Mostanában identitási válságban tocsogtam. Próbáltam
elhinni azt, amit agyból már tudok: író vagyok. Mert ugye vannak könyveim,
vannak írásaim, vannak követőim és lelkes rajongóim. Ez a mérleg egyik
serpenyője.
A másik oldalon viszont ott van, hogy nem vagyok igazából
sem ismert, sem elismert ebben a szakmában, vagy inkább nevezzük hivatásnak.
Szakmám szerint mérnök vagyok, ez a szívem egyik csücske a mai napig, bár évek
óta nem dolgozom benne. Az írás viszont a lelkem egy darabja, a belső
monológjaim, amik időnként papírra íródnak, ha megengedem.
Persze tegnap is megkaptam a női kör végén az
angyalkártyából, hogy használjam a szavakat, de mégis… A hatalmas önbizalmam…
Ma reggel mentünk az autóval a férjem munkahelye felé.
Néztem a vitorláshajó formájú felhőt és a Duna fölött emelkedő narancsvörös
napkorongot, amikor is a párom megszólalt: milyen rondán füstöl a DCM! Én pedig
nem gondolkodtam, nem fogalmazgattam, hanem egyszerűen megjelent a mondat a
tudatomban.
Amikor kiszálltunk a kocsiból, ennyit mondtam neki:
- Egy furcsán torz kéményt rajzolva az égre fagyott a
cementgyár füstje.
Kár, hogy nem volt egy kamera, ami felvette volna az
arcát. Csak ennyit mondott: hűűűűűűű.
Mivel van jegyzetfüzetem és tollam, így nem illannak már
el ezek a mondatok. És, hogy mivé fognak összeállni? Majd meglátjátok!
Majd én is meglátom…
Csodina
Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése