A pár hete megint halmozódtunk. Felugrott hozzánk egy
fiatal pár, megnézni a jurtánkat. Referenciaként hozzánk küldi a gyártó azokat
az embereket, akik szeretnék a nála látható még össze nem rakott alkatrészek
után a már kész tér érzetét is megkóstolni. Mivel másfél falunyira vagyunk
egymástól, ez adja is magát.
Telefonos egyeztetés után be is futottak, a lány pedig
így nyújtotta a kezét: szia, én is Edina vagyok!
Ezek után este a dobkörre felhoztam egy lányt, akit
szintén Edinának hívnak, így a jelen lévő három nőből kettő volt Edina.
És csak hogy tudjátok, mennyire gyakori ez a név, elmesélem, hogy az építőipari(!)
szakközépben az osztályban hárman voltunk Edinák, az egyetemen pedig (Műszaki
egyetem(!)) a tankör öt lányából ketten.
És mivel amúgy is el szerettem volna mesélni, hogyan is
lettem Csodina, megragadom a kínálkozó alkalmat (a nyakánál fogva).
Minden az egyetemen kezdődött. Mivel ketten voltunk
Edinák, mindig gond volt, hogy épp melyik Edináról van szó. A srácok frappánsan
megoldották, azaz megtoldották: Hozzácsapták a vezetéknevünk első betűjét, így
lett a „melyik Edina, nem az, a másik…”- helyett CsEdina és VEdina.
Évekkel és két gyerekkel később, amikor már kezdett
fontossá válni az internet (bizony-bizony,ebből is látszik, hogy őskőkori öreg
róka vagyok), nekiálltam email-címet készíteni magamnak. Tudjátok, ez az a
remegő gyomrú izgalom, hogy most aztán mérföldkövet lépünk át!
Természetesen a csedina(kukac)izébigyó.hu volt az
egyetlen elképzelésem, lévén én vagyok A CsEdina. De persze Móricka voltam, aki
elképzelte… már foglalt volt a cím. Na most akkor mi legyen?! Totális
leblokkolásban álltam (bocs, ültem), amikor is az akkori férjem teljes
nyugalommal mondta, hogy akkor legyen csodina, jó lesz az is!
Megütközve néztem rá, mert ez olyan bénán hangzik, de
mivel jobb ötletem nem volt, így maradt ez. Később átváltottam a gmail-re és
természetesen maradt a csodina. Aztán amikor az első írásaimat közzétettem
(Cs.Edina aláírással, a Lélekkunyhó blogon), egy-egy ismerős, akivel
email-kapcsolatban is voltam, elkezdett Csodinának nevezni. És mint aki mézbe
tenyerelt, rajtam ragadt a név.
Hosszú évek távlatából látom, hogy ebben is a Sors keze
volt, mint annyi másban, amit magamtól nem látok vagy nem lépek meg. Akkor is
megtörténik, ha süketnek és vaknak tettetem magam, mert nekem fontosak és
hétköznapiak a CSODÁK.
Maga az élet az és szerintem akkor lehetünk boldogak, ha
ezt meglátjuk. Úgyhogy csodára fel!
Csodina
Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése