Atillával elsősorban akkor találkoztam, amikor a gyerekek az
apjuknál voltak. Hol én mentem, hol ő jött, mindkettőnek megvoltak az előnyei
és hátrányai. Ha ő jött, akkor időt nyertem, ha én mentem, akkor pedig tényleg
magunk lehettünk, albérlőtársak nélkül, viszont öt órakor indulnom kellett,
hogy beérjek a munkahelyemre.
Sokat jártunk együtt túrázni, nagyokat beszélgettünk. A
legfontosabb témáink persze az ex-ek voltak. Ő pereskedett azért, hogy láthassa
a kislányát, én a válásomat és a hozzá kapcsolódó ügyes-bajos dolgokat
intéztem.
Az első válóperes tárgyalás áprilisban volt. Előtte
elmentünk a férjemmel egy asztrológushoz, aki érdekes dolgokat mondott, a
lányunk képletében ugyanis benne van az apáról való lemondás, míg a fiunkéban
az anyáról való lemondás. Azt mondta az asztrológus, hogy ez nem azt jelenti,
hogy feltétlenül így osztja el őket a bíróság, hanem hogy előbb utóbb a Sors
eszerint igazítja a történéseket, és lehet, hogy 16 évesen fog a gyerek úgy
dönteni, hogy a másik szülőhöz költözik. Összességében úgy éreztem, hogy nem
tudok mit kezdeni a kapott információkkal. Azzal, hogy a sorsunk kulcsa végig
az én kezemben volt, azzal, hogy most is dönthetnék úgy, hogy nem válok el, és
akkor a felkérdezés kicsit másabb formában jön – például a férjem felől bejön
egy harmadik személy a képbe. Bennem az élt, amit már sok-sok éve dédelgettem,
hogy a férjem erősebb, mint én, és minden rajta múlik, bár amikor egyszer
voltunk párkapcsolati terápián, kb. másfél évvel a válás előtt, akkor már megkaptam
ugyanezt az információt, de egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni. Az
önmagamról alkotott képet – gyönge nő, akinek szüksége van egy erős férfira –
nem voltam hajlandó megkérdőjelezni.
A férjemmel eléggé gyötörtük egymást, nehezen tudtunk
megegyezni. Megszervezett egy mediációt és egy családsegítős beszélgetést is,
nem túl nagy eredménnyel. Mindketten maradtunk a saját eredeti ötleteinknél,
egyikünk sem hitte el, hogy a másik nem őellene akar magának jogokat. Végül az
egyezségünk novemberben, a második tárgyalás előtti estén állt össze. A Boráros
téri Mekiben ültünk és este tíz óra volt, mikorra megszületett a végső forma. Lujzi
papíron velem, Dani papíron vele, de ténylegesen maradnak együtt egy hétig vele,
egy hétig velem. Sokmindennel nem értettem egyet, de úgy éreztem, hogy nincs
más választásom, ha nem akarom, hogy elvegye tőlem a gyerekeket, akkor engednem
kell. Közben több puhítási kísérletébe belementem, amiktől Atillának a haja
égnek állt, amikor elmeséltem. Voltunk közösen egy ügyvédnél, aki komoly
félelmeket generált és elhittem neki, hogy a férjem, ha akarja, elveheti tőlem
a gyerekeket. Voltunk egy közös pszichológus ismerősünknél, de ő szerencsére
nem állt feltétlenül a férjem pártján. És hogy miért mentem el ezekhez az
emberekhez? Mert működött a kilenc év alatt berögződött „Jawohl”.
Jól sikerült Atilla első találkozása a gyerekeimmel,
kölcsönös kedvesség és három lépés távolság jellemezte a viszonyukat, aminek
később lett csak következménye. Akkor még örültem, hogy nincs konfliktus, és úgy
gondoltam, hogy ez elég. A fiam megpróbált felülkerekedni, főleg ami a
zöldhagymát illeti (mert mi az, hogy nem egyedül az övé…?), de Atilla ügyesen
helyre tette, így végül vér nélkül kialakult a falkasorrend.
Közben történtek körülöttem változások: az albit eladták a
fejünk fölül, másikat kellett keresni. Ráadásul a szomszédoktól tudtuk meg,
hogy a főbérlő meghirdette a lakást, de így legalább volt min háborogni. Ez a
második keresés már nehezebben ment. Vagy drága volt, vagy elvitték az orrom
elől, vagy a rezsi volt megfizethetetlen a fűtési szezonban. Végül egy
szuterénbe költöztem, aminek a mennyezete alacsony volt és a lakás több sebből
vérzett, de én szerettem, mert olcsó volt, saját előkertem volt és nagyon
rendes volt a főbérlő. Mivel csak minden második hetet töltöttem ott, amikor a
gyerekek velem voltak, ki lehetett bírni.
Zoltánnal folyamatosan egyeztettünk, ki mikor jön-megy, hova
és miért. Vasárnaponként az én időmből is misére hordta a gyerekeket, a
megbeszélt időpontokat nem nagyon tartotta, késő este hívott, mert akkor ért
rá. Mindez Atillával is konfliktusokhoz vezetett, és sajnos igaza volt: ha
elváltam, elköltöztem, akkor miért függök ennyire a volt férjemtől, a
programjaitól, az elképzeléseitől? Mindig ugrásra kész voltam, ahogy ezt már a
házasság alatt megszoktam, hogy azonnal reagáljak, ha valami változik. És
mindig minden változott, én pedig nem akartam, hogy a gyerekek szívják meg. Ezért én szívtam. Közben
folyton vitáztam, de mégis hagytam, hogy az ex dróton rángasson. A telefonomon beállítottam,
hogy automatikusan kapcsoljon ki tíz órakor, de ezzel csak az éjszakai
telefonokat tudtam megszüntetni, minden másban tehetetlennek éreztem magam,
tomboltam, mert nem láttam kiutat. Atilla jelentette a végtelen jót, Zoltán pedig minden probléma
forrásává redukálódott az életemben.
Közben alig vártam, hogy hazavigyem Atillát Miskolcra és
bemutassam a családomnak, ki az az ember, akivel én ilyen végtelenül boldog vagyok.
Májusban jött össze az utazás, gyönyörű napokat töltöttünk ott. Sétáltunk
Lillafüreden, kirándultunk a Bükkben kéz a kézben.
Külön öröm volt, hogy nagyon jól kijött anyuval, nem úgy,
mint a férjem. Reggelenként arra ébredtem, hogy lelkesen beszélgetnek a
konyhában. Néha már féltékeny is voltam, hogy most kihagytak valamiből.
Mindenki el volt
ájulva tőle a családban és a baráti körben. Egyszerűen minden tökéletes volt
kettőnk között. Folyamatosan olvastunk egymás gondolatában. Akkor hívott
telefonon, amikor azt épp kézbe vettem, a kapun kilépve arra indult, amerre
sétálni akartam, és nem kellett egy szót sem szólnom.
Mindketten éreztük, hogy ez valami nagyon különleges kapcsolat,
nem minden ember kapja meg ezt a szerelmet. Voltak olyan együttléteink, ahol
már az ölelésben olyan egységélményt kaptunk, mintha Istennel lennénk együtt,
ezután a testi szeretkezés tulajdonképp mellékhatás volt. Soha nem gondoltam
volna, hogy ilyet át lehet élni. A köztünk lévő határok elmosódtak, és olyan
érzésem volt, hogy a gondolatommal nem csak a saját kezemet mozdíthatom meg,
hanem az övét is. És ez nem csak az extázis idejére korlátozódott, hanem
hosszan kiterjedt az időben. Egy csodálatos buborékban éltünk, a külvilág
kellemetlenségei eltörpültek, amikor együtt voltunk. Nem volt te és én, mi
voltunk.
Sokszor eszembe jutott, hogy bármeddig is tart ez a
kapcsolat, mindenképp gazdagabb lett vele az életem, akkor is, ha Atilla csak
azért jött az életembe, hogy továbblépjek a nem működő házasságomból.
Esténként a zegzugos csepeli utcákon vagy Gödöllőn
bolyongtunk. Témánk volt bőven, hisz mindkettőnk élete fenekestül felfordult.
Hol a férjemet elemeztük, mit miért tesz, és hogyan kéne reagálnom bizonyos
dolgokra, hol pedig a kislánya anyukájának a viselt dolgait veséztük ki. Máskor
meg csak játszottunk, sakk, kártya, scrabble… Végre nem csak a napi rutin,
rohangálás a gyerekekkel, főzés- mosás- takarítás volt az osztályrészem.
Korábban sokszor kértem a férjemet, hogy legalább hetente
egyszer jöjjön haza időben, hogy eljárhassak jógázni, de nem volt hajlandó ezt
bevállalni. Azt hittem, hogy ez rajta múlik. Őt tettem felelőssé azért, mert
nem voltam hajlandó áldozatot hozni magamért. Ez az áldozat pedig önmagam
felvállalása lett volna, az, hogy kiállok magamért, és akkor is megszervezem a
magam töltekezését, ha az pénzbe kerül, vagy valakitől szívességet kell kérnem.
De mivel nem éreztem azt, hogy megérdemlem, sőt, szükséges a számomra, ezért a
férjemre pakoltam ennek a felelősségét azzal, hogy tőle vártam, hogy megengedje
nekem. Ő pedig nem engedte meg, mert ÉN nem engedtem meg magamnak… És nem ő
volt a hunyó, egyszerűen csak azt tette, ami belőlem kisugárzott. Nem voltam
szabad ember és ezért lekorlátozott.
Atilla pere májusban volt, onnantól kéthetente ment a
kislányához. Ez nem volt túl egyszerű, mert az anyuka miatt mindig készülnie kellett
lélekben a találkozásra, de boldog volt, hogy ha nem is sokat, mégis együtt
lehet a gyerekkel.
Nyár közepén munkát is kapott épp Fehérváron, ott, ahol a
kislánya élt. Amikor megismerkedtünk, nyolc hónapja munkanélküli volt, és azóta
újra nyolc hónap telt el.
De végre sikerült! Ezt egy kertipartival ünnepeltük meg. Marharagu
rotyogott a bográcsban, ott voltak a jó barátok és boldogok voltunk, hogy vége
a nehéz időknek. Élveztük a barátok társaságát és azt, hogy együtt vagyunk.
Eleinte bugyival és fogkefével érkeztem Atillához, de
egyszer azzal fogadott, hogy kiürített nekem egy polcot a szekrényében, hozzak
el ruhákat, hogy kényelmesebben tudjak jönni –menni. Kulcsot is adott, bár ezt
ritkán kellett használnom, mert szinte mindig kijött elém a Lágymányosi hídig.
Egyszerűen minden tökéletes volt. Szerettem és szeretve voltam. Egy este az
ágyon hevertünk, és az állólámpa fényénél beszélgettünk, amikor elmesélte, hogy
annak idején írt egy levelet a Jóistennek, amiben felsorolta, milyen nőt akar.
A levél végére egy kérdést írt: Hol van Ő? „És most itt van az a nő, itt
fekszik mellettem.” Azt hiszem nem volt nálam boldogabb asszony sehol a Föld
nevű bolygón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése