéssel elindult a házasságom a vége
felé. Ezt persze akkor nem tudtam, de minden ilyen gondolatom megerősítette az
elválást.
Szóval tekertünk a túrán, én boldog voltam, hogy Hozé is ott
van. Vele jött az apja is, én pedig a két barátnőmet rángattam el magammal.
Aztán úgy alakult, hogy a többiek mind elhúztak, én lemaradtam, hisz a két évvel
korábbi balesetem óta a bicajos izmaimat nem nagyon edzettem. Szóval
elkeseredetten küzdöttem azzal az iszonyú emelkedővel, ami nem akart véget
érni, és egy nagy kanyar után sem lett vége, ahogy reméltem, hanem alattomos
módon tovább folytatódott. Ekkor gurult hozzám vissza Hozé apja, aki észrevette
a lemaradásomat és végigkísért az 50 kilométeren. Folyamatosan beszélt, kedves
volt, vidám és azt éreztem, hogy most valakinek tényleg fontos vagyok. Ő nagy
bicajos volt, simán lenyomta volna a távot fele idő alatt, de nem,
visszafordult, és mellettem „ballagott”. Valahol menet közben szakadt ki
belőlem a fent említett teremtő gondolat.
Történeteket mesélt, mókázott és kifejtette, hogy
meggyőződése, ha egy férfi szeretkezni akar este egy nővel (aki akár a felesége
vagy élettársa), akkor bizony már reggeltől tennie kell érte, kedvességgel,
figyelmességgel, udvarlással. Tetszett a tisztelet, amivel a nőkről beszélt.
A túra után együtt iszogattunk mindannyian egy kis
vendéglőben, és hiába próbáltam rávetíteni a képet, valahogy Hozé nem az apja
volt… sajnos. Akkor még két hónapig görcsöltem a „szerelmemen” azon, hogy
összefussunk, valami történjen. Aztán valamikor november közepén véget ért egy
fejezet. Végre elszakadt a madzag, ami mentén táncoltunk. Nagy nehezen
beláttam, hogy Hozé nem az, akinek én hinni akarom.
Sötétedett, és kiborulva mentem be a sarki boltba. Az
ajtóban ott állt a kedvenc hajléktalanom, akinek rendszeresen adtam némi aprót,
néha pedig elbeszélgettünk. Kifelé jövet egy ötszázast nyomtam a kezébe azzal
az érzéssel, hogy legalább neki legyen jó napja, ha már az enyém pokol. Szegény,
azt sem tudta, hogyan kérjen áldást a fejemre a sok pénz láttán.
Néhány nap múlva, mikor reggel az ovitól rohantam a parkoló
felé, hogy főnökasszonyom kocsijába beszálljak, egy ötszázast találtam az
utcán…
November végén a szülinapomat a saját magam által készített
tortával ünnepeltük (utálok magamnak tortát készíteni, mert az olyan mesterkélt),
idegbajos, nyűgös és lehetetlen alak voltam, akinek semmi nem okoz örömet, és
aki képtelen örömöt adni másnak. Folyamatos kielégületlenség-állapotban voltam,
mert nem kapta meg a lelkem azt, amire vágyott.
Így sok-sok év távlatából visszatekintve nagyon tisztán
látom azt, amit akkor nem tudtam. Az önismeret hiánya és a megfelelni akarás
juttatott el oda, ahol akkor voltam. Hiába volt férjem, nem éreztem a
szeretetét. Egy olyan világot kényszerített rám, amiben én nem önmagam voltam.
És tette ezt azért, mert én évekig nem mondtam neki meg, hogy mit akarok és mit
nem. És azért nem mondtam, mert nem voltam tisztában vele én magam sem.
Amikor összeházasodtunk, úgy éreztem, hogy ő sokkal
felnőttebb nálam, és kényelmes volt nála hagyni a döntéseket és a felelősséget.
Igen ám, csak közben született két gyerekünk, befejeztem az egyetemet, és
elkezdtem dolgozni. A munkámért már csak én vállalhattam a felelősséget, és a
gyerekekkel kapcsolatban is volt néhány olyan nézetem, amit messzemenőkig
védtem bárkivel szemben, szóval egyszerűen elkezdtem felnőni.
A házasságunknak volt egy kerete, amit szép lassan kinőttem.
Amikor megpróbáltam feszegetni ezeket a kereteket, a férjem csak nézett rám
csodálkozva, hogy hát eddig nem ezt mondtad! Én pedig úgy éreztem, hogy kevés
erőm van, hogy változtassak. Nem tudtam mi történik velem, körülöttem és bennem,
csak azt éreztem, hogy depressziós vagyok, nem látom az életem értelmét, hiába
van két kicsi gyerekem, az ő felnevelésük önmagában nem ad elég örömet. Azt nem
tudtam, hogy ki vagyok, de az egyre világosabb lett számomra, hogy az nem én
vagyok, amit most élek.
Ebben az állapotban hangzott el az a teremtő mondat a
lelkemben, és a Mindenség megmozdult, hogy azt, aki ilyen, csak fiatalabb
kiadásban, elhozza nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése