Orvos, szülésznő, BÁBA

A címbéli felsorolás sorrendje nem a minősítést mutatja, hanem a tapasztalásom sorrendjét.

Az elmúlt napokban több írást elolvastam a világhálón az otthonszüléssel kapcsolatban, nem mintha befolyásolna az, hogy ki mit ír, de mégis kíváncsi voltam. Mindenképp otthon akarok szülni azzal a bábával, akiről tudom, hogy minden szinten segíteni tud engem a szülésem folyamatában, jobban mondva a várandósságtól a gyermekágy végéig.

Sajnálom, ahogy Geréb Ágit meghurcolják, de közben érzékelem azt is, hogy az ő áldozata nem hiábavaló, most tapossa ki az utat a hazai bábáknak, bábaságnak. Igény van rájuk, és egyre nagyobb tömeget képeznek azok a nők, akiknek – hasonlóan hozzám – nem felel meg az, amit a kórházak ebben a pillanatban nyújtani tudnak.

Elmesélem azokat a legfőbb pontokat, amik engem végül elvezettek a szüléskísérés bábai modelljéhez.

Orvos és szülésznő:

Az első két csemetémet kórházban szültem. Akkor fel sem merült más lehetőség, és ha hallottam volna az otthonszülésről, akkor is éretlen lettem volna rá. Az akkori férjem és családja pedig nem támogatott volna, így ez abszolút nem volt alternatíva.

Amikor a nagyfiammal elfolyt a magzatvíz, nagyon boldog voltam, úgy éreztem, egy igazi beavatás küszöbén vagyok. Vágytam az anyaságra, felkészült voltam, már amennyire erre könyvből fel lehet készülni.

A választott orvosom aznap reggel utazott el, de én mégis magabiztos voltam. Az összehúzódásaim rendezettek voltak, csak épp nem fájtak. Gondoltam is: ja kérem, ha ennyi a szülés, hát nevetve végigcsinálom. Aha. Egy óra múlva már sírtam.

Az ügyeletes doki meglehetősen állat módon vizsgált, majd megkérdezte: Teljesen zárt a méhszáj, biztos, hogy a magzatvíz folyt el???

Ezzel a kérdéssel nem kicsit taposott bele a lelkivilágomba...Persze ma már azt mondanám: Maga, mint férfi legfeljebb tankönyvekből tudhatja, hogy a nőknél a húgycső és a hüvely teljesen különálló dolog, de én, mint évek óta menstruáló nő, tapasztalatból meg tudom különböztetni azt, hogy a folyadék belőlem honnan távozik. Mert érzetre egészen más a kettő...

Akkor persze csak bőgni tudtam. Feltételesen felvett a szülőszobára, aztán két óra múlva, mikor arra járt a főorvos, csodák-csodája, megállapította: de hát itt tényleg szivárog a magzatvíz...Nahát, hogy mégis nekem volt igazam...

Ilyen indítás után természetesen nem haladt a tágulás (ma már világosan látom az összefüggéseket), ezért méhszáj-érlelő zselével próbálkoztak. Ennek annyi hatása lett, hogy az akkor már 3-4 perces összehúzódások iszonyú fájdalmasak lettek. Fel persze nem kelhettem a háromágyas szülőszobán, az egyágyasok tele voltak, én pedig hiába szenvedtem, a tágulás sehol.

Az akkori férjem nehezen viselte, hogy nyűgös vagyok a nagy fájdalmaktól, a dokim helyettese csak valamikor dél körül jött be, senki nem volt mellettem, senki nem értette meg azt, amit éreztem. Iszonyatos fájdalmak, amik nagyon fárasztanak, miközben azt kapom folyamatosan: nem tágul, nem tágul.... Meg, hogy nem igaz, hogy az ennyire elviselhetetlen...

Mellettem két nő megszült: oxitocinnal. Két császár-előkészületet néztem végig, meg az összesen három babát (egy ikerpárt és egy óriásbébit) amikor kihozták őket e műtőből.

Úgy éreztem, én leszek a világtörténelemben az első, akiben benne marad a gyerek.

Kb 20 óra eltelte után, amikor már kétperces fájásaim és egyujjnyi tágulásom volt (!), azt mondta a doki, hogy nem köti be az oxitocint, mert túl fáradt vagyok, és csak a császárba hajszolna bele, inkább ad egy nyugtató injekciót, hogy kicsit csituljanak a fájások, így reggelig pihenhetek.

Nos összesen 3 (!) ilyen szurit kaptam, aztán átpakoltak egy egyágyas szülőszobába, mert közben rajtam kívül mindenki megszült. Még behoztak egy nőt, aki útközben a mentőben pottyantotta ki a gyerekét, én meg megőrültem a hiábavaló szenvedéstől. A nyugtatók hatására hihetetlen kába lettem, de kétpercenként tágra nyílt a szemem a fájdalomtól. Elmentem WC-re, és nem bírtam onnan kijönni, mert attól féltem, hogy elesek, és nem tudok majd fölkelni. 20 perc után vette észre az ügyeletes szülésznő, hogy nem vagyok sehol, és segített visszamenni a szülőszobára.

Talán ennyi elég is, a végén 33 óra, oxitocin, meg minden, amit az orvosok szoktak (hasba-könyökölés, gátmetszés).

Utána 18 ágyas kórterem, mert a babás szobák mind tele voltak, gyerek három óránként, hazamenetel leghamarabb az ötödik napon, de mivel 12 óra után szültem, az a nulladik napnak számít...Egyszerűen horror volt az egész.

Második gyerekkel más orvos, más kórház, sokkal nagyobb felkészülés és sokkal jobb körülmények voltak.

Szülőszéken a földön,  az orvos és a szülésznő mellettem térdeltek. Valahogy mégsem stimmelt minden, mert épp a fájások csúcsán képtelen voltam nyomni. Nem vágtak, csak picikét repedtem, ami szinte alig volt érezhető, babás szobába kerültem, egész jó élmény maradt. A harmadik gyerekemet várva, véletlenül jöttem rá a WC-n ülve, miért nem tudtam rendesen nyomni a második szülésnél. Akkor ugyanis hátrafelé kellett dőlnöm egy kicsit, hogy hozzámférjenek, namármost a WC-n ülve az embernek eszébe sem jut hátradőlni, csakis előre...(és itt jön a hanyattfekvő póz: a kedves főorvos urakat a következő szorulásuknál bizony kötelezném a hanyattfekvésre, mert hát ha nekünk így kell, kelljen nekik is. Azt hiszem megtudnák, mi a magyarok istene. A gátmetszésért még nem tudom milyen bosszút állnék, de abba is belekóstoltatnám őket...bocsánat, de ezek a történések azt hiszem nem csak nálam nem múlnak el nyom nélkül...)

Bába

Az évek teltek, az életem fordulatot vett. Elváltam, új párom lett, és egyszer csak bekopogtatott hozzánk egy kisfiú. Tudtam, hogy valami nagyon szép szülést szeretnék, de nem tudtam, hogy pontosan mit is keresek. Összeismerkedtünk egy spirituális gondolkodású szülészorvossal, és úgy tűnt ő lesz a megoldás kulcsa.

Csakhogy menet közben éreztem megint, hogy valami nem stimmel. Mintha lett volna benne egy kapcsoló a spirituális ember és az orvos között. Ez utóbbi szerepében pedig nem tetszett maradéktalanul.

Elhatároztuk, hogy mégsem vele szülünk, hanem majd a közeli kórházban az ügyeletes orvosnál, és bízunk benne, hogy a lehető legjobb körülményeket fogjuk bevonzani. Kóstolgattuk az otthonszülést is Geréb Ágival, de az annyira nem akart összeállni, hogy letettünk róla.

Na ekkor találtam rá a bábánkra, merő véletlenségből.

Valamit kerestem a világhálón, de nem találtam, mert a kiadott linkek nem arról szóltak. Ilyenkor be szoktam pöccenni, fogtam hát magam, és a Google 10. oldalára klikkeltem, oldal közepe, nesze!

Ez sem az volt, amit kerestem, hanem a Bábánk honlapja. Már az írásai is tetszettek, aztán az is, ahogyan a telefonban beszélt velem. Az első találkozás sem hagyott kétséget: ő az, akit kerestünk. A felkészítő időszakban megtapasztaltam azt, amit korábban soha a dokiknál: ez az ember ránk szán minden alkalommal egy órát, minden kicsi kérdésünk fontos a számára, és bár mindig is felkészült voltam a témában, mégis tudott újat mondani.

Fontos volt az egymásra hangolódás, amit pedig tőle kaptam a bizalmamért cserébe az a tisztelet, bizalom, és őszinte felém fordulás volt. Egyszerűen nincsenek szavak, amik leírják azt, amit a Bábám iránt érzek. Olyan nagyszerű EMBER, kiváló szakember, amilyet az egészségügyben én soha nem találtam.

A szülésznők mindig az orvos utasításait hajtották végre, kicsit a csicskásaik voltak. Persze nem mindegy, hogy mennyire szívvel-lélekkel teszik a dolgukat, és nagyon sokat tudnak segíteni, de a BÁBA minősége egészen más.

Ő ott van végig a szülésnél. Amikor WC-re kellett mennem, akkor megkérdezte, hogy elkísérjen-e, és biztos lehettem abban, hogy bármelyik pillanatban szólhatok, Ő azonnal ott terem, és segít.

Az orvos, a szülésznő hozta a megfelelő szert és beadta, vagy belémdöfte, nem kérdezett, tette, amit a protokoll szerint tenni kell.

A Bába javasolt, informált, és az én kezembe adta a döntést.

Rh negatív vagyok, így a kórházi rutin szerint automatikusan megkaptam az antD-t a fenekembe.

A Bába a kezembe adta a dobozát, meg a betegtájékoztató lepedőt (jó nagy volt az algopyrinhez képest), hogy olvassam el, és döntsem el, hogy ezt a szert beadja-e nekem. A részletekre nem emlékszem, de arra igen, hogy annyira nem tetszett, amit abban olvastam. Ha biztos lettem volna abban, hogy több gyereket már nem vállalok, akkor azt mondtam volna, hogy kösz, ezt inkább ne.

Szerintem óriási a különbség, bár látszólag így is és úgy is megkaptam. Csakhogy az első kettőnél fogalmam sem volt, hogy ezzel mekkora kockázatot vállalok a segítségért cserébe. És ha esetleg fellépett volna valamilyen mellékhatás, akkor eszembe se jutott volna, hogy ez a szuper injekció az oka. Pedig a hasznáért cserébe ez is komoly kockázatokat rejt, amit egyetlen kórház egyetlen orvosa nem ecsetelt, még csak meg sem említették.

A kétféle szülés ég és föld volt, még akkor is ha a horror-történettől eltekintek.

Most, hogy testben-lélekben készülök a –terveim szerint utolsó- szülésre, egyszerűen nem kérdés, hogy csak Vele, csak itthon. Tényleg nem a hely számít, hanem a hozzáállás. A természetesség, a nő egységben való látása, a bizalom abban, hogy a testem tudja, mi a dolga. Ez a folyamat nem tudattal irányított, egy egészen más tudatállapot kell hozzá, aminek nem használnak a közben bejövő emberek, vizsgálgatások, stresszhelyzetek. A szomszédasszonyunk lova is azon az éjszakán hozta világra a kicsinyét, amikor épp egyetlen ember sem volt otthon, mert akkor volt háborítatlan ez a szent folyamat. Nekem a Bábám adja meg azt a biztonságérzetet, hogy tudom: senki és semmi nem fog kizökkenteni abból a módosult tudatállapotból, ami ilyenkor a nőknek megadatik. Hálás vagyok, hogy rátaláltam, és nagyon várom a szülést.

CsE