Apus emlékére

14 éve volt, akkor október  23.-a csütörtökre esett. Már több hétvégét töltöttünk azzal, hogy a falu régi iskolájának épületét elbontsuk az anyagért cserébe. Apósom –akkoriban náluk laktunk-  mosolygott, hogy na most aztán bosszút áll a valamikori körmösökért.

Tudtuk, hogy ez lesz az utolsó hétvége, végre vége a nagy munkának, és az így nyert téglából és tetőcserépből megújulhat a nemrégiben vásárolt gödöllői házrészünk.

Apus jött minden hétvégén, a férfinép emelt, rakodott, adogatott, bontott, dobált. A 15 hónapos fiamra a nagymama vigyázott, én az étkeztetésért voltam felelős, illetve néhány apróbb munkában segítettem a fiúknak. Persze csak kíméletesen, mert a lányom már pocakban volt, kb. félidőben.

Erre az utolsó hétvégére Apus szerda délután érkezett, és az ebédlőben ücsörögve arról beszélgettünk, hogy a készülő diplomatervem mérési munkáit milyen műszerállásból is kellene megcsinálni. Ő annyiban volt szakmabeli, hogy a bányaipari technikumban tanultak geodéziát is, és nyugdíjasként rendszeresen eljárt egy földmérő céghez figuránsnak. Jó volt vele ilyenekről beszélgetni, hisz sokáig éltünk úgy egy családként, hogy nem nagyon volt közös témánk. Amikor kicsi voltam ő mindig dolgozott, vagy aludt – hála a folyamatos három műszakos munkarendnek, nagyon ritkán volt ideje és energiája ránk, és akkor sem volt nagyon miről beszélgetnünk, csak miután nagyobbacskák lettünk.

Szombat reggelre tényleg felkerült az utolsó tégla is a teherautóra, együtt volt minden, amit szállítani kellett. Korán keltünk, én ötkor már a konyhában sürgölődtem, főztem a kávét, pakoltam az asztalra a reggelire valót. Az „öregek” kaptak folyékony pulóvert is (pálinkát), mert igencsak hideg volt a reggel.

Elsőként Apus érkezett le az ebédlőbe, nagyon vidáman szippantotta be a kávé illatát. Felszabadult volt, örült, hogy segíthetett, de végre vége a fizikai terhelésnek, és este már úgy megy haza, hogy karácsonyig semmi dolga, csak olvasni az elmaradt újságjait. Mindenki vidám volt, lelkesen indultunk útnak Gödöllő felé. A kocsiban Ő ült elöl, mivel a cirka 130 kilójával ott foglalta el a legkevesebb helyet. Útközben a rádió gombját csavargatta, nem volt elégedett semmilyen műsorral. Aztán egyszer megállt, és ott hagyta, ahol Koncz Zsuzsa új dala szólt: Ég és föld között.

Ezt a dalt azóta összesen kb 10-szer hallottam a rádióban, nekem már csak azt a napot jelenti.

Amikor megérkeztünk, mindenki felszerelkezett a szükséges szerszámokkal: a papáké volt a két talicska, a férjem (az akkori) hátul szervezte a helyet, ahová az építésig kerülnek az anyagok, én voltam a téglapucoló brigád egy személyben. Megérkezett a teherautó, leborította a kupacot, mi pedig nekiálltunk a munkának.

Valamiről nagyon beszélgettünk Apussal, néha szólt is a férjem, hogy nem kéne a duma miatt lelassulni. Amikor hozott egy talicska téglát, akkor váltottunk pár mondatot, és míg újra visszatért, addig mindketten végig tudtuk gondolni az elhangzottakat (a mai napig nem sikerült felidéznem, miről volt szó, csak azt, hogy nagyon jó volt)

Aztán egyszer csak jött futva apósom, és mondta a férjemnek:

„Gyere gyorsan, apósodhoz orvost kell hívni”

Előre rohantunk, Apus a kapu mellett ült és fogta a könyökét. Az első gondolatom az volt, hogy biztos eltört valamije, de ő csak mondogatta, hogy „jaj, nem bírok felállni”, és a könyökét tapogatta. Megpróbálták a kocsihoz kitámogatni, de apósom is és a férjem is jóval kisebb termetű lévén igen megszenvedtek vele. Ráadásul a kapuban a téglakupac volt, az autóhoz így messzebbre kellett menni. Apus alig tudta vonszolni magát, de nagy nehezen csak sikerült kiérni a kocsihoz. Amikor be akarták ültetni, akkor veszítette el az eszméletét. Fogta az autó tetejét, hogy beszálljon, de már nem tudott. Lefektették a földre, én rohantam a szomszédba, hogy hívjanak mentőt. Akkoriban még nem volt mobiltelefon, így az éppen ágyból kiugrasztott szomszédnak próbáltam elmagyarázni, hogy mi történt. Valószínűleg nem beszéltem teljesen összefüggően, de a fickó elég hamar rájött, mit is akarok tőle.

Telefonált a mentőknek, majd hozott egy hálózsákot, hogy addig is valamennyire védeni tudjuk Apust a hidegtől, a földön fekve.

A mentősök pillanatok alatt kiértek, hipp-hopp bepakolták a mentőautóba, mi pedig csak vártuk, hogy valamit mondjanak.

Sikerült stabilizálniuk az állapotát, engem beengedtek a mentőbe, és elindultunk a kerepesi kórház felé.

A mentőorvos nagyon korrekt volt. Mondta, hogy agyvérzés, és hogy ő soha nem púderezi a helyzetet: vagy nagyon nagy kiterjedésű, vagy nagyon rossz helyen van. Később ez utóbbi igazolódott, az agyféltekéket összekötő ún. híd mellett volt a vérzés.

Fogtam a jéghideg kezét, és teljes pánikban voltam: most mi lesz? Az én mindig meleg kezű apám jéghideg kezét szorongatom a száguldó mentőautóban… Kétségbeesve kérdeztem a dokit, hogy a reggeli kávé, vagy a pálinka volt-e a ludas, amit én adtam neki, de megnyugtatott, hogy annak gyakorlatilag ilyenkor semmi szerepe nincs. Itt az évek óta tartó és az utóbbi időben kezeletlen magas vérnyomás az egyetlen ok, ami épp most jutott el erre a pontra. A kórház sürgősségi osztályán nem mertem elmozdulni az ajtó elől, bár legszívesebben rohantam volna az előtérbe, hívni Anyust, hogy ő is tudja: baj van…

De nem kockáztattam meg, hogy ne legyek ott, amikor kihozzák.

Amikor kitolták, a mentőorvos jött vele, és vitte fel CT-re. Mondta, hogy vele marad a vizsgálat végéig, mert az előbb már „elment”, és újra kellett éleszteni.

A CT alatt föl-alá rohangáltam a folyosón, és nem mertem arra gondolni, hogy meghalhat, féltem, hogy ezzel a gondolattal idézem meg a halálát. Bár akkoriban még szinte semennyire nem ismertem a vonzás törvényét és a tudatos teremtés működését, érzés szintem már bennem volt ez a tudás-csíra.

A CT után felvitték a neurológiai osztályra, és én gyorsan lerohantam, hogy telefonáljak. Apus lelkére kötöttem, hogy várjon meg, mindjárt jövök, és elszáguldottam. Anyus a nővéremnél volt, a vasalásban segített neki, így az ő számukat hívtam. Valahogy eldadogtam, mi történt, aztán rohantam vissza Apushoz. Még élt.

Nagy nehezen egy orvos is előkerült, de az csak a CT eredmény birtokában volt hajlandó bármit mondani. Azaz semmit. Csak azt hajtogatta, hogy hétfőtől ki lesz a kezelőorvosa, és amikor felvette az anamnézist, akkor folyamatosan múlt időben kérdezett.

Igaziból csak annyit tudtam, amit a mentőorvos mondott: nagyon rossz állapotban van.

Sok-sok óra telt el, reggel 8 körül lett rosszul. A kórteremben folyamatosan beszéltem hozzá: miért maradjon…

Ki fogja a fiamat megtanítani úszni? (a nagyobb unokáit mind ő tanította), a baba itt van a pocakomban, vele még nem is találkozott…csak soroltam, soroltam, hogy mi minden miatt kell maradnia. Ő pedig – már félig odaát – szó nélkül hallgatta.

Nemsoká felszökött a láza 40 fok fölé. Rohantam az orvosért, de „csak” egy nővérke jött be, és adott a combjába egy lázcsillapító injekciót. A kérdésemre, hogy ez jó vagy rossz jel, csak annyit mondott/mondhatott: az orvost kérdezzem. A doki persze eltűnt, így utólag úgy gondolom, hogy ő tudta, hogy Apus haldoklik, és inkább kimenekült a helyzetből, miszerint ez a tényt esetleg a haldokló várandós lányának meg kéne mondani…

Felfoghatatlan volt számomra a látvány: a meztelen apám egy rácsos ágyban lepedővel betakarva…Kértem valami textil-félét, és a homlokát borogattam vizes ruhával, aminek tulajdonképp semmi értelme nem volt, azt leszámítva, hogy úgy éreztem: teszek valamit.

Rajta kívül volt még egy kómában lévő férfi a szobában, aki már egy hete ott feküdt, meg egy öreg néni. A nénihez bejött a nővérke, és végtelen türelemmel etetni kezdte: egyet az én kedvemért, egyet a Bodri kutya kedvéért. Látszott, hogy ő tényleg azt csinálja, ami a dolga.

Közben én nagyon elfáradtam, már nem is beszéltem hangosan, csak gondolatban Apushoz. Fogtam a kezét, a rácsra támasztottam a fejemet, és hallgattam, ahogy zörögve levegőt vesz. Ennek a zörgésnek a ritmusa már majdnem elaltatott. Arra gondoltam: „annyi minden van, ami miatt kellene, hogy maradj, de ha menned kell, akkor menj”. Már szenderegtem, amikor egyszercsak abbamaradt a ringató ritmusú lélegzet. Egyszerűen abbahagyta.

Felugrottam, és rohantam ki, hogy valaki jöjjön és segítsen. Az orvos bement, megnézte a pulzusát, felnézett az órára, és közölte: ennyi óra ennyi perckor exitált…

Meg sem próbálta visszahozni, mert tudta, amit nekem nem mert elmondani.

Néztem ki az ablakon, és nem bírtam felfogni, hogyan is lehet ilyen szép napsütés, hogy is lehet, hogy nem dől össze a világ ebben a pillanatban.

Anyukám körülbelül ekkor szállt le a vonatról Gödöllőn, a férjem pedig hozta a kórházba kocsival. Én már a bejáratnál vártam őket, és az Anyus kérdő tekintetére csak megcsóváltam a fejemet. Rohant fel a lépcsőn, szaladt az élete párjához, akinek addigra kivették a feje alól a párnát. Simogatta, puszilgatta, és csak annyit bírt mondogatni: „jaj Apus mit tettél…”

Amikor délután hazaértünk, csak azt mondogattam magamban: meghalt Apus, meghalt Apus… egyszerűen nem bírtam elhinni, pedig ott voltam végig mellette. A fiam, aki épp senkinek nem adott akkoriban puszit, odagömbölyödött, megpuszilt, és hozzám bújva elaludt.

A diplomaterv méréseit nagyon gyorsan megcsináltam, mert a temetésre már úgy akartam menni, hogy kész van. Amit a sírnál mindannyian éreztünk: Ő már nincs itt. Ez a holttest ugyan hasonlít rá, de nem Ő. A családtagok mind azt mondták, hogy azért én voltam ott, mert én voltam az egyetlen, aki el tudta őt engedni. Igaz, órákon át győzködtem, hogy miért maradjon, de ahhoz, hogy meghalhasson, el kellett engedni.

Sok-sok év telt el, eleinte nehéz volt megszokni, hogy nincs velünk. Ma már ritkán érzem a hiányát, a mostani világunk már nélküle épült fel. Azt nagyon sajnálom, hogy a mostani férjemmel nem találkozott, és a többi unokáját sem láthatta. Könnyen lehet, hogy újra itt van köztünk, csak már más a neve, de ezt én nem szeretném tudni. Mindenkit szeressünk annak, aki, és amikor elköszön, akkor bocsássuk útjára. Köszönöm Apus, hogy a lányod lehettem, Isten kísérjen továbbra is!

CsE