Háború másképp

Háború folyik a nemzet ellen, az egészségünk ellen,  a föld népességének szabályozása és a hatalom megtartása érdekében, hangoztatják egyre többen. Tulajdonképp nyilvánvaló a háború ténye, ha az ember belegondol, csak hát sokan inkább nem gondolnak bele, így éldegélnek a maguk kis illúzió-békevilágában.

A hadviselő felek egyikét nem ismerem, kilétéről és céljairól kizárólag sejtéseim vannak. Jó néhány ember tudni véli a mögöttes tényeket, de én úgy döntöttem, hogy nem akarok ebben a témában túlzottan tájékozottá válni. Ez látszólag azonos azzal, hogy homokba dugom a fejem, de erről szó sincs. Az egyértelmű, hogy akik ellen folyik eme modernkori hadviselés, azok az átlagpolgárok, nevezzük őket mondjuk halandóknak. Többek között én is ebbe a táborba tartozom a családommal (anyukám, testvéreim, gyerekeim rokonaim) és a baráti körömmel együtt. Szóval ellenünk törnek. Ellenem és azok ellen, akiket szeretek. Ez azért felpöckölheti az ember agyát, érzelmeit és rendkívül erős töltésű reakciókat idézhet elő az emberben, ami valljuk be, nem éppen kellemes érzés. Ezért vannak azok, akik nem gondolnak bele. Boldog naivak, akik elhiszik, hogy a hatalom őket a saját érdekükben korlátozza, és különben is sokkal kényelmesebb gyermekként létezve abban az édes álomban ringatózni: „ezt apuci jobban tudja”.

Vannak, akik felismerik az ellenséges szándékot, megélik a „megtámadtak bennünket” érzést és felkapják a fejüket, na meg a csatabárdot és üvöltve rohannak előre. Az ő munkásságuk nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a titkosnak szánt információk, elhallgatott tények megfelelő mértékben áramolnak az interneten és eljutnak azokhoz, akik hajlandóak – és képesek – felébredni. A harmadik csoport, akikhez úgy érzem én is tarozom, veszik az adást, de nem akarnak harcba szállni a láthatatlan erőkkel. Aki már megtapasztalta legalább részben a Mindenség erőinek működését, aki nem akar mindenáron a polaritás által diktált fekete-fehér-jó-rossz világképben maradni, az egy ilyen helyzetben kicsit másképp reagál.

Például elgondolkodik, hogy mit tehet azért, hogy ne erősítse az ellenséget. Mert aki felveszi a kesztyűt és kivonul a csatatérre, az lehet, hogy megöl néhány ellenséges katonát, mielőtt azok ölik meg őt, mégis a háborúnak ad energiát. Az, aki nem akar tudomást venni a csatáról és hátat fordít, az hipnotizálja önmagát, hogy nem tudjon arról, amiről nem szeretne tudni, de attól még tudat alatt tudja… Nem utolsó sorban pedig öntudatlanul kiszolgálja a rendszert, amivel szintén az ellenség erejét növeli. Akkor mit is lehet tenni?

Tudni kell azt, hogy mi történik, azért, hogy ne a tudatalattink kényszerüljön rá, hogy az elfojtott tartalmakat elénk vetítse. Ez azonban nem azonos a szembenállással, elutasítással, harccal. Ha látom, ami van és elfogadom, akkor tudok a következő szintre lépni. Az elfogadás nem azt jelenti, hogy rábólintok, hogy ez így van rendjén, hanem annyit, hogy tudomásul veszem, hogy mivel létezik, ezért helye van a világban, mert ha nem lenne helye, akkor nem lenne. Ezen a ponton kerül az ember tulajdonképpen tényleges döntési helyzetbe, ahol nem az elfojtások, nem a kontrollálatlan és manipulált érzelmi erők rántják bele egy bizonyosfajta reakcióba (harcba avagy megadásba), hanem képes felülemelkedni a látszaton és ténylegesen látja a saját szerepét és lehetőségeit az adott helyzetben.

Mindenki felelős az életében történő eseményekért akkor is, ha ennek nincsen tudatában. Akkor is, amikor látszólag ártatlanul sújtja valamilyen külső erő. Aki elég bátor ahhoz, hogy elkezdjen felnőni, annak szembe kell néznie azzal, hogy bizony felelős az általa elszenvedett bántásokért. Ez a katarzis viszont elvisz egy olyan szabadságba, ahol az ember meglátja ebben a háborúban is a saját szerepét. Az egyéni útját amin végigment, a hárításait amikkel éveken (évtizedeken, évszázadokon) át védte önmagát, amikre szüksége volt, mikor még gyermeknek játszotta magát ebben a társasjátékban. Megláthatja a szerepei által használt eszközöket, manipulációkat, ártásokat, bántásokat, amivel ő nyomta el a többi embert. Mindezt persze a „szeretetből teszem” álcájába takarva. Ezen a ponton jön a felismerés: „Uram! Találkoztunk az ellenséggel, és mi voltunk azok!” És itt érkezik el a tényleges cselekvési pont, mert itt válik nyilvánvalóvá, hogyan is lehet véget vetni a háborúnak. Harccal nem. Megadással nem. Az egyetlen járható út a szeretet. Egyserűen a Természet, Isten kezébe kell helyezni magunkat, az automatizmusainkat meg kell vizsgálni és a természetelleneseket lecserélni természetesre. A műanyagot élőre. Az egyszerhasználatos és instant életet az örökkévalóra. Ez a fajta gondolkodás pedig ellenségeskedés és rossz érzés nélkül ki fogja szűrni mindazt a mérget és elnyomást, amit ebben a háborúban bevetnek ellenünk. Mi pedig védettek vagyunk, mert szeretjük egymást. Egy reggel pedig, amikor rájövünk arra, hogy már az ellenségünket is szeretni tudjuk, mert elfogadjuk az ő egyéni útját, sorsát és szerepét az életünkben, felébredünk ebből a háborús álomból.

CsE