Az élet úgy hozta, hogy mostanában rendszeresen stoppolok.
Nyafoghatnék, amiért így alakult, de eldöntöttem, hogy nem teszem. Inkább úgy
fogtam fel, hogy visszafiatalodtam, hisz megboldogult egyetemista koromat hozta
vissza ez a létforma. Persze vannak apróbb különbségek, mert akkoriban még nem
volt egy gyerekem sem (most van négy...), nem volt jogsim, és nem tudtam még,
hogy milyen jó is vezetni. No meg néhány évnyi élettapasztalattal is gazdagabb
vagyok. Amikor valaki felvesz, mindig örülök, hogy autó van a fenekem alatt,
még akkor is, ha nem az enyém.
Eleinte nem gondoltam, hogy ez a fajta utazás több is lehet,
mint kényszerűségből választott közlekedési forma. A férjem és a barátnőm
hívták fel rá a figyelmemet, mert elsősorban nekik meséltem el az éppen
aktuális eseteimet.
Nekem magamtól fel sem tűnt, mert olyan természetesen
történt, amikor pl. egy 10 perces út alatt az illető férfiember, aki felvett,
elmesélte két elromlott házasságát, és hogy milyen boldog, amióta egyedül él. A
barátnőm – aki nem olyan elvadultan nyitott alak, mint én – megjegyezte: mégis
mit csinálsz te ezekkel az emberekkel, hogy vadidegenként elmesélik életük
nyűgjeit?
Volt, néhány olyan eset is, amikor a kiszállásnál maga a
sofőr köszönte meg, hogy elvihetett. Ez tipikusan olyan helyzetekben fordult
elő, amikor nem is oda ment az illető, ahova én, csak épp mégis elvitt odáig...
azaz nekem volt mit megköszönnöm.
Mindenesetre pár ilyen elmesélt történet után a férjem
elnevezett stoppos gyógyítónak. Bár nem vagyok képzett lélekbúvár, a
pszichológia mindig is vonzott, sok könyvet elolvastam a témában. De nem ezt a
tudást érzik meg rajtam az emberek. Talán az a titok, hogy elég kíváncsi és
nyitott vagyok más emberekre. Nem akarom megoldani senki problémáját (mint egy
hivatásos terapeuta), de szívesen meghallgatom. Sok embernek pedig csak ennyi
hiányzik. Persze a sopánkodás és panaszkodás senkit nem visz előre, és nekem
sem hiányzik, hogy valaki a maga szemetét az én nyakamba borítsa. Ez nem is
jellemző, de ha valaki ilyen formában mesél, akkor ügyesen pozitív irányba
terelem, és amikor kiszállok, akkor a másik ember már nem morcos a válófélben
lévő felesége húzásai miatt, hanem bizakodó, hogy végül is nemsoká letudja mindezt
a sok terhet, és mennyivel könnyebb is lesz utána ezek nélkül.
Ilyenkor ők is kapnak tőlem valamit azzal, hogy kiönthetik a
szívüket, és én is kapok, nem csak azzal, hogy elvittek oda, ahová igyekeztem.
Hiszen amikor valaki a bizalmába fogad, az nagyon jó érzés. És a hála, amit
ilyenkor érzek, az nagyon meg tud emelni. Aki hallott már a vonzás törvényéről,
az tudja, hogy a hála és a nagyrabecsülés érzése az, ami biztosan mutatja, hogy
jó irányba teremtem az életemet. És ha valaki nem a problémáit akarja
kibeszélni, hanem "csak" átlagos dolgokról beszélget, abból is
sokszor kiderül, hogy milyen kicsi a világ. Volt rá példa, amikor egy taxis
vett fel, és épp nem volt sürgős az intézni valóm, akkor a tízperces út után
még egy órát beszélgettünk a kocsiban, és mindketten sajnáltuk, amikor jött a
hívás, hogy fuvarja van, és indulnia kellett. Volt, aki annál a bányánál gyakornokoskodott,
ahonnan a szüleim nyugdíjba mentek, volt aki a volt férjem falujából ismerte a
háziorvost, vagy csak a világról, és annak működéséről volt hasonló a véleményünk.
Volt, aki otthon szült, mint én, volt, aki ugyanarra a gyerekorvosra esküdött,
akihez mi is járunk.
Ilyenkor olyan érzése lesz az embernek, mintha váratlanul
egy szembe jövő, vadidegen járókelőtől virágcsokrot kapna. Hirtelen jövő
mosoly, ami a lelkemig ér. Minden ember más, mindenki máshonnan jön, másfelé
tart. De egy pillanatra összefutnak az útjaink, és ha megengedjük magunknak,
akkor belepillanthatunk egy másik világba. Egy teljesen más, mégis nagyon
hasonló világba, mert valamikor régen ugyanonnan indultunk, és egyszer majd
valamikor ugyanoda érkezünk. Más az ösvény, más a batyu a vállunkon, de
mindannyian a boldogságot és a szeretetet keressük. És mindannyiunkat tenyerén
hordoz Isten.
CSE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése