Ez nekem túl kényelmesnek
tűnik, ugyanis azok, akik így gondolkodnak, egytől egyig tele vannak megoldani
való problémával. Ez ott tűnik fel igazán, amikor egy-egy beszélgetésből
kiderül: ha a férjem végre másképp látná, ha anyósom/apósom nem szólna bele, ha
az anyám megértené…
De nem látja másképp,
beleszól, és nem érti meg. Ezek az emberek pedig alig várják, hogy
megszabaduljanak az őket hátráltató, az ő életüket nehezítő körülményektől,
persze legegyszerűbben azok átalakulásában reménykedve. Vagy az egészet nagy
megkönnyebbüléssel hátrahagyva.
A magunk életét tekintve
úgy érzem, mi fél lábbal már „odaát” vagyunk. Az új világrend jellemzőiből
nagyon sokat élünk napi szinten. DE. De nem léptünk még át teljesen a kapun,
mert ahhoz bizony még ennél is szeretettelibbnek kellene lennünk. Ha csak egy
szóval akarom jellemezni, ez fedi leginkább. Bővebben akár könyvet is írhatnánk
róla.
Ahhoz, hogy egy ilyen
szebb világban élhessünk, nem arra van szükség, hogy a körülményeink végre
harmonikusak legyenek, hanem át kell alakulnunk, ezáltal a körülményeink
harmonikussá válnak, és egy reggel arra ébredünk: hisz már jó ideje „ott”
vagyunk…
Ebből a folyamatból pedig
nem hagyható ki a belső alkímia, a hernyó pillangóvá válása.
A nehéz helyzetek azért
jönnek, hogy lássuk hol vannak az átalakításra érett pontok. Hol nem vagyunk
még elfogadóak, szeretetet élők. Hol ragaszkodunk még régi sérelmekhez, hol
kapaszkodunk túlhaladott emlékekbe, hol vannak délibábok az életünkben. Mi az,
ami idegesít, mi az a minta, ami már nem szolgálja a továbblépést. Ezek pedig
nem a párunkról, az exeinkről, a szüleinkről, a
szomszédról-főnökről-apósról-anyósról szólnak, hanem kizárólag mirólunk.
Csakhogy a szeretettelivé
váláshoz vezető úton föl kell vállalnunk a felelősséget. Felelősek vagyunk
mindenért, amit bevonzunk az életünkbe. Senki nem teremthet bele a világomba,
ha valami nem tetszik, arról is én tehetek. Aki pedig nem akarja még abbahagyni
a másokra mutogatást, az bizony mehet a kapu felé, a kapu folyamatosan menni
fog előtte, így soha nem érheti utol. Amikor valaki ráébred önnön felelősségére
és teremtő képességére, a kapu hirtelen elé ugrik, és csak át kell sétálnia
alatta. Ehhez nem idő kell, nem azon múlik az átjutás, hanem azon, hogy
hernyóként, avagy pillangóként próbálunk a kapuhoz közelíteni. Hasonlít a
Végtelen történet kapujához: aki képes belenézni a tükörbe – amit a külvilág
mutat – az átmehet.
Nem mindig könnyű a
szembesülés. Vannak napok, amikor nekem sem megy. Más napokon pedig vállalom a
katarzist: belenézek, és látom a gyarlóságaimat, a kicsinységemet, mindent,
amit a külvilág tükrében rossznak láttam. Csakhogy ezzel a szembesüléssel nem
kisebb leszek. Kisebb akkor leszek, ha mindezt elhazudom. A felvállalás
pillanatában, amikor végre meglátom azt, ami eddig is kiverte a szemem, akkor
megtudom, ki is vagyok én. Ki vagyok a jókislány álarca mögött. Milyen vagyok,
amikor hazudok, milyen vagyok, amikor bosszút állok, gyűlölködöm, lenézek,
fölényeskedem… és ez a tudás szabaddá tesz, mert ekkor – és csak ekkor! -, az
igazság pillanatában végre megtudom önmagamról a legfontosabbat: így is
szerethető vagyok. Nem kell a jógyerek szerepet eljátszanom, nem kell a
hibáimat, hiányosságaimat, gyarlóságaimat letagadnom. Alap lényegem a szeretet,
és ettől csak az a álarc választ el,
amit a külvilágnak az elfogadás reményében mutatok.
Ezért használjuk bátran
ezt a tükröt, hogy általa megláthassuk a sötét foltjainkat, a hátunk közepét.
Amikor pedig megnyílik az új világ, rá fogunk döbbenni, hogy semmi új nincs
benne, egyszerűen csak saját fényünk lett ragyogóbb a hátrahagyott félelmek,
kishitűség és szeretetlenség árnyékolása nélkül. A vonzás pedig gondoskodik a
többiről. És akkor a tükör szépnek fog mutatni, de nem azért, mert lecseréltük
a régit egy új világra, hanem mert mi lettünk az új világ.
CsE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése