Istentelen vízió

Kíváncsi ember vagyok, a férjem szerint túlságosan is. Szeretem a sztorikat, érdekel az emberek véleménye és világlátása. Ebből kifolyólag meglehetősen sok negatívumot is olvasok, mert bevallom sokszor nem bírok ellenállni a kísértésnek  és egyik cikket olvasom a másik után egy-egy témában, hogy minél több nézőpontot kóstoljak meg általa. Ez jó játék, viszont van egy kellemetlen mellékhatása: rendszeresen depressziósnak érzem magam tőle - többé vagy kevésbé.

Ilyenkor megkapom az életem párjától, hogy mégis mi a fenéért foglalkozom már megint mások dolgával. Na tessék! Tényleg, miért?

No, idáig már eljutottam az önismeretben: én ilyen vagyok, ez az alap beállítódásom, tehát nem próbálok meg kigyógyulni belőle. Érdekelnek az emberek, a szüléstörténetek, a sorsok és a nézőpontok. Ebből kell kihoznom valami olyat, ami nekem is, a családomnak is és a világnak is jó. És ez ugye biztosan nem a depresszió.

Szóval tegnap éjjel olvastam tragikus balesetekről, elveszített gyerekekről, migránsáradatról, Hosszú Katinkáról. Vannak bennem letisztuló gondolatok, hatalmas IGENek, fájdalom és együttérzés, tehetetlenség és zsigerben érzett szorítás. Ma reggel még megtoldottam egy igen jó(l hangzó) eszmefuttatással (a keresztény Európa haláltusájáról) és felfordult, hányingerrel küzdő lélekkel kikapcsoltam végre a laptopot.

Hisz van nekem elég dolgom, szervezni kell a házimunkát, időben meg kell főzni az ebédet, mert ma vizsgázni megyünk a gyerekekkel. Egy könyvet postára kell adnom, a hátizsákba mindent bele kell tenni, amire szükségünk lehet a négygyerekes kiruccanásnál. A nyulak, a macskák és a madarak éhesek. A gyerekek kiérdemelt mezei pirospontjait fel kell írnom. Öltözzél már, itt a reggeli, ki hozza a terítőt?

Mosogatok. Jönnek a gondolatok. Miért lettem már megint depis attól a cikktől? Jönnek a gondolatok. Mi a dolgom a világban? Jönnek a gondolatok. Visszakapcsolom a gépet. Nem indítom el az internetet.

Tudom, hogy mit akarok mondani.

A szakmám szerint mérnök vagyok. Tudom, milyen erő van a logikában. Éppen csak a világ nem így működik. Attól, hogy valami logikus, attól még egyáltalán nem biztos, sőt nem valószínű, hogy úgy is lesz. A világ igencsak összetett, rengeteg sok ismeretlent tartalmazó egyenletrendszer. A benne lévő paraméterek sem ugyanazok minden ember számára (csillagászatból tanultunk ilyen képletet… akkor veszett el a „tudományban való hitem”). Tehát, amiket olvasok és olyan nagyon karizmatikusak és logikusan felépítettek, mind-mind egy ember víziója. Nem több és nem is kevesebb.

 Ezekben az általam lehúzónak megélt sztorikban találtam egy közös pontot is: kifelejtik az egyenletből Istent. És ezzel gyakorlatilag meg is ölik a lehetőséget a kiút megtalálására: be vagy zárva egy összedőlő épületbe, amin nincs sem ablak, sem ajtó.

Kimaradt Isten az egyenletből. Ez eddig tiszta ügy. Mi történik, ha visszateszem? Mennyiben lesz más? Akkor is lesznek terroristák, halálos balesetek, orvosok által halálba kezelt betegek. Egy aprócska dolog mégis megváltozik, ugyanis az a távoli pont, ami a víziókban sötét, halál és reménytelenség, az egy pillanat alatt átminősül. Tiszta lesz, fényes és szeretetteli. A félelem átmenetivé válik, amikor ráébred az ember, hogy a végső lényeg a szeretet.

Eszembe szokott jutni egy furcsa gondolat, nem tudom vajon hány ember gondolkodott el ezen. Amikor megszületik egy baba, vagy csak kiderül, hogy egy pár gyermeket vár, akkor vajon hányan szomorodnak el amiatt, hogy ennek az embernek volt egy élete, amiben meg kellett halnia, hogy most újra megszülethessen? És amikor meghal valaki, akit szeretünk, hány ember tud örülni, hogy nemsoká valakik nagyon fognak örülni általa egy baba érkezésének?

Ha benne van Isten a történetben, akkor benne van a körforgás, benne van az értelem, benne van a Sors. Ami nem vak, ami mindig kiegyenlít, amiben minden rendben van. Ami szeretetre tanít.

És miért van a sok fájdalom? Mert hajlamosak vagyunk csak a rosszból tanulni. Amikor kényelmes az életünk, ellustulunk. Mindig kell valami kihívás, valami motiváció. Nem a sors gonosz, nekünk van szükségünk erre a segítségre, hogy végre kimozduljunk a holtpontról.

Mit hoznak most a migránsok Európába? Egy bizonyos: új világrendet. Miért? Mert a régi rossz. Eleve szarból építettünk várat és annak össze kell omlania. Hibás az unió értékrendje, hibás a pénzközpontú szemléletünk, hibás a mateiralista világlátás. Az egyházak évezredes működése is istentelen. Ezek kapnak most tükröt. Itt a lehetőség, hogy mindenki megtegye azt, amit kell. Ébredés van. Tettek kellenek. Még mindenki dumál, de hamarosan tenni fog.

Hányan írták már, hogy a női minőséget kell végre jól megélni, helyretenni? Ezáltal lesz majd a férfi is Férfi. Most jön el, hogy meg kell védeni a nőket, fizikai értelemben is. Most derül ki minden, ami eddig töketlen volt, báb volt, duma volt. Most a lányaitok és asszonyaitok a tét. Ki áll készen?

Apokalipszis van már egy ideje. Feltűnt? Minden csontváz kiborul a szekrényekből. És érdekes, hogy nők állnak ki és tesznek visszavonhatatlan lépéseket. Sándor Mária elindult és úgy tűnik nem lehet megállítani. Mert igaza van és ezt tudja. Azt is tudja, hogy már nincs más út, csak az előre, akkor is, ha a rendszer el akarja lehetetleníteni. Hosszú Katinka is elindult egy úton és nem fog visszafordulni. A rendszer recseg-ropog és a fejére dől azoknak, akik benne ragadnak. Most már menni kell. Ami összedől, az rossz volt. Mindenki tudja. Oktatás, egészségügy. Gyógyíthatatlan betegek, hagyjuk meghalni és engedjük, hogy megszülessen az új.

Európa is meghal. Az, hogy mi születik utána, az rajtunk múlik. A mi víziónkon.

Legyen ez már végre egy Isteni vízió!

CsE