Nemrégiben csináltam magamnak egy elvonulást. Úgy éreztem,
csak egyedül tudok végre tényleg befelé fordulni, és ami a legfontosabb: nem
otthon. Mert hiába vannak a gyerekek oviban-bölcsiben, hiába megy el a férj, a
mosatlan marad, a főzés-mosás-takarítás marad, a kertről nem is beszélve. Na
meg a nyulat is erősen időszerű lenne kitakarítani.
Szóval, ha itthon maradok, akkor megy a házimunka, és nekem
ez nem hozza a meditatív befelé fordulást. Állítólag így is lehet, majd ha ott
tartok, akkor kipróbálom.
Szóval nekivágtam, bár az eredeti elképzelésből – két nap
Pilisszentléleken a kolostorromnál – semmi nem lett. Kicsit alakítottam az
elképzelésen, hogy megvalósítható legyen, aztán végül teljesen máshogy
csináltam. És így volt jó. Mentem az érzéseim, megérzéseim után, és a két napot
sem töltöttem ki végül, mert egyszerűen hamarabb véget ért a történés.
Szobig vonattal mentem, bár stoppal szoktam ilyen távokra,
de azt éreztem már az induláskor (majdnem bőgtem), hogy most jobb szeretnék
tényleg egyedül lenni, ha lehet a kalauz se jöjjön (rendes volt, tényleg nem
jött). Rögtön indult busz Márianosztrára, így hamar ott voltam a kiindulási
ponton. Napok óta úgy terveztem, hogy felmegyek a nosztrai Kálváriára, de amikor
megérkeztem nagyon hívott a hegy. Így hát azonnal nekiindultam a meredeknek,
a célom a Nagy Sas hegy volt. Valamikor hét évvel ezelőtt
ott szövődött össze a történetünk a párommal. Nagyon szép, jó emlékű és jó
energiájú hely. Azóta sem voltam ott.
Egy-két hónapja jártam a környéken, Tatusékkal mentünk fel a
Kopasz hegyre, így az út első felét ismertem.
Amikor elérkeztem a Kopasz felé vezető elágazáshoz,
megpihentem. Ez volt az utolsó biztos pont. Amikor továbbmentem igyekeztem
nagyon figyelni a jelzéseket, de nem volt meg egy sem abból, amit a térkép
elágazásként, vagy kereszteződésként mutatott. Sebaj, mentem előre a zöld
jelzésen, és sasoltam a zöld háromszöget, amin majd le kell térnem balra. Szép
volt az erdő, jó volt magammal lenni.
Egyszer csak vége lett az ösvényemnek, beletorkollt az út
egy másikba, mint egy T betű. Hoppá. Térkép elő, igen van ilyen T, de akkor
elmentem valahol a leágazás mellett. Csak az volt furcsa, hogy mintha nem
jöttem volna még eleget, mintha csak a fele utat tettem volna meg. Semmi gond,
gyerünk vissza. Meresztettem a szemem, hátha meglátom az utamat de hiába.
Visszaértem a biztos pontra, ahol Tatusékkal is táboroztunk. Térkép elő, nézem,
semmi. Ez így nem jó. Kértem egy kis segítséget az égiektől, és újra nekivágtam.
Két biztos pont között ingázva előbb-utóbb csak megtalálom. Az ujjammal
követtem a térképen, melyik út, melyik rét az ami mellett elhaladok, és kb. a
felénél megint ott álltam a T elágazásnál. Azanyjakiskésit...eddig jutottam,
amikor szemben a bozótban megláttam a zöld jelzés folytatását. Az ösvényt
teljesen benőtte a susnya, de folytatódott tovább...Kis közelharc a bokrokkal,
és a küzdelem eredményeképp átjutottam az ötméternyi őserdőn. Előttem pedig ott
kanyargott fölfelé az ösvény. A térképről beazonosított második biztos pontról
kiderült, hogy nem az volt, aminek látszott, és hiába mondta az agyam, hogy ez
az, az érzésemnek volt igaza: még csak a fele utat tettem meg...
Sebaj, a térkép még mindig biztos pont maradt. Egészen
addig, amíg a zöld jelzés föl nem vitt teljesen a csúcsig. Akkor ugyanis
rájöttem: nem jó a térkép, hiszen aszerint a csúcsra egy leágazó út visz, és
nem a sima zöld megy keresztül rajta.
A lényeg, hogy végül csak felértem, és közben sok mindent
megtapasztaltam, és megtudtam önmagamról is.
Ha kell, odatalálok minden nehézség ellenére bárhová. Ha a
szívemben erős a vágy és az vezet, akkor megtalálom az utat is. Ha pedig kérek
némi segítséget is, akkor pláne. Mert mindig megmutatják az eldugott
jelzéseket, ha az ember kicsit odafigyel. És ez az útmutatás fentről jön ugyan,
de nem kívülről, hanem belülről. És ez az a BIZTOS PONT.
CsE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése