A tizenkettes úton autóztam hazafelé

A tizenkettes úton autóztam hazafelé, egyedül ültem a kocsiban. A hosszú egyenesben szembe jött egy autó, amelyik épp előzésben volt. Fékeztem, hogy biztosan beférjen.

Abban a néhány másodpercben, amíg nem voltam teljesen biztos benne, hogy megússzuk a karambolt, elég sokminden végigfutott az agyamon.

Milyen jó, hogy most úgy alakult, hogy a gyerekek már nem ülnek a kocsiban!

Milyen lenne éppen a szülinapom előtt meghalni? Lemaradnék a tortámról, helyette torom lenne…

Mit érezhet a másik autós, amikor a hülyesége miatt belémcsapódik?

Még jó, hogy nem az én hibám lenne a baleset…

Ez az utolsó mondat fennakadt a tudatom szűrőjén és napok óta ezen gondolkodom.

Miért van az, hogy amikor épp esélyes, hogy esetleg meghalhatok, akkor ez a legnagyobb megkönnyebbülést hozó gondolatom, hogy nem az én hibám? Miért félek ennyire attól, hogy valami hülyeséget csinálhatok ÉN?

Ez valami nagyon mély és zsigeri hiedelem, ami az emberek nagy részébe bele van kódolva.  Elemezhetném, hogy mi a szerepe ebben a vallásoknak, az iskolarendszernek és a szüleinknek. Mindenki megtette a magáét, de attól, hogy rájuk mutogatok, még nem lesz nekem jobb. És mint szülő én is továbbadom (továbbadtam) a gyerekeimnek.

Gondolkodom, és nem tudom, hogy mikor volt utoljára olyan, amikor mertem hibázni, amikor tudatosan álltam volna bele olyan helyzetbe, ami vagy összejön vagy nem. És ez nem azt jelenti, hogy nem tettem ilyesmit, hanem azt, hogy a tudatomban már előre hárítottam és megmagyaráztam a dolgokat.

Mert megmagyarázom. Mindig. És a lelkem mélyén tudom, hogy mindez csak duma és takarózás.

Miért nem írok? … Mert félek. Félek, hogy leírok olyat is, ami másoknak nem fog tetszeni, esetleg tévedek és ennek nyoma marad.

Én vagyok felelős az életemért. Én vagyok felelős, amiért nem teszem a dolgom. Én vagyok az, aki változtathat ezen.

Azt hiszem nem akarom megvárni a becsapódást.

Csodina

 

Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on