2018. október 21., vasárnap

Kedves MÁV!




Gondolom este kaptak hideget-meleget (hideg kávét és meleg limonádét), ezért én inkább szeretném a tegnapi fejetlenséget megköszönni. Ezzel elérem, hogy a mérleg másik serpenyőjébe kerülök, amiben nagy eséllyel most egyedül vagyok.

Eredeti tervem szerint a 19 órás zónázóval utaztam volna haza a Dunakanyarba. Már a metrópótlón zötyögtem és egyértelmű volt, hogy kényelmesen elérem a vonatot, amikor hívott a beépített Pótnagymamink. Ő épp felém vonatozott a Dunakanyarból és futó puszi-randink lett volna az érkező és induló zónázók között. Szólt, hogy bukott a találkánk, sőt nem tudni mikorra fogok hazaérni, arról nem beszélve, hogy ő sem tudja elintézni, ami miatt a hatórás vonattal igyekezett Budapestre, ugyanis a vonatuk Gödnél elgázolt egy autót.
Ő mint utazóközönség telibe élvezhette ahogyan csikorogva satufékez a mozdonyvezető, ahogy dudál és ahogyan vas a vasba csattan. Illúzióim innentől nem voltak, hogy gördülékenyen oldja meg a MÁV az utasok hazajutását, hát inkább lazára vettem a figurát.
Végiggondoltam, hogy mennyivel jobb nekem, mint annak, akit épp kilapított a vonat (később tudtuk meg, hogy az autó utasai megúszták, mert időben ki tudtak szállni a kritikus helyen lerobbant járműből), de épp a hozzátartozóknak sem lehettek könnyű órái. Belegondoltam abba is, hogy mennyire nem cserélnék a mozdonyvezetővel, aki hiába dudál és fékez. Mindez sikeresen terelte el arról a fókuszomat, hogy fáradt vagyok és Isten tudja, mikorra fogok ágyba kerülni.
Mivel nem egyedül voltam (egy barátnőm és a kislánya voltak az utitársaim), így volt kivel röhögcsélni az anyázás helyett.
A mellettünk gyömöszölődő kisbabás házaspár nyilvánvalóan szorultabb helyzetben volt nálunk a nyűgös gyerekkel és én hálával gondoltam arra, hogy az összes csemetém nyugiban van otthon és nem rágja senki a fülem, hogy mikor érünk már haza. Mert azt azért gondolhatják, hogy az igazi buli még csak innen kezdődött.
A személyvonat, amire átcsődítették a zónázó utasait leginkább egy heringes dobozra hasonlított a megháromszorozódott utasmennyiséggel, de jól viseltük, mindenki tudott kapaszkodni. Itt még úgy tudtuk, hogy a vonat elmegy Dunakesziig, ahonnan pótlóbuszokkal juttatnak el minket Vácig. Ez olyan megnyugtatóan hangzott, de aztán a vonat megállt újpesten és innentől semmi biztosat nem mondott senki.
A büfésnénit megrohanta a tömeg, kifosztva a kávégépet és megtöltve a kasszát, így az üzemeltető mindenképpen jól járt ezzel a kis afférral.
A tétova tömeg egyik fele megvárta  a Veres felé közlekedő személyvonatot, amivel lassan ugyan, de biztosan el lehet jutni Vácig (ha ott nem kamikázéskodik addig valaki a síneken…), mi pedig visszaszálltunk és továbbmentünk Dunakeszire, bízva a buszokban. Van, aki szerint ez hiba volt. Nos ez hozzáállás kérdése, én inkább élveztem, mert a vasútállomás melletti buszmegállóban egy rég nem látott ismerősbe botlottam, így a bővülő barakkunk még vidámabb lett. Hála egy épp arra járó Tesco-s busznak és a sofőrjének, percek alatt átjutottunk a főút mentén lévő ’nagy’ buszmegállóba néhányan, innen már egyenes volt az út haza. Vagyis mégsem. Türelmes csapatként várakoztunk a már töksötét estében, hogy megérkezzen a busz. Ami nem jött. Aztán 10-15 perc késéssel mégiscsak odaért (ami így összesen több, mint félóra ácsorgást jelentett), de már jócskán tele volt. Az addigra nagyjából megszelídült sofőr kinyitotta az összes ajtót, hogy lesz, ami lesz, aki tud, szálljon föl. Mintha cipőkanállal lettünk volna belapátolva, úgy sikerült a járműre feljutni. Kapaszkodó nem volt a környéken, de a körülöttem álló fiatal srácok megnyugtattak, hogy esélyem sincs elesni, mert nincs rá hely.
Mint kiderült, jókor voltunk jó helyen, mert a vasútállomásnál a sofőr még csak az első ajtón engedte fel az utasokat és kifizettette velük a jegyet (ami a kalauz korábbi állítása szerint nem volt korrekt, mert el kellett volna fogadnia a vonatjegyeket), mi pedig minden ellenőrzés nélkül léphettünk a táncparkettre.
Hihetetlen jó volt a társaság, a kanyarokban együtt dőltünk hol jobbra, hol balra és nem számoltuk, ki kinek a lábára taposott közben, mindenki pont annyit adott, mint amennyit kapott. Néha volt megálló, amikor nyolcan-tízen azért szálltunk le, hogy egyvalaki a tömeg mélyéből ki tudjon jutni, így a végére már csak egy sima csúcsforgalmi tömeggé apadtunk, azzal a különbséggel, hogy közben teljesen összekovácsolódott a társaság. Ha lett volna valami utcabál a váci vasútállomáson, szerintem buliztunk volna hajnalig.
De nem volt, sőt! Nemhogy buli nem volt, de vonat sem. Mire a tömeg nagy nehezen odaért, addigra éppen elment a vonat - gondolom üresen - és azzal szembesültünk, hogy egy illetve két órát kell várnunk, mert a csatlakozást elfelejtették a Volán menetrendjéhez igazítani. Pedig a hőbörgősebb utasok szerint ez lett volna a dolguk, főleg, ha nem indítottak pótló buszokat.
No de nem esünk kétségbe, ha már majdnem otthon vagyunk! Van mobiltelefon, van édesen alvó férj, akiből egyetlen gombnyomással hős lovagot lehet csinálni. Hívtam tehát a párom, aki álomittasan belehörgött a telefonba: hallóóóóóóóóó!
Gyorsan elmondtam, hogy Vácig jutottunk, de valamiért nincs kedvünk itt is újabb órát eltölteni, így lehetőséget adunk, hogy megmentsen bennünket. Szerencsére felébredt annyira, hogy eljusson a kocsiig és menet közben már tuti nem aludt, mert épségben eljutott értünk.
Így féltizenegyre már otthon is voltam, ami meglepően gyors hazajutás egy ilyen bonyolult helyzetben.
Minden kedves résztvevőnek köszönöm az aktív jelenlétet, a következő hasonló esetben pedig már felkészült leszek, és ha mást nem, de legalább a MÁV jelentésének lehetőségeit össze fogom gyűjteni:

Most Állva Vergődünk
Mi Állítottuk(meg a) Vonatot
Milyen Állatok Vagytok!
Melyik Állomáson Vagyunk?
Megint Állnak a Vonatok

folyt köv

Csodina
 



Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése