Gondolom este kaptak hideget-meleget (hideg kávét és
meleg limonádét), ezért én inkább szeretném a tegnapi fejetlenséget megköszönni.
Ezzel elérem, hogy a mérleg másik serpenyőjébe kerülök, amiben nagy eséllyel
most egyedül vagyok.
Eredeti tervem szerint a 19 órás zónázóval utaztam volna
haza a Dunakanyarba. Már a metrópótlón zötyögtem és egyértelmű volt, hogy
kényelmesen elérem a vonatot, amikor hívott a beépített Pótnagymamink. Ő épp
felém vonatozott a Dunakanyarból és futó puszi-randink lett volna az érkező és
induló zónázók között. Szólt, hogy bukott a találkánk, sőt nem tudni mikorra
fogok hazaérni, arról nem beszélve, hogy ő sem tudja elintézni, ami miatt a
hatórás vonattal igyekezett Budapestre, ugyanis a vonatuk Gödnél elgázolt egy
autót.
Ő mint utazóközönség telibe élvezhette ahogyan csikorogva
satufékez a mozdonyvezető, ahogy dudál és ahogyan vas a vasba csattan. Illúzióim
innentől nem voltak, hogy gördülékenyen oldja meg a MÁV az utasok hazajutását,
hát inkább lazára vettem a figurát.
Végiggondoltam, hogy mennyivel jobb nekem, mint annak,
akit épp kilapított a vonat (később tudtuk meg, hogy az autó utasai megúszták,
mert időben ki tudtak szállni a kritikus helyen lerobbant járműből), de épp a
hozzátartozóknak sem lehettek könnyű órái. Belegondoltam abba is, hogy mennyire
nem cserélnék a mozdonyvezetővel, aki hiába dudál és fékez. Mindez sikeresen
terelte el arról a fókuszomat, hogy fáradt vagyok és Isten tudja, mikorra fogok
ágyba kerülni.
Mivel nem egyedül voltam (egy barátnőm és a kislánya
voltak az utitársaim), így volt kivel röhögcsélni az anyázás helyett.
A mellettünk gyömöszölődő kisbabás házaspár nyilvánvalóan
szorultabb helyzetben volt nálunk a nyűgös gyerekkel és én hálával gondoltam
arra, hogy az összes csemetém nyugiban van otthon és nem rágja senki a fülem,
hogy mikor érünk már haza. Mert azt azért gondolhatják, hogy az igazi buli még
csak innen kezdődött.
A személyvonat, amire átcsődítették a zónázó utasait
leginkább egy heringes dobozra hasonlított a megháromszorozódott
utasmennyiséggel, de jól viseltük, mindenki tudott kapaszkodni. Itt még úgy
tudtuk, hogy a vonat elmegy Dunakesziig, ahonnan pótlóbuszokkal juttatnak el
minket Vácig. Ez olyan megnyugtatóan hangzott, de aztán a vonat megállt
újpesten és innentől semmi biztosat nem mondott senki.
A büfésnénit megrohanta a tömeg, kifosztva a kávégépet és
megtöltve a kasszát, így az üzemeltető mindenképpen jól járt ezzel a kis afférral.
A tétova tömeg egyik fele megvárta a Veres felé közlekedő személyvonatot, amivel
lassan ugyan, de biztosan el lehet jutni Vácig (ha ott nem kamikázéskodik addig
valaki a síneken…), mi pedig visszaszálltunk és továbbmentünk Dunakeszire,
bízva a buszokban. Van, aki szerint ez hiba volt. Nos ez hozzáállás kérdése, én
inkább élveztem, mert a vasútállomás melletti buszmegállóban egy rég nem látott
ismerősbe botlottam, így a bővülő barakkunk még vidámabb lett. Hála egy épp
arra járó Tesco-s busznak és a sofőrjének, percek alatt átjutottunk a főút
mentén lévő ’nagy’ buszmegállóba néhányan, innen már egyenes volt az út haza.
Vagyis mégsem. Türelmes csapatként várakoztunk a már töksötét estében, hogy
megérkezzen a busz. Ami nem jött. Aztán 10-15 perc késéssel mégiscsak odaért (ami
így összesen több, mint félóra ácsorgást jelentett), de már jócskán tele volt.
Az addigra nagyjából megszelídült sofőr kinyitotta az összes ajtót, hogy lesz,
ami lesz, aki tud, szálljon föl. Mintha cipőkanállal lettünk volna belapátolva,
úgy sikerült a járműre feljutni. Kapaszkodó nem volt a környéken, de a
körülöttem álló fiatal srácok megnyugtattak, hogy esélyem sincs elesni, mert
nincs rá hely.
Mint kiderült, jókor voltunk jó helyen, mert a
vasútállomásnál a sofőr még csak az első ajtón engedte fel az utasokat és
kifizettette velük a jegyet (ami a kalauz korábbi állítása szerint nem volt
korrekt, mert el kellett volna fogadnia a vonatjegyeket), mi pedig minden
ellenőrzés nélkül léphettünk a táncparkettre.
Hihetetlen jó volt a társaság, a kanyarokban együtt
dőltünk hol jobbra, hol balra és nem számoltuk, ki kinek a lábára taposott
közben, mindenki pont annyit adott, mint amennyit kapott. Néha volt megálló,
amikor nyolcan-tízen azért szálltunk le, hogy egyvalaki a tömeg mélyéből ki
tudjon jutni, így a végére már csak egy sima csúcsforgalmi tömeggé apadtunk,
azzal a különbséggel, hogy közben teljesen összekovácsolódott a társaság. Ha
lett volna valami utcabál a váci vasútállomáson, szerintem buliztunk volna hajnalig.
De nem volt, sőt! Nemhogy buli nem volt, de vonat sem.
Mire a tömeg nagy nehezen odaért, addigra éppen elment a vonat - gondolom
üresen - és azzal szembesültünk, hogy egy illetve két órát kell várnunk, mert a
csatlakozást elfelejtették a Volán menetrendjéhez igazítani. Pedig a
hőbörgősebb utasok szerint ez lett volna a dolguk, főleg, ha nem indítottak
pótló buszokat.
No de nem esünk kétségbe, ha már majdnem otthon vagyunk!
Van mobiltelefon, van édesen alvó férj, akiből egyetlen gombnyomással hős
lovagot lehet csinálni. Hívtam tehát a párom, aki álomittasan belehörgött a
telefonba: hallóóóóóóóóó!
Gyorsan elmondtam, hogy Vácig jutottunk, de valamiért
nincs kedvünk itt is újabb órát eltölteni, így lehetőséget adunk, hogy
megmentsen bennünket. Szerencsére felébredt annyira, hogy eljusson a kocsiig és
menet közben már tuti nem aludt, mert épségben eljutott értünk.
Így féltizenegyre már otthon is voltam, ami meglepően
gyors hazajutás egy ilyen bonyolult helyzetben.
Minden kedves résztvevőnek köszönöm az aktív jelenlétet,
a következő hasonló esetben pedig már felkészült leszek, és ha mást nem, de
legalább a MÁV jelentésének lehetőségeit össze fogom gyűjteni:
Most Állva Vergődünk
Mi Állítottuk(meg a) Vonatot
Milyen Állatok Vagytok!
Melyik Állomáson Vagyunk?
Megint Állnak a Vonatok
…
folyt köv
Csodina
Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése