A megismerkedésünk után tíz napig tartott a titkos randevúk
időszaka.
Először Pesten találkoztunk, én fogorvosnál voltam, és
ilyenkor benne volt a pakliban, hogy vagy elérem a korábbi buszt, vagy nem.
Aznap már előre tudtam, hogy sajnos le fogom késni (pedig épp elértem volna),
az így nyert másfél óra volt a miénk.
A Blahán találkoztunk az aluljáróban és majdnem nem ismertem
meg. Sötétszürke hosszú bőrkabátban jött, zselézett hajjal, olyan volt, mint
egy FBI ügynök. Nagyon jól nézett ki és nagyon nyomult. Persze eszem ágában sem
volt elmenni hozzá, de azt hiszem ez az, amivel minden férfi bepróbálkozik az
elején. A kis utcákban mászkáltunk, beszélgettünk, egy idő után pedig már csak
csókolóztunk a járda közepén, a járókelők meg néha taszítottak rajtunk egyet.
Érdekes élmény volt, jó is, mert abszolút kívánatosnak éreztem magam, de túl
testi is volt egyben. Összességében kicsit összezavarodtam, mert a túrához
képest nagyon máshogy viselkedett. Semmi ezotéria, vagy ilyesmi, túl sokat
mesélt a volt barátnőiről - csak hogy ne áruljon zsákbamacskát, - amivel nem
igazán tudtam mit kezdeni. Hazafelé a buszon sms-eztem a barátnőmnek, hogy nem vagyok
biztos abban, hogy kell ez nekem így ebben a formában. De annyira azért nem
volt rossz… sőt jó volt. Tehát jöttek-mentek tovább a kedves üzenetek, esténként,
amikor elugrottam egyedül a boltba, egy-egy röpke telefonhívás. Szerencsére a
férjem mindig későn jött, hét közben alig találkoztunk, így semmi változást nem
vett észre a viselkedésemen.
A következő randi pénteken volt Gödöllőn, így ki tudtuk
használni, hogy én hamar végzek, ő pedig munkanélküli. Meló után hazarohantam
lezuhanyozni, aztán irány az Erzsébet-park. A gyerekek elhozataláig több mint
két óránk volt. Ilyen koradélutáni időben kevés esélye volt, hogy összefutunk
ismerőssel, de biztos ami biztos a hátsó részen sétálgattunk. Egy távolabbi
ismerőssel mégis találkoztunk, épp ott sétáltatta a kutyáját. Amikor megláttam,
gyorsan elengedtem Atilla kezét. Ez a reakcióm kihozta belőle a legutolsó
barátnője történetét, aki szintén férjes asszony volt, és leszögezte, hogy
hosszan nem vállalja be a harmadik fél szerepét. Én úgy terveztem, hogy nem
robbantom a családot, hisz a gyerekeknek nem lenne jó. Egyszerűen megkapom
valakitől azt, ami hiányzik az életemből és kész, Atilla viszont erre nem volt
hosszú távon kapható. És mint az hamar kiderült, - mivel hazudni nem tudok, és
nem is akarok megtanulni, - tényleg választanom kellett a régi és egy új élet
között. De ez a pillanat még pár napot váratott magára, egyelőre én a langyosban
gondolkodtam.
Alkonyatkor a Kálvárián kezdtünk bele egymás felfedezésébe.
Ez egészen új élmény volt, az ember ilyesmit nemigen él meg a házasságában,
főleg nem kilenc év után. Olyan volt, mintha tini lettem volna, még jó, hogy a
sötétben nem látszott a pirulásom.
Másnap vittem a gyerekeket Pestre, mozgásfejlesztésre. Kivételesen
nem ágáltam ellene, pedig az utolsó időben már soha nem mentem szó nélkül.
„Miért én viszem már megint őket,… minek kell ez nekik
egyáltalán, …ne vegyük már el tőlük a játékidőt,… szegények…”
Hát most mentem, mint a kisangyal. Leraktam a gyerekeket a
foglalkozáson, aztán - újabb ajándék másfél óra - irány a Gellért-hegy. Ebből a
randiból csak az eldugott pad maradt meg az emlékezetemben, és az, hogy amikor
másodszor akadt bele a ruhámba, akkor lecsatolta a karóráját és eldobta. Itt
már nem zavart a simogatás, bár a nyilvános hely világos nappal kicsit
feszélyező volt, de nem járt arra a kutya sem.
Az utolsó titkos randink egészen váratlanul jött el, nem
volt előre megbeszélve semmi. Vasárnap volt a sógoromék kisfiának a
keresztelője. Nem igazán akartam menni, ráadásul a fiam nem lett kész a
leckéjével, és az apja azt mondta, hogy csak akkor jöhet, ha minden megvan. A lányom a nagyszülőknél volt, velük
ment a pesti ceremóniára.
Otthon állt a balhé a lecke miatt, és én abban reménykedtem,
hogy maradhatok a gyerekkel tanulni. De a férjem az utolsó pillanatban
kitalálta, hogy akkor is megyünk mindannyian. Jócskán késve indultunk. Útközben
lemosatta a kocsit, mondván: ilyen koszos autóval nem állíthatunk oda - az nem
volt baj, hogy elkésünk.
Totál ki voltam borulva, balhéztunk egész úton, szegény
gyerek síri csendben kuksolt hátul.
A legjobb az volt, hogy nekem kellett navigálni, de a térkép
és az utcák nem stimmeltek egymáshoz, mert a csomópontot, ahol le kellett
kanyarodnunk a főútról, átépítették. Azután már csak a templomot nem találtuk a
megadott házszámon. Amikor korábban elő akartam venni a cédulát a
kesztyűtartóból, a férjem leordította a fejemet, hogy ne a papírt nézegessem,
hanem a térképet. Aztán végül mégis csak elővettem a cetlit, és akkor kiderült,
hogy rosszul emlékezett az utcanévre. Így már könnyedén odataláltunk a
templomhoz, de persze a keresztelőnek már vége volt, a vendégfogadásba
csöppentünk csak bele. Rajtam látszott, hogy kiborultam, ugyanis nem bírtam
abbahagyni a bőgést.
Gyorsan elvonultam a mellékhelyiségbe, hogy ne mutogassam a
kisírt szememet, leültem a WC tetejére, és üzenetet váltottam Atillával.
Eldöntöttem, hogy nem megyek haza a férjemmel, otthagyom a fenébe, vigye haza
egyedül a gyerekeket, én majd megyek, ha összeszedtem magam. Ezt persze ő
keresztülhúzta, mondván: hazafelé nekem kell vezetni, mert nehogy már ne
koccinthasson az unokaöccse egészségére.
Aztán a nap csúcspontja az lett – negatív értelemben -,
amikor hazafelé a Corában elveszett a fiam. Azt sem tudom minek mentünk be, én
nem akartam, de muszáj volt, Jawohl!
Akkor már biztosan tudtam, hogy este visszamegyek Pestre.
Megírtam Atillának, a válasza ez volt: „mit szólnál egy közös fürdéshez a
sarokkádamban, gyertyafénynél?” Felizgatott a gondolat, és bár ez ismét
egyértelmű felkérés volt keringőre, még nem éreztem azt, hogy itt az ideje a
testi együttlétnek.
Amikor végre hazaértünk, a férjem ajánlotta fel, hogy talán
most menjek el kicsit sétálni. Már régóta ez volt a módszerem, ha kiborultam,
és az utóbbi időben igen sokszor éltem is vele.
Nos nem kellett kétszer mondani, a gyerekeket ágyba dugtam,
és már húztam is, mint egy turbó vadliba. Pont jött egy HÉV, Atilla pedig éppen
kiért elém az Örs vezér térre. Felmentünk a várba. A Halász lépcsőn elmeséltem neki
az egyetemi történetemet, amikor is geológiából épp ezt a helyet kaptam házi
feladatként, és napokig kutattam, melyik is az a bizonyos lépcső, aztán végül
kiderült, hogy az, amelyiken egyfolytában rohangálok. Nagyokat nevettünk, aztán
a hosszú bőrkabát jótékony takarásában folytattuk a felfedező útjainkat.
Igen ám, de közben repült az idő, és mire észbe kaptunk,
rohanni kellett. És hiába rohantunk, mert nem jött a metró, és végül nélkülem
ment el az utolsó HÉV Gödöllőre. Na most mi legyen?
Atilla mondta, hogy megpróbál kocsit szerezni, hogy haza
tudjon vinni. Felhívta az apukáját, és elkérte az autóját. Irány a szüleihez a
Suzukiért.
Valamikor még az
egyetem elején jártam a környéken, de a lepukkant koleszépületen kívül, semmire
nem emlékeztem. Egész más volt, mint amilyennek képzeltem, határozottan
tetszett ez a városrész.
A buszon ültem Atilla ölében, és azon töprengtem, hogy mit
keresek én most, éjnek évadján ezen a vadidegen helyen. Az egész történés olyan
valószerűtlen volt, 24 órával korábban el sem tudtam volna képzelni.
A szüleinél a nagykapunál megvártam az utcán, míg kiállt a
kocsival, aztán bepattantam mellé és elindultunk haza. Úgy tűnt, a szülei
rutinosak, nem kellett nagyon magyarázkodnia, miért is kell hirtelen a kocsi.
Nagyon jól vezetett, az első pillanattól biztonságban
éreztem magam mellette. Valahol Cinkota magasságában elkezdte a jobb kezével a
combom simogatni, és közben bal kézzel sebességet váltott. Tetszett, hogy ilyen
mutatványra is képes az én lábam kedvéért. Elég hamar Gödöllőre értünk a gyenge
éjszakai forgalomban, de tulajdonképpen nem akartam hazaérni. Megálltunk a már
megszokott parkolóban - ahol a túra előtt is találkoztunk, de nem akarózott
kiszállni. Beszélgettünk, nagyon egy hullámhosszon voltunk, ez már szerelem
volt a javából. Bekanyarodott egy rendőrautó, aztán lassan elment mellettünk. Sok
idő eltelt, és még mindig nem akartam kiszállni. Megint jött a rendőrautó,
ugyanúgy, mint korábban. Aztán fél háromkor hallottam Piroska (az akkori
autónk) pöfögését, a férjem kanyarodott ki a házak közül, elindult engem
keresni. Ez volt a végszó, amire meg kellett mozdulnom. Kiszálltam és hazaballagtam,
közben a férjem körbeszaladt a kocsival a városon, de persze nem talált.
Remélte, hogy valamelyik barátnőmnél vagyok.
Amikor hazaért, követelte, hogy mondjam meg hol voltam és
kivel. Na ekkor jöttem rá, hogy nem tudok hazudni még ilyen helyzetben sem,
amikor nagy a tét. Annyit mondtam végül, hogy Pesten voltam és nem lánnyal.
Mindenáron nevet akart, így megmondtam azt is, hogy Atillának hívják, és hogy
„semmi nem történt”.
Ezzel véget ért a titkos korszak, kiléptünk a nyilvánosság –
a férjem – elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése