Beavatás.anyu

Világgá ment a nagyfiam, elröppent egy másik kontinensre. Múlt éjjel még elkocsikáztam hozzá egy ölelésre és kicsit izgultam helyette is.

Ma úgy éreztem magam, mint amikor annakidején először ment oviba: elszorult torokkal adtam oda egy idegennek a csöppnyi gyerkőcömet. Aztán ez megismétlődött még ötször. Mindig volt a torkomban gombóc és mindig egy nagy mérföldkő volt kiadni az addig folyton mellettem lévő csemetét a szoros testközelből.

Most a kiröppenése más és mégis ugyanaz az érzés. Felnőtt: önálló döntése és a munkája gyümölcse ez az utazás. Mérhetetlenül büszke vagyok rá és közben egy kicsit bele is halok.

Ilyenkor érzi meg az ember, hogy valami véget ért, végérvényesen és visszahozhatatlanul. Ami jön, az jó, örömteli és lelkesítő, mégis ott van benne az elmúlás. Ezzel a messzi világban töltött nyárral végképp kilép az élet színpadára. Már az idáig vezető útja is erről szólt, de mégis ez a valódi beavatás neki: helytáll az idegenben.

Ma szembesültem azzal, hogy van még jónéhány beavatási lépcsőfok az anyaságban is.

Tavaly elment a nagylányom, őt már rutinosan (?) várom és engedem újra el, amikor nagy ritkán hazajön. Ő is helytáll, ő is idegenben.

A szívem csücskei.

Még itthon van négy, még van kivel pörölni, még van kitől idegbajt kapni, aztán sorban majd ők is elindulnak, elengedik a kezem. Most még függenek, kérdeznek, csacsognak, dacolnak és kamaszkodnak. Aztán egyre önállóbb döntéseket hoznak majd, megvalósítják az álmaikat, beteljesítik a sorsukat.

Pont úgy ahogy én is tettem. Pont úgy, ahogy én is teszem.

Többé váltam a születésükkel, többé az együtt töltött évekkel és megint többé az ilyen belehalásokkal. Már nem én vagyok a sor elején. Egy láncszemmé váltam a végtelen folyamatban.

Innen másképp tekintek a szüleimre és az őseimre. Egészen más színe lesz az ő ’hibáiknak’.

Egyetlen szál vagyok a szőttesben, lassan eltűnök az élről, jönnek a többiek, viszik a stafétát, viszik, amit kaptak tőlem, tőlünk. Viszik a jót és viszik a rosszat, a szeretetet és a meg nem oldott vacakságokat. Ők is ugyanúgy fognak visszatekinteni rám, mint én a szüleimre, és majd az unokáim úgy, mint én a nagyszüleimre. Én pedig öreg leszek a szemükben, és amíg fiatalok lesznek, nem fogják tudni érezni azt, hogy én is fiatal voltam és pont olyan hittel indultam neki a világ meghódításának, mint ők teszik most.

Valami megváltozott bennem. Másképp látom azokat, aki előttem jártak. Azt hiszem kezdem sejteni, mi is a valódi tisztelet.

Csodina

Ha kérdésed van,keress a csodina@gmail.com -on