Próbáltam az új internetes kapcsolatra koncentrálni,
miközben a kedvenc kollégámmal is a randi felé terelődött a barátságunk. Lavíroztam
a partner-jelöltek között, a bennem lévő káosztól pedig azzal próbáltam
elmenekülni, hogy programot szerveztem minden üres időpontra, nehogy kiboruljon
a kulcsra zárt ajtó mögül mindaz a rumli, amit felhalmoztam. Képtelen voltam
rendezni a gondolataimat, nem bírtam egyedül lenni.
Tudtam, hogy veszélyes számomra az a frissen kialakult
helyzet, hogy Atilla otthagyta – immár garantáltan véglegesen – Ágotát.
Tulajdonképpen örültem, hogy ennyire rövid ideig bírta mellette, ez azért nem
kicsit legyezte a hiúságomat.
Még mindig Atillába voltam szerelmes, bár ezt az érzést
elfedte a harag és fájdalom így nem is voltam hajlandó róla tudomást venni.
A napjaim pörgéssel teltek, lelkesen dolgoztam – addig sem
kellett másra gondolni – délutánonként pedig sorra jártam a barátnőimet, akik
örültek, hogy egy évnyi „soha rá nem érés” után végre visszakaptak.
Egyik nap Gabinál háromszög-szendvicseztünk, a gyerekek a
család hörcsögét nyúzták, mi pedig a konyhakövön ücsörögve tárgyaltuk ki a pasikat
és a világ dolgait. Egyszercsak megszólalt a telefonom. Előbányásztam, annak
biztos tudatában, hogy a kollégám hív a másnap reggeli találkozónkat megbeszélni,
de a kijelzőn ez villogott: „ex pasi”. A
nevét mérgemben kitöröltem, de biztos ami biztos a számot még megőriztem, így
lett ezzel a névvel elmentve.
Azonnal éreztem magamban a feszültséget: Mit akar? Békülni?
Na ne!
Gyorsan átrohantam a lomtárként üzemelő félszobába és
magamra zártam az ajtót. Atilla elmesélte, mennyire padlón van lelkileg, és
utalt arra, hogy mindketten egyedül vagyunk. Eddig a kijelentésig csöndben
hallgattam, csak magamban mosolyogtam fölényesen, de ezen a ponton visszavágtam
neki, hogy én nem vagyok egyedül. Számítottam rá, hogy be fog próbálkozni és
azt is tudtam, hogy el fogom küldeni melegebb éghajlatra. Persze a nyugalmamat
nem sikerült megőrizni, főleg mikor a válaszomra fölényeskedéssel reagált.
Irritált az egész beszélgetés, azt éreztem, hogy megbukott a vizsgán, és most
próbálja magyarázni a bizonyítványát.
A kellemetlenre sikerült hívás után úgy éreztem, hogy ez az
ember nem hiányzik nekem a problémáival, oldja meg maga azt, amit elfuserált.
De mindez nem volt mégsem helyrerakva bennem, hisz nem azért nem akartam őt,
mert nem szerettem, hanem mert rettenetesen nagyot csalódtam. Ez nem
nem-szeretés, hanem düh és fájdalom volt. Ezek után már a szendvics és a
világmegváltó beszélgetés sem volt olyan, mint a telefonhívás előtt. A bennem
lévő káoszra még egy hatalmas lakatot kellett tennem, nehogy elő bírjon törni.
A megszaporodott szabad hétvégéimen mindig túráztam, és az
egyik alkalommal egy kedves sráccal együtt tévedtem el. Egy kis falu határában
épp egy sorompón másztunk át, amikor beszélgetésbe elegyedtünk, hogy mintha itt
már nem a zöld, hanem a piros jelzésen kellene mennünk. Szerencsére
korrigálható volt a hiba, és a következő ellenőrzőpont előtt visszakanyarodtunk
a túraútvonalra. Innen már a célig együtt mentünk, és remekül elbeszélgettünk.
Döbbenetes, mennyi érdekes dolgot megtudhat az ember a világról, ha sikerül egy
jó beszélgetőpartnerrel találkoznia! Ez a fiú ajánlott egy könyvet, amit
gyorsan be is szereztem az antikváriumból. Egy klasszikus, amit addig nem
olvastam: Dal a tűzpiros virágról.
Ahogy az albiban az ágyon heverészve olvastam, érdekes lelki
örvénybe húztam bele magam. Aggyal sokszor nem is tudtam teljesen felfogni a
történetet, mérnöki gondolkodásmóddal nemigen lehet végigkövetni. Érzelmileg
viszont nagyon mélyen megérintett, és kissé depressziós hangulatba kerültem
tőle.
Szombat volt, egyedül voltam, túl nagy volt a csönd. A volt
férjem összevissza kavart a hétvégével. Velem lettek volna a gyerekek, de
bizonytalan volt, hogy mikor kell őket visszavinnem. Szombat estére randim volt
megbeszélve a kollégámmal, egy koncertre ültünk be. Emiatt megszerveztem, hogy
Katinál alszom a gyerekekkel, hogy vigyázzon rájuk, amíg én a kollégámmal
bulizok. Vasárnap túrázni szerettem volna, és Pepét invitáltam, hogy jöjjön velem,
de a gyerekek miatti felborult időbeosztásom nem volt neki jó. Így eldöntöttem
hogy egyedül fogok kirándulni menni. Közben a gyerekek mégsem jöttek – hála Zoltán
folyamatos kavarásának-, így összejöhetett volna a vasárnapi randi, de már túl
későn szóltam… Ez így kissé zavarosnak tűnik, de tényleg ilyen zavaros volt az
egész történet. Szóval ezzel a zűrzavarral a hátam mögött, és a könyv által
okozott depresszív állapotban szombaton délután sms-t írtam az életemben
jelenlévő három „sorban álló” hapsiból kettőnek, Atillának és Pepének.
Már nem emlékszem pontosan mit írtam, igazából csak
provokálni akartam valamit, hogy írjon valaki bármit, ami kimozdít ebből a
lehetetlen állapotomból. Egyikük sem válaszolt. Így végül közepesen rettenetes
állapotban elmentem Katihoz, ott kicsit rendbe szedtem a lelkemet és este
elmentem a kollégámmal a koncertre. Egy kellemes estét töltöttünk el együtt,
főleg munkahelyi dolgokról beszélgettünk. Lovagias volt, kinyitotta előttem a
kocsiajtót, amitől nagyon meghatódtam. Krumplisalátát ettünk, élveztük a zenét
és egymás társaságát. Nem volt kimondottan randi jellege az estének, amit nem
bántam, mert tudtam, hogy nem szívesen lennék benne egy munkahelyi viszonyban. Ez
a barátság nekem annál értékesebb volt, mint hogy egy kalanddá silányítsuk. Ő
pedig más volt mint én, és nemigen tudott mit kezdeni az én bonyolult
lelkivilágommal.
Másnap reggel váratlan meglepetés ért. Atilla válaszolt az
előző napi üzenetemre. Amikor megkapta épp egy társaságban volt, és a
beszélgetésüknek olyan részében érkezett az sms, ami számára jelzésértékű volt:
én vagyok „az”. Reggel pedig kinyitotta a József Attila-kötetet, és a Harag
című versnél nyílt ki. Ezt kérte, hogy olvassam el.
Ha otthon lettem volna az albiban, akkor meg sem tudom
nézni, mi is ez a vers, de ugye véletlenek nincsenek. Katinál voltam, neki
pedig természetesen kéznél volt a könyv. És a vers:
HARAG
Busulsz-e, Pista?... A tépett esőben
szél vergődik, mint hálóban a hal...
Busulsz-e, mondd? És játszol-e merően
az uccák lucskos csillámaival?
szél vergődik, mint hálóban a hal...
Busulsz-e, mondd? És játszol-e merően
az uccák lucskos csillámaival?
Én fázom s
búsulok. Arcomba támad
a híg nedvesség s nem hevít harag.
A harag tüzet kér s ellép. A bánat
jön aztán, kémlel és velünk marad.
a híg nedvesség s nem hevít harag.
A harag tüzet kér s ellép. A bánat
jön aztán, kémlel és velünk marad.
Figyelmeztet-e
munka közben téged
e bánat, mely énhozzám sír, eseng, -
hogy eltávozott, lassan mint a vének,
barátod és helyébe ült a csend?
e bánat, mely énhozzám sír, eseng, -
hogy eltávozott, lassan mint a vének,
barátod és helyébe ült a csend?
Én is dacolni
fogok, attól félek,
hisz nem ismerem eléggé magam.
De sajnálnám, ha elveszítenélek
s nem kérdezhetném: hát veled mi van?...
hisz nem ismerem eléggé magam.
De sajnálnám, ha elveszítenélek
s nem kérdezhetném: hát veled mi van?...
Tudtam, hogy
örökre összeveszhet
egy semmiségen két örök barát,
de nem hittem, hogy vélem is megeshet,
ami a halálnál ostobább.
egy semmiségen két örök barát,
de nem hittem, hogy vélem is megeshet,
ami a halálnál ostobább.
Teljesen megdöbbentem, ahogy elolvastam. Megint éreztem a
sorsszerűséget annak ellenére, hogy már eldöntöttem: én ezzel az emberrel soha
többé… Mégis valami akaratunkon túlmutató erő megszervezett nekünk egy esélyt. Ebben
szerepe volt Zoltánnak a kavarásával, Pepének a rá nem érésével, minden ember
és lehetőség a megfelelő pillanatban a szükséges helyen volt.
Csak annyit írtam válaszként, hogy másfél óra múlva indulok
túrázni, elvileg egyedül. Ha gondolja elkísérhet. Másfél óra múlva ott volt
Gödöllőn. Pont akkor értem oda, amikor a busz bekanyarodott. Leszállt.
Odamentem hozzá, és megöleltük egymást. Beugrottunk az albiba, sütöttem néhány
melegszendvicset, készítettem egy flakon teát és elindultunk az erdőbe. Közben
elkezdett szakadni a hó és iszonyú módon belepett bennünket. Katarzisos nagy
beszélgetés volt. Megint közénk kúszott az összetartozás-érzés, bár próbáltam
neki ellenállni. A szerelemnek már nem volt akadálya, az örökre süllyesztőbe
zuhant, de nem tudtam, hogy hogyan fogok túllépni az átélt fájdalmon. Lehet-e
egyáltalán ilyen helyzetben újrakezdeni egy kapcsolatot? Van-e értelme? Mit
adhat? Lehet-e olyan felszabadult a boldogság, mint amilyen az első egy évben
volt?
Az, hogy a szerelem ott maradt a szívünkben, nem volt
kérdés. Az már a buszpályaudvaron eldőlt, amikor megöleltük egymást. De az
összes többi kérdés megválaszolhatatlan volt, csak az idő hozhatja majd el a
feleleteket.
Rettentően bőrig áztunk a nagy havazásban, közben ránk is
sötétedett. Az albiba visszaérve együtt álltunk be a forró zuhany alá. Azt
tudtam, hogy szeret, és akar engem. Azt éreztem, hogy szeretem, de nem tudtam,
hogy akarom-e őt, hogy el tudom-e fogadni így. Tudtam, hogy csak egy szavamba
kerülne, és velem aludna, de nem akartam. Egyedül kellett még lennem.
Végül is abban maradtunk, hogy eljárogat hozzám, randizunk
néhányszor, és meglátjuk mi lesz.
Ő azonnal tudta, hogy valamikor a felesége leszek, és azt
sem bánta, ha előbb még pasizni akarok. Azt mondta, hogy kivárja ha kell, mert
nem osztozik rajtam, első és egyetlen akar lenni az életemben, és ha nekem még
tapasztalatot kell gyűjtenem más férfiakkal, akkor kivárja amíg eljön az ő ideje.
Ezzel elindult egy új élet, amiben a feltett kérdésekre adott
válaszokon múlik minden. Egy szakasz lezárult, egy új ajtó kinyílt, amin –
egyelőre – együtt indultunk tovább az ismeretlen jövő felé.
Köszi, hogy folytattad! De most már meg ne állj nekem!!! Mégakarom!!! :-D
VálaszTörlésPusszantalak! :-)
Köszi a biztatást, folytatást nemigen tervezek, az ezutánit nehezebb lenne leírni, meg nem is olyan regényes és minimum naplót kellett volna írnom hozzá... :-)
TörlésAmi viszont megvan, az ennek a történetnek a másik fele: ugyanez az időszak Atilla szemével. Ha lesz rá kapacitásom, összerakom egy könyvbe és kiadatjuk. :-) Majd kaphatsz belőle dedikált példányt! :-)
(((csak nagyon zárójelben írom: én kíváncsi lennék-de tényleg-a történet harmadik oldalára, de azt hiszem soha nem fogom megtudni. Az ő folytatásukban aztán nagyon durva dolgok jöttek, megkoronázva a létező legnagyobb tragédiával, a kislány halálával. Őszintén sajnálom, bár így végül teljesült az, amit akkor szerettem volna: "Ágota" végérvényesen eltűnt az életünkből, kár, hogy ilyen áron)))
Jesszus, mi történt a kislánnyal? :-(
TörlésAz Atilla-féle verziót is szívesen olvasnám!! És igazad van, az igazán nagy sztori a háromverziós lenne - sebaj, ezt hozzágondoljuk. :-)
Az a jővő egyáltalán nem ismeretlen, amennyiben ismered (és most ismerkedsz vele) a tőlteted. Benned van a pokol is , a menyország is. Mindössze arra kell vigyázni, hogy melyiket választod. A kislány anyukájában is ugyanúgy az volt és kislányát áldozta fel valami marha elképzelés máglyáján. Ennek te is résztvevője voltál, még akkor is, ha csak közvetetten.Innen már nem engedheted meg magadnak az akármilyen gondolkodást te sem, mert ami Ágotát "mozgatja", életben tartja, ugyanaz tart téged is és mindenkit életben és a kezedben tartod a szálakat.(te is).
VálaszTörlésSemmiféle pokol és menyország nincs kívűl és ha bent van, akkor nem kell-e óvatosan megfogalmazni a fohászokat? Mert könnyen a pokol "jön le".
"A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban."
Nagyon bízom benne, hogy Ágota kislánya nem halt meg hiába. Hozott elegendő felimerést ez az ár, ahhoz, hogy nekifogjon az ember az értelmes gondolkodáshoz.