A legszebb sütemény

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy régi életem. Abban volt egy pékség, ami épp a bölcsi mellett leledzett, és ezért útba esett minden hétköznap, mivel a nagylányom - aki akkor kicsi volt – bölcsődés vala.

Reggelente betértem, hogy a mindennapi betevő péksüteményem, úgyis, mint reggeli, meglegyen. Az üzletben két eladónő volt, egy kedves és egy mufurc. A morgós mindig a legsatnyább süteményt adta mindenkinek az ott illatozó lehetőségek közül, míg a kedves mindig a legszebbet. Ennek eredménye az volt, hogy délután, amikor már elfogyóban volt a napi mennyiség, Mufurc néni esetén a legszebb példányok sorakoztak a pulton, míg Kedves asszonyságnál a legapróbbak. Mégis, akármilyen méretűt kaptam, a meghatározó az volt: ez a legszebb…vagy ez a legkisebb…

Ez a történet akkor jutott eszembe, amikor pár napja beálltam a férjem mellé faházat festeni. Alkalmi munka, alkalmi lehetőség: épp bérbe adtam a kicsi fiaimat, így én is hozzájárulhattam néhány órányi munkával a családi költségvetéshez. Az ötös rajtszámú versenyző (a három hónapos pici lányom) rendes volt, mint mindig: édesen aludt a babakocsiban. Élveztem a csendet (a hangerős srácaim átmeneti hiányát), és a közös munka örömét. Ráadásul látványos is volt, amit csináltunk, mert erősen kopott és napszítta volt az épület. Egy szivatósabb része volt, az utólag beépített terasz. Mondta is a férjem, hogy ha az övé lenne, akkor bizony kicserélné egyik-másik deszkát. Na meg még ezt-azt-amazt. És megállapította, mint mindig ilyesmi helyzetben, hogy „nem érdemes hozzányúlni, mert a végén az ember mindent lecserél”.

Na ekkor ugrott be ez a régi süteményes emlékem. Mert amikor az ember kicseréli a leghibásabb deszkát, akkor ismét ránéz, és meglátja a leghibásabbat. Amikor ezt is kicseréli, megint csak világítani fog a leggyengébb láncszem, és mire észbe kap, mindent kicserélt újra.

Hasonló a helyzet, amikor valamire nagyon vágyunk. Amikor albérletben laktunk, nagyon fel akartunk jönni már ide a hegyre, hogy a saját otthonunkban legyünk. Megtörtént. Akkor a leggyengébb láncszem a víz volt: ó, ha végre meglesz a kutunk…! És meglett. Aztán az út, ami gödrös volt, és többször elakadtunk…: meglett, aztán … és ennek soha nincs vége, mert mindig ott a következő épp legrosszabb helyzet, amiből ki akarunk mászni. (ezúton megrendelném az autónkat… amit eddig itt kértem, minden meglett…nahát…)

Mindig akarunk valamit, ami nincs, és amikor megkapjuk, akkor nagyon hamar belesüllyed a megszokásba: hát persze, hogy van net, hát persze, hogy folyik víz a csapon (na jó még mindig csak a hideg). Nehéz tudatosnak maradni, és értékelni valamit akkor is, ha már egy hete megvan. Ehhez mi megkapjuk a segítséget. Rendszeresen lelevegősítjük a rendszert (persze nem szándékosan), és akkor napokig nem tudom használni a vécétartályt, a kádba pedig csak szivárog a víz. Így újra meg újra örülni tudok, amikor végre ismét folyik rendesen. Mára eljutottam oda, hogy –bár a fürdőszobát teljesen beüzemeltük – a jó idő beálltával ismét lejárok a bozótban lévő hagyományos budiba. Részben a környezettudatosság, részben pedig az ott lévő csend és nyugalom motivál. Ha pedig szakad az eső, ismét csak örülök, hogy milyen remek, hogy ki sem kell tennem a lábam a házból, hisz itt a fürdőszoba!

Néha érdemes visszalépni a fapados megoldásokhoz (ebben a példában ugye szó szerint), hogy ne csak a nehézségeket lássuk, hanem azokat a dolgokat is, amik már megoldódtak. Mert érdemes a hála érzését fenntartani, ha kellemes dolgokat kívánunk teremteni, de ez csak akkor lehetséges, ha nem a hiányzóakra koncentrálunk. Tehát elő a legszebb süteménnyel, és emlékezzünk a tegnapi kakaós csigára is!

CsE