És akkor mi van?

Lehet, hogy a Duna elárasztja Budapestet, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy olyan törvény születik, amely megengedi a magyar földek idegen kézre kerülését, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy épp a Duna fogja megakadályozni, vagy legalábbis elnapolni eme törvény kimondását. Miért ne?

Azokkal szeretném most megosztani a gondolataimat, akik pánikolnak a Duna miatt, a törvény miatt, azokkal, akik féltik a hazát. Szerintem nincs mitől félni!

Ha csak a hivatalosan engedélyezett történelmet nézem, akkor is itt vagyunk már több, mint ezer éve. Ha a tényleges történelmet nézem, akkor pedig Isten tudja mióta. Ez idő alatt áradt a Duna, a Tisza, voltak magyar földek német, osztrák, török és ki tudja milyen tulajdonban. Most is idegen kézen van a hazánk kétharmada. Mitől féltek???

Amíg a Tiszát nem szabályozták, addig az emberek együtt éltek ezzel a szeszélyes szőke asszonnyal, figyelték lelkének és testének hullámzását, élvezték ajándékait, kiszolgálták igényeit. Az együttműködés termékeny volt. Mostanság az ember fölé emelte magát a természetnek, már nem fürkészi az ezernyi arcot, nem keresi a helyét benne, megpróbálja leigázni, csak a jót kizsarolni és az adót nem megfizetni. Ennek pedig ára van. Építhetünk égbe nyúló tornyokat, próbálhatunk hajózási utat kizsarolni, megpróbálhatunk erőszakot tenni a természeten, de azt ugye már Petőfi óta garantáltan tudjuk: „azért a víz az úr”…

Aki folyó mellett él, annak tudnia kell, hogy időnként számíthat ürgeöntésre és ezért nem hibáztathatja a vizet. Építhet gátakat, rakhat homokzsákokat, de akár el is vezetheti a vizet más területekre, mint azt tették eleink a Tisza mentén. Azok, akik még ismerték Őt.

A Duna sem kisebb Lény, lélegzetét itt a Dunakanyarban jól ismerjük, amikor nézzük, hogyan növekszik, vagy éppen tűnik el az egész part. Gyönyörű a sétány, amikor kiszélesedik és gyönyörű a Duna, amikor elönti a tizenkettes utat. Minden tiszteletem a gáton dolgozóké: teszik a dolgukat.  Csak egyet kérnék mindenkitől: ne szidjátok a vizet, ne szakítsátok el magatokat attól, aminek a lelkével nem akartok együtt mozdulni!

Érezni, érteni kell Őt! Tudtuk előre, hogy jön az ár, a megoldás pedig nem csak a pánik és futkosás, homokzsák-rakás hanem az is, hogy megtanuljuk ezt az áradó, hatalmas erőt hasznosítani, a rombolás energiáját építésre fordítani. Mert a folyó nem rombolni akar.  Ő egyszerűen csak él, teszi a dolgát, továbbítja azt, amit kap. Ha sokat kap, sokat is ad!

Az esős, nedves időszakokat követi a szárazság, az aszály. Miért ne lehetne ezt a bőséget valamilyen módon tartalékolni? Miért ne lehetne az erdőket vízzel elárasztani? Azért mert az emberek már mindenhová építettek valamit, amit mindenáron meg akarnak védeni? Nem lehet! Mindig minden változik és ha kell, akkor a folyó hozza a megtisztító katarzist. Mégpedig mindig annak az életébe, akinek arra szüksége van.

És mi a helyzet a földtörvénnyel? Nos, a haza kiárusítása már évek-évtizedek (évszázadok?) óta folyamatban van. Tüntethetünk. Mondhatjuk a magunkét a barátoknak, családtagoknak. Szidhatjuk a kormányt, a mostanit vagy az előzőt. Szidhatjuk a rendszert, vagy az előzőt. Változik ettől valami? Nem. Csak a tehetetlenség érzését növeljük magunkban és ezzel újrateremtjük azt, amit nem akarunk. Az ajtó a másik oldalon van! Aki megteheti, az tartsa meg magát abban a jó érzésű állapotban, hogy minden rendben van. Mert az én életembe SENKI nem teremthet bele. Akkor sem, ha a politikusok mind egy szálig alja népek, akik lopnak csalnak, hazudnak. Nem baj. MI VÁLASZTOTTUK ŐKET, mert még itt tartunk. Megtehetjük, hogy nem őket választjuk, hanem a szabad életet. Nem lesz könnyű diadalmenet. Hülyének fognak nézni, nem fogják érteni, ki fognak nevetni. Látszólag nem történik semmi, mert hiába az én szabadságom, a többiek még rabszolgák, alvajáró üzemmódban éltetik a Mammon urát, életerejükkel újrateremtik a láncokat, az elnyomókat és a kormányzó bábokat. NEM BAJ! Mert mi már mást teremtünk. A mi életünket töredéke érinti csak ezeknek a világrengető problémáknak. Miért? Mert a saját világunkat mi teremtjük, és már nem álmodunk magunknak láncokat. Ráadásul egyre többen vagyunk. A legfontosabb, hogy a saját békénket megteremtsük, nem baj, ha eladnak körülöttünk mindent. Azt a földet, amin mi élünk, garantáltan nem fogja senki külföldi megvenni. Mert mi maradunk. Ez a Szent koronáé, mi pedig őrzők vagyunk. De ha úgy adódik, a kárpát-medencei földek őrzői „idegenek” lesznek. És akkor mi van? Azt fogják hinni, hogy az övék. Azt fogják hinni, hogy győztek. Nem baj. Mi tudjuk, hogy mindig minden változik. Leginkább mi magunk. Aki itt él, azt a hely át fogja alakítani. Nézzetek csak vissza! Volt már itt máglyán égő táltos, volt itt rengeteg idegen, más nyelven beszélő úr. Hová lett mindez? A táltosok szelleme túlélte. Az idegen királyok nem. Vagyunk, létezünk és a minőségünk létezni fog. Ki akarnak irtani? Rémképeket vetítenek, hogy ötven év múlva kisebbség leszünk? Nem baj! Mindenki teszi a dolgát és minden változik. Öt gyereket szültem, ennek a népnek a fiait. Ők úgy nevelkednek, hogy a magyarságukat ne az ellenség ellen, hanem a világért éljék, mert ellenség nincs, csak ha megteremtjük magunknak. Én ennyit tehettem, tehetek. Ahhoz, hogy ők ilyenné váljanak, nekem minden nap változnom, fejlődnöm, növekednem kell. Letettem emellé a hitemet. Én nem félek. Nincs mitől.

CsE