Amikor Atilla épp Fehérváron kapott munkát érdekes sorsszerű
érzésem volt. Eleinte ez nem igazolódott, hétfőtől péntekig dolgozni járt oda,
kéthetente pedig szombaton a szokott rendben leutazott a kislányához, hogy a
családsegítőben találkozzanak. Apukája autóját használta, mert
tömegközlekedéssel nem tudott volna ingázni.
A változás akkor indult el, amikor lejárt a három hónap
próbaidő és kinevezték üzemvezetőnek. Kapott vállalati kocsit, megemelkedett a
fizetése – ezzel együtt a levont gyerektartás is. Egy szép napon a kislányának
anyukája Ágota ráébredt, hogy szerelmes Atillába. Emiatt megengedte, hogy
Atilla gyakrabban találkozzon Dorkával, együtt mentek el pelenkát venni a
láthatáskor, amikor pedig betaknyosodott a gyerek, apuci szívesen vitte el őket
autóval orvoshoz. Ágota hirtelen elkezdett családként gondolni magukra.
Esténként a csepeli utcákon sétálva egyre inkább a gyerek és
az anyja volt a téma. Atilla bennem látta a társát és ezt meg is mondta Ágotának,
aki egyre inkább kezdett olyanná válni, mint amilyennek engem látott Atilla.
Kedves volt, és ami adu ász a kezében volt – a gyerek – azzal nagyon jól
játszott.
Én eközben arra vágytam, hogy ha társként megtaláltuk
egymást, akkor a család-érzést is együtt éljük meg. Nagyon jó volt a viszonyom
a nagylányával, és eszerint elvártam Atillától, hogy ő is hasonlóan legyen az
én gyerekeimmel. De ő tartotta a három lépés távolságot velük, és nem tudott
eltekinteni attól, hogy sokszor az apjukat látja bennük.
A mi kapcsolatunkban alapvetően nem volt negatív változás,
nagy-nagy szerelem lángolt köztünk, de egyre inkább zavaró lett, hogy szinte
folyamatosan hárman vagyunk. Hol az én - immár volt - férjem volt benne valami bonyodalommal
a képben, hol pedig egy sms jött Ágotától – épp szeretkezés közben-, hogy
ötösre vizsgázott a főiskolán.
Ezen azért már kicsit kiakadtam, mert kezdett nagyon
belefolyni a mindennapokba. Mintha Atilla az ő apukája is lenne, nem csak a Dorkáé.
Ráadásul – akaratomon kívül – mindig tudtam, mikor kavar
valamit, mert olyankor váratlanul, a semmiből hirtelen sírógörcs jött rám.
Mentem az utcán, vásároltam, vagy dolgoztam, és egyszer csak éreztem, hogy
valami történik. Utólag mindig bebizonyosodott, hogy ez az Atillával való energetikai
összeköttetésemből adódik. Közben folyamatosan maszekoltam éjszakánként, és ha
sürgős meló akadt, akkor az volt az első és nem Atilla, mert kellett a pénz. Ez
önmagában nem volt baj, hisz mindkettőnknek meg volt a maga élete, el tudtunk
boldogulni egymás jelenléte nélkül is.
Karácsony után történt, hogy a megbeszélt találkozót le
kellett mondanom egy sürgős munka miatt. Atilla ment a kislányához – soron
kívül, mint akkoriban mindig – így másnapra napoltam el a csepeli érkezésemet.
Este Katival vásároltam épp, amikor jött a már ismerős kellemetlen érzés.
Nagyon kiakadtam, mert tudtam, hogy valami megint történik, de nem volt semmi
reális magyarázat. Amikor másnap utaztam Pestre, megint jött az érzés. Útközben
hívott Atilla, hogy ne haza menjek hozzá, hanem találkozzunk a városban
valahol, de ne siessek, mert most jön Fehérvárról. Nem kérdeztem semmit, de nagyon
furcsa volt az egész. Mégsem tegnap ment? Vagy ma is ment? De minek? Végül
félretettem a gondolatokat, majd kiderül úgyis, amikor találkozunk.
Mivel bőven volt időm, ezért gyalog mentem fel a
Gellért-hegyre, még így is én voltam ott hamarabb. Amikor megérkezett és
megölelt, akkor nagyon erősen szorított és hevesen vert a szíve. A szavaira nem
emlékszem, de olyan érzésem volt, mintha félt volna attól, hogy egyszer csak
elrepülök, és soha nem lát viszont. Kissé furcsa volt a viselkedése, de nem
derült ki semmi, amíg haza nem értünk. Bementem a fürdőszobába és amikor meg
akartam törölni a kezemet, akkor egy fogkefét találtam a kiterített törülközőmön.
Először azt hittem, hogy a nagylányáé, bár nem volt ismerős, gondoltam beteszem
a helyére. Atilla épp akkor lépett be mellém, ezért megkérdeztem, hogy a
Nikié-e a fogkefe. Azt mondta, hogy nem, ez az Ágotáé. Itt volt Dorka, itt
aludt. És vele persze az anyja is. Először fel sem fogtam, amit mondott, de
aztán leesett teljes súlyával. Atilla az ajtófélfának támaszkodott, és nagyon
szorosan megölelt. Mondta, hogy semmi nem történt köztük, egyszerűen csak itt
voltak, hogy a gyerek legyen nála is. Meg persze Ágota is kíváncsi volt, milyen
lett a ház.
Nem bírtam felfogni, hogy miért ment bele ebbe a dologba.
Csak ez a kérdés zakatolt bennem: Miért? Miért? Miért?
Ahogy körülnéztem látszottak a nyomok: három mosatlan
tányér, maszatos kicsi kezek nyoma a tükrös szekrényajtón…
Nagyon nagyot sétáltunk aznap este a kacskaringós utcákon.
Megtudtam, hogy a vendégek a felfújható kétszemélyes matracon aludtak, és bár
Ágota erőteljesen bepróbálkozott, természetesen nem történt köztük semmi. Hisz
neki van társa, énmellettem nem rúghat labdába más nő, Ágó pedig különösen nem.
Reggel átugrottak Atilla szüleihez is, hadd örüljenek az unokának. Szegény Papa
majdnem belefulladt a reggelijébe, amikor meglátta Ágotát. Ha Dorkának örültek
is, az anyját bizony a hátuk közepére sem kívánták a korábbi viselkedése miatt.
Ezután Atilla hazavitte őket Fehérvárra, és így jött a gellérthegyi
találkozásunk.
A történtek elemzése után úgy tűnt a kapcsolatunk szorosabb,
mint valaha. Atilla tisztában volt azzal, hogy mit várhat ettől a nőtől, és
persze mit nem. Az viszont, hogy normális viszonyok között találkozhat a
kislányával, és nem csak kéthetente egy-egy órát, igen erőteljes motivációt
jelentett számára.
Másnap Atilla húgával is kitárgyaltuk a történteket. Én
maximálisan bíztam a kapcsolatunkban, viszont Judit búcsúzáskor nem volt ilyen
derűlátó. Azt mondta, hogy nem akarja a reményeimet aláásni, de látott ő már a
bátyjától vad dolgokat. Remélte, hogy nekem lesz igazam, de kért, hogy Ágót ne
becsüljem le, mert ha akar valamit – márpedig most akar – akkor nem kispályás
ellenség.
Nem hittem el. Egyszerűen olyan nagyságrendi volt köztünk a
különbség, hogy tudtam, mellettem Ágotának esélye sincs. Ilyen szerelmet, amit
mi élünk, nem mindenki kap. És ha megkapja az ember valakitől, akkor csak attól
az egytől kaphatja.
Ettől kezdve még inkább hárman voltunk, Ágó mindennapos
beszédtéma volt közöttünk. Tudtam minden negatívumról vele kapcsolatban, jót tulajdonképp
senki nem mondott róla. A viselkedésével a család minden tagjának belemászott a
lelkivilágába, mindenki megkapta már a magáét tőle szóban vagy írásban. Jobban
belegondolva még élveztem is, hogy engem mindenki nagyon szeret, mert hozzá
képest engem nagyon könnyű volt szeretni. Ami ebben a legnagyobb csapda volt
nekem, az a „hozzá képest”. Függtem tőle, bár ez akkor nem tudatosult bennem.
Fontos része volt az életemnek, minden napra kellett belőle egy falat, hogy ez
a „hozzá képest” megmaradjon. Mivel az önbecsülésem még mindig nem építettem
fel, ezért nem lett volna nekem elég, ha csak a létezésemért szeretnek. És az
sem lett volna elég, hogy Atilla szeret: az is kellett, hogy mindenki, aki
Atillának fontos, elfogadjon. Ehhez pedig nagyon jó ellentétpár volt nekem
Ágota. Látszólag nem akartam, hogy benne legyen az életünkben, de ha Atilla nem
hozta elő, akkor én vetettem fel valamilyen formában a témát, mert szükségem
volt rá. Ez is egy teremtő folyamat volt, beleteremtettem őt az életembe,
jobban, mint ahogy akartam. Mint a tészta, mikor túldagad a tálon.
A Szilvesztert Katiékkal töltöttük. Atilla reggel ismét
Fehérvárra ment a nagylányával, soron kívül. Ezalatt volt időm beszámolni
Katinak a fejleményekről. Nagyon ki voltam akadva a csaj dolgain, de valahol a
lelkem mélyén örültem, hogy így fut az után a férfi után, akit szeretek, és aki
engem nagyon szeret. Az egész nap vidáman telt, hülyéskedtünk, viháncoltunk. Este
leruccantunk Egerszalókra fürdeni, aztán Katinál játszottunk, filmeztünk.
Január elsején hazavitt Atilla az
albiba. Megállapította, hogy a nagy akasztós szekrénynek sokkal jobb helye
lenne a másik falnál, és minden tiltakozásom ellenére átrendezte a szobát.
Kicsit rosszul érintett, olyan érzésem volt, hogy az akaratom ellenére
belerobogott az intim szférámba. Aztán elment. Magamra maradva azon
morfondíroztam, hogy vajon mit jelent, ha így indul egy év? Mert Zoltánnal
jártunk úgy egyszer, hogy végigdolgoztuk otthon a január első napját, és az az
év utána csak a munkáról szólt.
Még decemberben történt, hogy Atilla segített
ház-lehetőségeket nézni Gödöllő környékén, kihasználva a céges autó előnyeit. Nyaralóban
gondolkodtam, mert kevés volt a pénzem. A keresés eredménytelen volt, csak hitellel
tudtam volna bármi használhatót venni. Januárban fölvetődött, hogy jó megoldás
lenne, ha egy kis faházat húznék fel az ő telkére. Így együtt is lennénk, de a
gyerekekkel külön tudnék vonulni azokon a heteken, amikor velem vannak. Sok
szempontból jó lett volna ez a megoldás, kijött volna a pénzemből, az ő
kölcsön-törlesztésébe is be tudtam volna szállni. Utána is kérdezett ügyvédnél,
hogyan lehet ezt jogilag jól lebonyolítani, hogy mindenki a legvédettebb legyen
az ügyletben.
Ezekről a terveinkről Atilla beszámolt Ágotának is, mert
sokszor ment, és gyakran beszélgettek, mint „régi jó barátok”. Elég sokmindent
elmesélt neki arról, hogy milyen mesés kapcsolatban élünk. Meg volt róla
győződve, hogy Ágó teljesen megváltozott, és örült a „családjának”. Az
összeköltözés lehetősége megnövelte a biztonságérzetemet a kapcsolatunkat
illetően, reméltem, hogy Ágota nyomulása akkor majd abbamarad. De a dolgok
egészen máshogy alakultak.
Mivel az energia mindig a figyelem irányát követi, így
mindig azokat az eseményeket vonzzuk magunkhoz, amelyekkel foglalkozunk. Mi így
nap mint nap húztuk bele Ágotát az életünkbe, és akaratunkon kívül saját
kezünkkel betonoztuk bele őt a mindennapokba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése