Ha Tele a Vízióval a hócipőd

Valamikor sorozatfüggő voltam. Ezt onnan vettem észre, hogy délután adott időre egyszerűen muszáj volt hazaérnem, mert ha nem, akkor idegbajos lettem. Ebben csak az volt a ciki, hogy egy idő után hihetetlen idióta filmek előtt ücsörögtem, és hiába tudtam, hogy ez az egész merő badarság, mégsem bírtam ellenállni a sodrásnak.

Valahol pótcselekvés és menekülés is volt, mert például ingeket vasalni sokkal könnyebb volt vele, mint nélküle.

Aztán új – önálló – életet kezdtünk, és az akkori férjemmel tudatosan úgy döntöttünk: nincs tévé. Már nem is emlékszem volt-e megvonási tünetem, de valószínűleg túl sok gondot nem okozott. Persze nem azért, mert én ilyen szuper vagyok, hogy mellékhatás nélkül adom fel a függőségeimet (próbálna csak meg valaki a napi csokiadagomtól megfosztani...), hanem mert akkor teljesen megváltoztak a körülmények körülöttem.

Végre nem volt a nyakamon az anyósom, gyes után elkezdtem dolgozni, a gyerekeket oviba bölcsibe kellett hordani, a háztartást teljesen önállóan ellátni...egyszerűen nem is fért volna bele az időmbe. És mire észbe kaptam, nem is hiányzott.

Egy rövid idejű visszaesés azért volt, mert a fiam skarlátos lett, és a doktornénink megfenyegetett, hogy ha nem tartom szigorúan ágyban a gyereket, akkor bizony nagyon súlyos szövődményekkel kell szembenéznünk.

Egy átlag gyereknél ez azért valahogy megoldható, még akkor is, ha maga a betegség annyira enyhe lefolyású, hogy fel sem tűnik, hogy baja van a gyereknek. Na de aki próbált már ágyban tartani egy hiperaktív gyereket (tényleg az, nem csak eleven), az sejtheti, mekkora problémát okozott ezt megvalósítani. Elég hamar feladtam a reménytelen küzdelmet, és mivel megkötözni mégsem akartam, maradt az adu ász: kölcsön tévé, és sok-sok mese.

A gyerek meggyógyult, a tévé maradt, de mi már nem kattantunk rá, csak a gyerekek átmeneti kikapcsolására használtuk. Amikor pedig eljött a nagy pillanat: az albérletből saját lakásba költöztünk, a készüléket visszaadtuk a tulajdonosának. Ő ugyan nem értette, hogyan is leszünk meg nélküle, nekünk szerencsére volt róla némi elképzelésünk.

Inkább játszótér, mint bugyuta mesék tömkelege.

Közben eltelt bő egy évtized. A tévé már annyira nem hiányzik, hogy ha valahol megy, inkább idegesít, mint vonz. Néha – anyukámnál vendégeskedve – megnézek egy-egy filmet, és még jól is esik, de egy pillanatra sem lobban fel bennem a vágy, hogy tévém legyen otthon. Ráadásként újra gyeses anyuka lettem, így elmaradt a napközbeni rádióhallgatás, ami a munkahelyen oly természetes volt. Bár akkor is sokszor elmenekültem a fejhallgatóm mögé, mert nem bírtam a reggeli műsorokat.

Autóvezetés közben még néha hallgattam rádiót, bár a legfőbb motivációm az volt, hogy a kocsink magnója nagyon nyúzta a kazettákat, és ezért inkább a zenei csatornákat váltogattam útközben. A híreket már akkor sem esett jól meghallgatni.

Egy ideje autónk sincs, tehát gyakorlatilag teljesen ráhagyatkozunk a szóbeszédre. Ezúton üzenem a híradófüggőknek: túl lehet élni! Sőt. Sokkal jobb minőségű életet lehet így élni, mert töredékére csökken a stresszelő információk mennyisége, és sokkal kisebb baj, ha valami nekem hasznos dologról lemaradok, mintha szeméttel tölteném tele az agyamat.

Mert amit a médiából kapok, az tele van olyan negatív történéssel, amire nincs ráhatásom, viszont a rémképek begyűrűznek a tudatomba, a tudattalanomba, és fogalmam sincs róla, hogy mi is a bajom, szorongok, félek, rettegek. Főleg a jövőtől, mert bizonytalan, tele van mumussal és nekem nincs rá semmilyen módom, hogy befolyásoljam. Ráadásul egyszerre emberek milliói fókuszálják a figyelmüket ezekre a történetekre, és teremtenek maguk köré egy horrorfilmet, és még csodálkoznak is, milyen átok sújtja őket. Pedig csak annyi a hiba, hogy hagyják, hogy a teremtő erejük valami olyanra irányuljon, amit nem akarnak, és jól megkapják...

Ha ilyen kiszolgáltatottan szeretnél élni, akkor nézd tovább nyugodtan a dobozt, de szabad akaratod van. és dönthetsz úgy is, hogy igenis van ráhatásod a jövődre, az egész életed a te kezedben van. Ha a tévézős időt bármi más értelmes dologgal tudod helyettesíteni, akkor már nyertél: elindultál egy sokkal szebb, sokkal szeretet-telibb és sokkal élhetőbb világ felé.

Ámbár ez veszélyes út, mert én most már a bugyutább női újságokban sem találok élvezetet, a pletykalapokról nem is beszélve... Szerencsére vannak olyan női és nem női, spirituális és nem spirituális magazinok, amikben még most is felüdülést találok, igaz sokkal kevesebb féle, mint amennyit 10 éve elolvastam. Már nem veszi be a gyomrom a szenzációkat, és akkor inkább nem próbálkozom ilyesmivel. Helyette Gandhi önéletrajzát olvasom, vagy Vekerdy valamelyik könyvét, esetleg a Végtelen történetet. És még mennyi jó könyv van a világon!

CsE