Végre világgá kürtölhetem: februárra ötgyerekes anyuka
leszek! Ez a tény már letagadhatatlan, mivel határozottan látszik a pocakom. Az
ismerősök fele azt mondja: ez igen! A másik fele nem nagyon mond semmit,
esetleg gratulál, de az arckifejezésén látszik a gondolat: ezek nem normálisak.
Mert a „mai világban” nem normális sok gyereket vállalni,
hisz minden bizonytalan. Ráadásul mi tényleg a senki földjét jártuk meg az
elmúlt években. Állás nélkül, nehéz körülmények között. Néha már viccnek
éreztem, hogy két mérnök azért nem hal éhen, mert nő a fű, és lehet menni
kaszálni. Vezető beosztás és nagy fizetés helyett tengődés egyik napról a
másikra. A félrerakosgatás helyett a tartozások halmozása. Sokan nem értették,
hogyan is sikerült talpon maradnunk, bevallom, én sem tudom, hogyan éltük túl
ezt a kemény időszakot. Mindenesetre sok tanulsággal szolgált, és megerősödve
jöttünk ki belőle. Ki kellett tartanunk a hitünk mellett, hogy van isteni
gondviselés, működik a szeretet és a vonzás törvénye, és az egész világ
tulajdonképp illúzió. Ha pedig felül tudunk kerekedni az illúziókon, akkor
minden jóra fordul, mert a világunkat mi teremtjük. Ami nem jó, azt is mi teremtettük,
és valahogyan el tudunk jutni odáig, hogy végre azokat a dolgokat lássuk
megvalósulni az életünkben, amiket akarunk, azok helyett, amiket nem akarunk.
Kemény kiképzőtábor volt, párkapcsolati krízisekkel,
vádaskodásokkal, egymásra mutogatással. A kiút pedig az egymásra való
hangolódás, az egymás megbecsülése, önmagunk értékeinek felismerése és örömteli
megélése volt. A problémákon való rágódás és a saját vélt igazunkba való
kapaszkodás helyett meg kellett tanulnunk egymásra figyelve túllépni a
nehézségeken, és nyugodt beszélgetésekben megoldásokat keresni. El kellett
hagyni a panaszkodást, ami azért volt nehéz, mert ha a pillanatnyi
helyzetünkről beszéltünk, az már önmagában kimerítette ezt a fogalmat. Csak az
apró kis csodákra lehetett támaszkodni, azokat ragozni jobbról balra, majd
balról jobbra, mert semmi más nem vitt előre. Aztán beindultak szépen a dolgok,
megvalósult pénz nélkül is egy aránylag nagy beruházás, mindenki jól járt és
egy fillérünkbe sem került. Csak azt kellett elengedni, hogy ehhez kell
akárhányszázezer forint. Nem kellett. Csak egy információ a megfelelő helyen, a
megfelelő időben és lépni a megfelelő pillanatban.
Azt is megtanultuk, hogy tenni kell a dolgunkat. Na de mi a
dolgunk? Nekem bizony ez, amit most is csinálok: leírni azokat a gondolatokat,
amik kikívánkoznak belőlem. Már sok-sok éve, hogy elnyomtam magamban ezt a
késztetést: á ki lenne erre kíváncsi...?
Most már nem (nagyon) érdekel, ki kíváncsi. Van akiknek
tetszik, ők hadd olvassák, az összes többi majd keres más szórakozást. Ha tudok
adni ezzel, akkor vegye-vigye, akinek szüksége van rá. És ahogy engedem
kifolyni magamból, és útjára bocsátom a gondolataimat, érzem, ahogy ettől mozgásba
lendül az áramlás, és hozza be a sok-sok jót az életembe. Jó embereket
(meggyőződésem, hogy mindenki jó, csak néhányan még nem tudják magukat
kibontakoztatni), jó helyzeteket, szép pillanatokat. Érdekes módon mindig is
normális embereket vonzottam jellemzően az életembe, és ez így van rendjén.
Mert aki jót feltételez, az többségében jót is kap.
Visszatérve a normálisságra. Mi nem vagyunk normálisak, nem
is szeretnénk azok lenni. Majd ha a normák azt az értékrendet képviselik, amit
mi is vallunk, akkor a normálisság fog bennünket utolérni. Amire törekszünk az
a természetesség. A természet rendje szerint fogadjuk az újonnan érkezőt is,
várjuk nagy-nagy szeretettel, és igyekszünk majd az ő útját is legjobb tudásunk
szerint egyengetni, hogy kibontakoztathassa azt az egyéni tehetséget, amit
magával hoz. Ővele is több és szebb lesz a világ. Újabb szeretnivaló, és
szeretetet adó lény készülődik a Föld nevű bolygóra, és bennünket választott
szüleinek.
Köszönjük a bizalmat!
CsE
Nem vagytok normálisak, hála a JóIstennek :).
VálaszTörlésTényleg nem vagytok ,,normálisak" szerencsére:)Áldott hónapokat kívánok!
VálaszTörlésÉn se akarok mást , csak hogy ne legyek normális. :)
VálaszTörlés