Egymás szemében - Edina története: - 9 Újra új élet

Próbáltam az új internetes kapcsolatra koncentrálni, miközben a kedvenc kollégámmal is a randi felé terelődött a barátságunk. Lavíroztam a partner-jelöltek között, a bennem lévő káosztól pedig azzal próbáltam elmenekülni, hogy programot szerveztem minden üres időpontra, nehogy kiboruljon a kulcsra zárt ajtó mögül mindaz a rumli, amit felhalmoztam. Képtelen voltam rendezni a gondolataimat, nem bírtam egyedül lenni.

Tudtam, hogy veszélyes számomra az a frissen kialakult helyzet, hogy Atilla otthagyta – immár garantáltan véglegesen – Ágotát. Tulajdonképpen örültem, hogy ennyire rövid ideig bírta mellette, ez azért nem kicsit legyezte a hiúságomat.

Még mindig Atillába voltam szerelmes, bár ezt az érzést elfedte a harag és fájdalom így nem is voltam hajlandó róla tudomást venni.

A napjaim pörgéssel teltek, lelkesen dolgoztam – addig sem kellett másra gondolni – délutánonként pedig sorra jártam a barátnőimet, akik örültek, hogy egy évnyi „soha rá nem érés” után végre visszakaptak.

Egyik nap Gabinál háromszög-szendvicseztünk, a gyerekek a család hörcsögét nyúzták, mi pedig a konyhakövön ücsörögve tárgyaltuk ki a pasikat és a világ dolgait. Egyszercsak megszólalt a telefonom. Előbányásztam, annak biztos tudatában, hogy a kollégám hív a másnap reggeli találkozónkat megbeszélni, de a kijelzőn ez villogott: „ex pasi”.  A nevét mérgemben kitöröltem, de biztos ami biztos a számot még megőriztem, így lett ezzel a névvel elmentve.

Azonnal éreztem magamban a feszültséget: Mit akar? Békülni? Na ne!

Gyorsan átrohantam a lomtárként üzemelő félszobába és magamra zártam az ajtót. Atilla elmesélte, mennyire padlón van lelkileg, és utalt arra, hogy mindketten egyedül vagyunk. Eddig a kijelentésig csöndben hallgattam, csak magamban mosolyogtam fölényesen, de ezen a ponton visszavágtam neki, hogy én nem vagyok egyedül. Számítottam rá, hogy be fog próbálkozni és azt is tudtam, hogy el fogom küldeni melegebb éghajlatra. Persze a nyugalmamat nem sikerült megőrizni, főleg mikor a válaszomra fölényeskedéssel reagált. Irritált az egész beszélgetés, azt éreztem, hogy megbukott a vizsgán, és most próbálja magyarázni a bizonyítványát.

A kellemetlenre sikerült hívás után úgy éreztem, hogy ez az ember nem hiányzik nekem a problémáival, oldja meg maga azt, amit elfuserált. De mindez nem volt mégsem helyrerakva bennem, hisz nem azért nem akartam őt, mert nem szerettem, hanem mert rettenetesen nagyot csalódtam. Ez nem nem-szeretés, hanem düh és fájdalom volt. Ezek után már a szendvics és a világmegváltó beszélgetés sem volt olyan, mint a telefonhívás előtt. A bennem lévő káoszra még egy hatalmas lakatot kellett tennem, nehogy elő bírjon törni.

A megszaporodott szabad hétvégéimen mindig túráztam, és az egyik alkalommal egy kedves sráccal együtt tévedtem el. Egy kis falu határában épp egy sorompón másztunk át, amikor beszélgetésbe elegyedtünk, hogy mintha itt már nem a zöld, hanem a piros jelzésen kellene mennünk. Szerencsére korrigálható volt a hiba, és a következő ellenőrzőpont előtt visszakanyarodtunk a túraútvonalra. Innen már a célig együtt mentünk, és remekül elbeszélgettünk. Döbbenetes, mennyi érdekes dolgot megtudhat az ember a világról, ha sikerül egy jó beszélgetőpartnerrel találkoznia! Ez a fiú ajánlott egy könyvet, amit gyorsan be is szereztem az antikváriumból. Egy klasszikus, amit addig nem olvastam:  Dal a tűzpiros virágról.

Ahogy az albiban az ágyon heverészve olvastam, érdekes lelki örvénybe húztam bele magam. Aggyal sokszor nem is tudtam teljesen felfogni a történetet, mérnöki gondolkodásmóddal nemigen lehet végigkövetni. Érzelmileg viszont nagyon mélyen megérintett, és kissé depressziós hangulatba kerültem tőle.

Szombat volt, egyedül voltam, túl nagy volt a csönd. A volt férjem összevissza kavart a hétvégével. Velem lettek volna a gyerekek, de bizonytalan volt, hogy mikor kell őket visszavinnem. Szombat estére randim volt megbeszélve a kollégámmal, egy koncertre ültünk be. Emiatt megszerveztem, hogy Katinál alszom a gyerekekkel, hogy vigyázzon rájuk, amíg én a kollégámmal bulizok. Vasárnap túrázni szerettem volna, és Pepét invitáltam, hogy jöjjön velem, de a gyerekek miatti felborult időbeosztásom nem volt neki jó. Így eldöntöttem hogy egyedül fogok kirándulni menni. Közben a gyerekek mégsem jöttek – hála Zoltán folyamatos kavarásának-, így összejöhetett volna a vasárnapi randi, de már túl későn szóltam… Ez így kissé zavarosnak tűnik, de tényleg ilyen zavaros volt az egész történet. Szóval ezzel a zűrzavarral a hátam mögött, és a könyv által okozott depresszív állapotban szombaton délután sms-t írtam az életemben jelenlévő három „sorban álló” hapsiból kettőnek, Atillának és Pepének.

Már nem emlékszem pontosan mit írtam, igazából csak provokálni akartam valamit, hogy írjon valaki bármit, ami kimozdít ebből a lehetetlen állapotomból. Egyikük sem válaszolt. Így végül közepesen rettenetes állapotban elmentem Katihoz, ott kicsit rendbe szedtem a lelkemet és este elmentem a kollégámmal a koncertre. Egy kellemes estét töltöttünk el együtt, főleg munkahelyi dolgokról beszélgettünk. Lovagias volt, kinyitotta előttem a kocsiajtót, amitől nagyon meghatódtam. Krumplisalátát ettünk, élveztük a zenét és egymás társaságát. Nem volt kimondottan randi jellege az estének, amit nem bántam, mert tudtam, hogy nem szívesen lennék benne egy munkahelyi viszonyban. Ez a barátság nekem annál értékesebb volt, mint hogy egy kalanddá silányítsuk. Ő pedig más volt mint én, és nemigen tudott mit kezdeni az én bonyolult lelkivilágommal.

Másnap reggel váratlan meglepetés ért. Atilla válaszolt az előző napi üzenetemre. Amikor megkapta épp egy társaságban volt, és a beszélgetésüknek olyan részében érkezett az sms, ami számára jelzésértékű volt: én vagyok „az”. Reggel pedig kinyitotta a József Attila-kötetet, és a Harag című versnél nyílt ki. Ezt kérte, hogy olvassam el.

Ha otthon lettem volna az albiban, akkor meg sem tudom nézni, mi is ez a vers, de ugye véletlenek nincsenek. Katinál voltam, neki pedig természetesen kéznél volt a könyv. És a vers:

HARAG

Busulsz-e, Pista?... A tépett esőben
szél vergődik, mint hálóban a hal...
Busulsz-e, mondd? És játszol-e merően
az uccák lucskos csillámaival?

Én fázom s búsulok. Arcomba támad
a híg nedvesség s nem hevít harag.
A harag tüzet kér s ellép. A bánat
jön aztán, kémlel és velünk marad.

Figyelmeztet-e munka közben téged
e bánat, mely énhozzám sír, eseng, -
hogy eltávozott, lassan mint a vének,
barátod és helyébe ült a csend?

Én is dacolni fogok, attól félek,
hisz nem ismerem eléggé magam.
De sajnálnám, ha elveszítenélek
s nem kérdezhetném: hát veled mi van?...

Tudtam, hogy örökre összeveszhet
egy semmiségen két örök barát,
de nem hittem, hogy vélem is megeshet,
ami a halálnál ostobább.

Teljesen megdöbbentem, ahogy elolvastam. Megint éreztem a sorsszerűséget annak ellenére, hogy már eldöntöttem: én ezzel az emberrel soha többé… Mégis valami akaratunkon túlmutató erő megszervezett nekünk egy esélyt. Ebben szerepe volt Zoltánnak a kavarásával, Pepének a rá nem érésével, minden ember és lehetőség a megfelelő pillanatban a szükséges helyen volt.

Csak annyit írtam válaszként, hogy másfél óra múlva indulok túrázni, elvileg egyedül. Ha gondolja elkísérhet. Másfél óra múlva ott volt Gödöllőn. Pont akkor értem oda, amikor a busz bekanyarodott. Leszállt. Odamentem hozzá, és megöleltük egymást. Beugrottunk az albiba, sütöttem néhány melegszendvicset, készítettem egy flakon teát és elindultunk az erdőbe. Közben elkezdett szakadni a hó és iszonyú módon belepett bennünket. Katarzisos nagy beszélgetés volt. Megint közénk kúszott az összetartozás-érzés, bár próbáltam neki ellenállni. A szerelemnek már nem volt akadálya, az örökre süllyesztőbe zuhant, de nem tudtam, hogy hogyan fogok túllépni az átélt fájdalmon. Lehet-e egyáltalán ilyen helyzetben újrakezdeni egy kapcsolatot? Van-e értelme? Mit adhat? Lehet-e olyan felszabadult a boldogság, mint amilyen az első egy évben volt?

Az, hogy a szerelem ott maradt a szívünkben, nem volt kérdés. Az már a buszpályaudvaron eldőlt, amikor megöleltük egymást. De az összes többi kérdés megválaszolhatatlan volt, csak az idő hozhatja majd el a feleleteket.

Rettentően bőrig áztunk a nagy havazásban, közben ránk is sötétedett. Az albiba visszaérve együtt álltunk be a forró zuhany alá. Azt tudtam, hogy szeret, és akar engem. Azt éreztem, hogy szeretem, de nem tudtam, hogy akarom-e őt, hogy el tudom-e fogadni így. Tudtam, hogy csak egy szavamba kerülne, és velem aludna, de nem akartam. Egyedül kellett még lennem.

Végül is abban maradtunk, hogy eljárogat hozzám, randizunk néhányszor, és meglátjuk mi lesz.

Ő azonnal tudta, hogy valamikor a felesége leszek, és azt sem bánta, ha előbb még pasizni akarok. Azt mondta, hogy kivárja ha kell, mert nem osztozik rajtam, első és egyetlen akar lenni az életemben, és ha nekem még tapasztalatot kell gyűjtenem más férfiakkal, akkor kivárja amíg eljön az ő ideje.

Ezzel elindult egy új élet, amiben a feltett kérdésekre adott válaszokon múlik minden. Egy szakasz lezárult, egy új ajtó kinyílt, amin – egyelőre – együtt indultunk tovább az ismeretlen jövő felé.