Szálak

Ez a gondolat-folyam három különböző szálból indul, amelyek térben és időben távol állnak egymástól, bennem mégis összefonódtak.

Az első beszélgetésben ikertesóm arról mesélt, hogy a kislánya osztályában van egy gyerek, aki nagyon furcsa, de furcsa az anyja is. Nem tud beilleszkedni az osztályba, és a szocializálatlansága oly nagy mértékű, hogy az osztályfőnök kénytelen volt ezügyben leülni az anyukával. Az anyával, aki egyedülálló és szoros kapcsolódásban él a kisiskolás gyerekével, aki az oviba is csak a kötelező egy év erejéig járt. Nap, mint nap fájón el kell egymástól szakadniuk az iskola idejére, és valahogy a külvilág nem fér bele az ő kettősükbe.

A második ember a sógornőm volt, aki arról mesélt, hogy neki milyen nehéz volt annak idején az óvodába szokás, és milyen jó lenne, ha a gyerekeknek nem kellene így elszakadni az anyukájuktól.

A harmadik beszélgetés egy bölcsis apukával zajlott (maga az akkori együtt-utazásunk külön írást igényelne, de nem ússzátok meg, valamikor megírom!). Én azt fejtegettem, hogy milyen bűntudatot okozott, hogy a legkisebbemet - kényszerűségből – két éves kora előtt bölcsibe passzoltam. Az ő válasza aztán meglódította az agysejtjeim közötti áramlást. Arról beszélt, hogy bizonyos értelemben jobb, vagyis természetesebb a bölcsis lét, mint a GYES-es „otthon anyával egyedül”, hisz régebben amikor még voltak közösségek, akkor az anyák nem egy szál maguk kuksoltak otthon, megvolt a munkák megoszlása, a gyerekek együtt voltak egymással és a felnőtt nőkkel, és mindenkinek minden dolga elkészült estére. Senki nem volt egyedül, együtt voltak kortársak, idősebbek, fiatalabbak, és ez egész más ingerhatás volt a gyerekeknek, mint amit a mai elszigetelődő világban kapnak.

Ezzel a gondolattal végignézve az első két szálat, érdekes következtetésekre jutottam.

Tényleg el vagyunk szigetelődve, mert a mostani társadalmi berendezkedésből egyszerűen hiányzik a közösség. De már a család is, hiszen a család legalább két szülőt feltételez, jó esetben nagyszülőket, testvéreket. Esetleg unokatesókat, egyéb távolabbi, de szívünkhöz közel álló rokonokat. Sajnos ma már nem divat a tágabb családnak együtt lenni, és ezen nem feltétlenül értem az együttélést.

Ismerek (egy!) olyan családot, ahol egy udvarban él a két-három generáció, náluk megvalósul az idill: a női munkamegosztás természetesen hatja át az életüket, mindenki hasznára válik, de nem nőnek egymás nyakára, mert ténylegesen külön háztartást alkotnak. Mindenki segít a többieknek, mindenkinek van szabad ideje, és a dolgai is időre elkészülnek, miközben a gyerekek élettere maga az egész nagy család.

A másik véglet a fent említett két történet, ahol a gyerekek kötődése nem fut több szálon, az egyetlen kapaszkodójuk az anya. Ez egy félelmetes állapot, hiszen egy ilyen gyereknek semmi esélye, ha baj éri az anyját. Tele van rejtett, vagy felszínre bukkanó rettegéssel, ha az anya nem ér időben haza, vagy az óvodába.

Egyik egyedülálló barátnőm mondta (az apa egyáltalán nem volt benne a képben, még hétvégenként sem), hogy ő nem engedheti meg magának, hogy beteg legyen, vagy valami baja essék, mert akkor mi lesz a gyerekkel???? Ez a gondolat átrezgi az egész életüket, és ha a szülő nem is mondja ki soha, akkor is érzi, tudja jól a gyerek, hiszen nagyon jó antennái vannak.

Az ilyen egy szálon lógó kapcsolódáshoz nem is kell feltétlenül egy egyedülálló anya, bár kétségtelenül náluk sokkal könnyebben alakul ki ez, a feltételek halmozódása miatt.

Vannak olyan nők is, akik a házasságuk boldogtalansága, kudarca elől menekülnek bele egy egészségtelen függőségbe a gyerekükkel. Látszólag mindkettejüknek jó a fokozott törődés, babusgatás, de a lényeg ilyenkor is, hogy a gyerek jellemzően egy szállal kapcsolódik a külvilághoz.

Az teljesen természetes, ha a gyereknek az anyja a legfontosabb kapocs, de emellé kell az apa, a testvérek, nagyszülők és a barátok szeretete.

Fontos, hogy amikor közösségbe kerül a gyerek, akkor az óvónénivel, dadussal, gondozónővel, tanítónénivel is kialakuljon egy-egy szeretet-szál, mert ezek nélkül a saját korosztályával sem fog tudni mit kezdeni. Ez pedig feltételez sok-sok vékonyabb és vastagabb szálat otthonról, ami mentén elhelyezi önmagát az emberi közösségben.

Az egyedülálló anyáknál megfigyeltem (persze vannak kivételek is, de tényleg nem túl sok), hogy ha az apa felé haragot, sértődést, netán gyűlöletet táplálnak, akkor ezzel hihetetlen módon elszigetelik a gyereküket, mert ilyenkor az apával együtt jellemzően kiesnek az apai nagyszülők is a szeretet-körből. Pedig ha valaki a gyereke anyjával valamiért képtelen együtt élni, az még attól szeretheti a gyereket, a nagyszülők is persze, de sokszor láttam, ahogy az anya szinte elmarja az apát, aki előbb-utóbb végleg kiszáll a képből, ezzel részben megkönnyítve az anya dolgát, részben pedig megnehezítve a gyerekét.

Az anya dolga azért lesz könnyebb, mert nyugodtan panaszkodhat (az a szemét...) és még jogos is, vagy legalábbis erősen annak látszik, a pasas pedig végre nem zavar be semmi módon a képbe. Ismétlem: tisztelet a kivételnek,- jellemzően azoknak, akik nem gyűlölettel viseltetnek az apa irányába.

Sok ilyen „egyszálas anya” eleve sérült, mert a családjából, gyerekkorából negatív mintát hozott. Tele van félelemmel, és a kapaszkodása, szeretetféltése mögött ott a gondolat: csak én szerethetem a gyerekem, mert különben nem lesz rám szüksége. Gyerekes módon féltékenyek minden más szeretetre, amit a kicsi kaphat, és ennek a félelemnek az oltárán elégetnek minden rajtuk kívül létező szeretetforrást. Ezzel megtermelik a saját klónjukat, mert az így felnőtt gyerekek képtelenek lesznek tartós szeretetkapcsolat kialakítására mással, így kénytelenek lesznek „beszerezni” maguknak egy gyereket, - kizárólag olyan apától aki aztán eltűnik a képből- és megismétlődik az előző történet, nagy eséllyel durvább formában.

Hogy ebből mi a kiút, azt nem tudom, de nagyon sajnálom az ilyen embereket, mert abszolút nem látják, mit is csinálnak. Konkrétan két ilyen történetet ismerek mélységeiben, és személy szerint, bármennyire is szeretnék segíteni, nincs eszköz a kezemben.

Nagyon igaz, amit Szepes Mária írt a Vörös oroszlánban:

„...megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniok kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére...de idővel belejön az ember.”

Igyekszem úgy felépíteni az életemet és a családom életét, hogy mindenkinek lehetősége legyen sok-sok oldalról megtapasztalni a szeretetet, mert mindenki máshogy szeret, és minél többet adunk és kapunk, annál gazdagabbá válik az életünk.

Volt, amikor féltékeny voltam az apai nagyszülőkre, amiért annyira szeretik a gyerekeimet, mert én nem igazán élvezhettem gyerekkoromban ilyet. Aztán túl tettem magam rajta, és ma már nagyon örülök, hisz ezzel a gyerekek valami olyan biztos pontot kaptak, ami által sokkal stabilabb alapra építhetnek.

Folton-folt család vagyunk, vannak én gyerekeim, te gyerekeid, meg mi gyerekeink, akik mind szeretik egymást, vékonyabb-vastagabb szállal kötődve egymáshoz. Az egyetlen, aki ebből kimarad, mert vele megszakadt a kapcsolat szintén része a családnak, mert a kicsik tudják: ő is van, még ha nem is találkozhatnak vele (egyelőre). Ezzel még nincs egészen vége a szolgálatomnak, mert annyit meg szoktam tenni ezért a két általam konkrétan ismert „durván egyszálas” anyáért, hogy szeretetet sugárzok feléjük, személyes kapcsolódásban, vagy távolból, ezzel emelve őket egy ici-picit. Hátha az a néhány milliméter segít épp rálátni valamire, amit eddig még nem vettek észre. A többi az ő dolguk. Nem kis feladattal érkeztek erre a Föld nevű bolygóra, és ezt tiszteletben kell tartani.

CsE