Nem vagyunk normálisak

Végre világgá kürtölhetem: februárra ötgyerekes anyuka leszek! Ez a tény már letagadhatatlan, mivel határozottan látszik a pocakom. Az ismerősök fele azt mondja: ez igen! A másik fele nem nagyon mond semmit, esetleg gratulál, de az arckifejezésén látszik a gondolat: ezek nem normálisak.

Mert a „mai világban” nem normális sok gyereket vállalni, hisz minden bizonytalan. Ráadásul mi tényleg a senki földjét jártuk meg az elmúlt években. Állás nélkül, nehéz körülmények között. Néha már viccnek éreztem, hogy két mérnök azért nem hal éhen, mert nő a fű, és lehet menni kaszálni. Vezető beosztás és nagy fizetés helyett tengődés egyik napról a másikra. A félrerakosgatás helyett a tartozások halmozása. Sokan nem értették, hogyan is sikerült talpon maradnunk, bevallom, én sem tudom, hogyan éltük túl ezt a kemény időszakot. Mindenesetre sok tanulsággal szolgált, és megerősödve jöttünk ki belőle. Ki kellett tartanunk a hitünk mellett, hogy van isteni gondviselés, működik a szeretet és a vonzás törvénye, és az egész világ tulajdonképp illúzió. Ha pedig felül tudunk kerekedni az illúziókon, akkor minden jóra fordul, mert a világunkat mi teremtjük. Ami nem jó, azt is mi teremtettük, és valahogyan el tudunk jutni odáig, hogy végre azokat a dolgokat lássuk megvalósulni az életünkben, amiket akarunk, azok helyett, amiket nem akarunk.

Kemény kiképzőtábor volt, párkapcsolati krízisekkel, vádaskodásokkal, egymásra mutogatással. A kiút pedig az egymásra való hangolódás, az egymás megbecsülése, önmagunk értékeinek felismerése és örömteli megélése volt. A problémákon való rágódás és a saját vélt igazunkba való kapaszkodás helyett meg kellett tanulnunk egymásra figyelve túllépni a nehézségeken, és nyugodt beszélgetésekben megoldásokat keresni. El kellett hagyni a panaszkodást, ami azért volt nehéz, mert ha a pillanatnyi helyzetünkről beszéltünk, az már önmagában kimerítette ezt a fogalmat. Csak az apró kis csodákra lehetett támaszkodni, azokat ragozni jobbról balra, majd balról jobbra, mert semmi más nem vitt előre. Aztán beindultak szépen a dolgok, megvalósult pénz nélkül is egy aránylag nagy beruházás, mindenki jól járt és egy fillérünkbe sem került. Csak azt kellett elengedni, hogy ehhez kell akárhányszázezer forint. Nem kellett. Csak egy információ a megfelelő helyen, a megfelelő időben és lépni a megfelelő pillanatban.

Azt is megtanultuk, hogy tenni kell a dolgunkat. Na de mi a dolgunk? Nekem bizony ez, amit most is csinálok: leírni azokat a gondolatokat, amik kikívánkoznak belőlem. Már sok-sok éve, hogy elnyomtam magamban ezt a késztetést: á ki lenne erre kíváncsi...?

Most már nem (nagyon) érdekel, ki kíváncsi. Van akiknek tetszik, ők hadd olvassák, az összes többi majd keres más szórakozást. Ha tudok adni ezzel, akkor vegye-vigye, akinek szüksége van rá. És ahogy engedem kifolyni magamból, és útjára bocsátom a gondolataimat, érzem, ahogy ettől mozgásba lendül az áramlás, és hozza be a sok-sok jót az életembe. Jó embereket (meggyőződésem, hogy mindenki jó, csak néhányan még nem tudják magukat kibontakoztatni), jó helyzeteket, szép pillanatokat. Érdekes módon mindig is normális embereket vonzottam jellemzően az életembe, és ez így van rendjén. Mert aki jót feltételez, az többségében jót is kap.

Visszatérve a normálisságra. Mi nem vagyunk normálisak, nem is szeretnénk azok lenni. Majd ha a normák azt az értékrendet képviselik, amit mi is vallunk, akkor a normálisság fog bennünket utolérni. Amire törekszünk az a természetesség. A természet rendje szerint fogadjuk az újonnan érkezőt is, várjuk nagy-nagy szeretettel, és igyekszünk majd az ő útját is legjobb tudásunk szerint egyengetni, hogy kibontakoztathassa azt az egyéni tehetséget, amit magával hoz. Ővele is több és szebb lesz a világ. Újabb szeretnivaló, és szeretetet adó lény készülődik a Föld nevű bolygóra, és bennünket választott szüleinek.

Köszönjük a bizalmat!

CsE