Messster, avagy „...az Ő töke...*” (*Brian élete c. filmből)

Régen jellemző volt a Mester-tanítvány viszony, sok olyan dolog van, ami így sajátítható el a legjobban. Működött a szellemi vonalon éppúgy, mint a céheknél, és a mesterek mellől – jó esetben- mesterek keltek útra.

Hogyan van ez a mai világban?

Most is vannak mesterségek, ahol fontos ez a felállás, hogy a tanítvány élőben, munka közben tanulhassa meg a szakma fogásait. Nem csak a kétkezi asztalos-foglalkozásra gondolok, ilyen mondjuk egy bába, vagy egy jó tanár is, mert vannak olyan szintek gyakorlatilag minden pályán, amiket jellemzően ezen a módon lehet elérni.

Amikor földmérőként kezdtem dolgozni, félretettem a nagyképű büszkeségemet: a diplomámat és a kitűnő érettségimet, és minden porcikámmal figyeltem, ahogy a főnökasszonyom dolgozik. Ő volt a „mester”, aki mindazt a tudást, ami az én agyamban is ott volt, a gyakorlatban tudta alkalmazni. Ez a folyamat évekig tartott, végig, amíg náluk dolgoztam. Csakhogy közben ez a felállás kicsit megváltozott. Mert bizonyos témákban mesterré nőttem ki magam, és azokban a kérdésekben ő jött oda hozzám teljes természetességgel, és kérdezett: Te ezt hogy csinálnád...?

Amit ilyenkor éreztem, azt talán leginkább büszkeségnek nevezném, de nem az a büszkeség, hogy „végre különb vagyok nálad”, hanem a „van, amiben sikerült nekem is mesterré válnom” büszkesége. Persze ez tudatosan nem fogalmazódott meg bennem, egyszerűen jó volt, hogy néhány dologban szaktekintélynek számítok. Ő olyan mester volt, aki mellől mesterként lehetett továbblépni. Szívesen tanított - bár ez nem direktben ment -, ha kérdeztem mindenre felelt, egyébként pedig rajtam múlott, mennyit lesek el tőle.

A szellemi úton is valami hasonló történik. Vannak mesterek, vannak tanítványok. Na de ki kicsoda? Ez bizony nem mindig egyértelmű. Korábban az volt a jellemző, hogy ha valaki spirituális útra lépett, akkor keresett egy gurut magának. Azaz a mester találta meg őt, amikor megérett arra, hogy a tanulási folyamatba belefogjon. Ez bizonyos szempont szerint alá-fölé rendelt viszony, hisz a mester tanít, a tanítvány pedig átveszi a tanításokat.

Érdekes módon – ebben az életemben – soha nem kerestem mestert magamnak. A tudást, a válaszokat kerestem, de mindig nyitottan, és fel sem merült bennem, hogy egy személyt kell megtalálnom, aki minden kérdésre megfelel. Ez annyira természetes volt, hogy fel sem ötlött bennem, hogy másképp is lehetne. Persze találkoztam tanítványokkal, akik megtalálták a mesterüket, de engem soha nem vonzott ez a lehetőség, egyszer sem éreztem úgy, hogy mester nélkül valami hiányzik az életemből.

Manapság azt tapasztalom, hogy sokan mások is így vannak, mint én. Mondjuk az egy kivételesen szerencsés helyzet, hogy a párom is ilyen, így világnézeti dolgokban teljesen egy húron pendülünk.

Persze vannak körülöttünk mesterkövetők is, akikkel nagyon jó a viszonyunk, teljes mértékig tiszteletben tartjuk az ő szempontjaikat. Mindenesetre megfogalmazódott bennem ezzel kapcsolatban néhány gondolat és észrevétel.

Az egyik ilyen, hogy aki megtalálta a mesterét, az jellemzően nem akar (vagy talán úgy érzi nem tud) a tanítója „fölé” nőni. Ezt nem negatív értelemben értem, hanem, hogy az alá-fölé rendeltségből nem lép ki. Mindig maga fölé helyezi a másikat, ami bizonyos szintig talán rendjén való, de van egy határ ami után szerintem már káros. Ugyanis mindenkinek vannak korlátai, kinek itt, kinek ott, és amikor a másik korlátját elérjük, akkor ilyen helyzetben képtelenek vagyunk továbbmenni. Ez pedig akkor már nem fejlődés, hanem toporgás egy olyan sorompó előtt, ami nem is a miénk.

Amit még elvehet egy ilyen mester-tanítvány viszony, az annak a tudatosulása, hogy mindig mindenkitől és minden helyzetből tanulhatunk. Sokaknál látom, hogy csak az a szent és abszolút igazság, amit a guru mond, az összes többi történés vagy gondolat jó esetben közömbös, rosszabb esetben akadály, vagy egyenesen a sátán (ellenoldal, a sötét, stb...) műve.

Amit – többek között az anyaságomon keresztül – megtanultam, az az, hogy mindig tanulunk. Mindenkiben van olyan dolog, ami több, mint amit én most a magaménak tudok, akkor is, ha az a másik látszólag messze alattam áll, és neki van mit tanulnia tőlem. És ez az a lecke, ahol sok nagy spirituális tanító elbukik. Mert amíg az észt kell osztani, amíg a tanításokat kell elmondani, amíg a glóriát a többiek a fejére húzzák, addig tényleg a fényt éli. De amikor a parasztgyerekben lehetne meglátni az istenit, arra már vak. Vak, mert fölé helyezi magát, és abból a nézőpontból ez nem látszik.

Sokszor nem látom meg ezeket én sem, de volt már jó néhány olyan helyzet, amikor rácsodálkoztam az amúgy folyamatosan előttem lévőre. Mikor a szomszédék egyik bikaborja este 10-kor elszabadult, és a hintánkat próbálta meg elbontani, én leginkább félelmet éreztem. Aztán mikor jött a szomszéd srác, aki szűkszavú, látszólag igen egyszerű ember, és első szavára szaladt oda az az állat, és mindez oly természetes volt, és sehol semmi félelem...hát hirtelen tiszteletet kezdtem érezni az addigi kissé lenéző/elnéző gondolataim helyett. Mert lehet, hogy az én nagy spirituális gondolkodásomból ő túl sokat nem értene meg, és nem is érdekelné, viszont olyan közel áll a természethez, ezáltal pedig Istenhez, ami forma pillanatnyilag számomra elérhetetlen. Amitől én félek, az számára természetes, és talán nem is értené az én félelmemet. Ő egy másik dimenzióban éli meg azt, amit én sokszor az agyamban. És akkor ki van alul és ki felül? Az ő munkájának az eredménye, hogy minden nap frissen fejt (tehénmeleg) tejet ihatok. Miért ne tisztelhetném az ő munkáját? Csak azért, mert én szerekre járok, ő meg trágyát lapátol? Igen, attól a trágyától lesz jövőre is burjánzó a kertünk...

Beszélgettem igénytelenségbe és reménytelenségbe csúszott emberekkel is stoppolás közben, akikről kiderült, hogy olyan dolgokat csináltak életükben, ami csodálatra méltó, amit én biztos nem mernék, vagy ami teljesen más, mint amit én valaha is elképzeltem volna mondjuk a saját életemben. Ezek a beszélgetések vadidegen emberekkel mindig arra mutattak rá, hogy bizony nem csak a spirituálisan „valakiktől” lehet tanulni.

Volt régen egy cigány származású barátnőm, amikor még a volt anyósoméknál laktunk. Az egész család ellenezte ezt a barátságot, én mégis ragaszkodtam hozzá, mert az ottani „valakikkel” szemben ő nem fölényeskedett, és a maga nyolc általánosával és józan paraszti gondolkodásával sokszor olyan tiszta és egyszerű dolgokra mutatott rá, amire az én akkor frissdiplomás agyam már magától nem volt képes. Annak idején az autós oktatóm mondta egy kitölteni való papírra, hogy kinek diplomája van, annak nem szokott sikerülni, mert túlbonyolítja. És ez annyira igaz!

Szerintem ez egy nagy vizsga, amin mindenki elszállhat, aki spirituális magasságokba emelkedik, hogy meglátja-e másokban, mindenkiben a saját leckéjét.

Mert van egy határ, amikor az ember beleütközik a saját sorompójába, és ha egy mester itt megáll, akkor a tanítványait nem fogja tudni, és nem fogja akarni ezen átsegíteni. Nem lesz érdeke, hogy a saját árnyékába továbbléptessen másokat, mert az szembesüléssel járna. Márpedig ha ezt a szembesülést nem teszi meg tudatosan -önként és dalolva- akkor az az öntudatlanság homályából fog hatni, és nem engedi meg a továbblépését, ezzel pedig a nála ragadó tanítványokat is lekorlátozza.

Aki meglátja azt is, amit ő taníthat valakinek és mellette azt is, amit ő tanulhat a másiktól, az kapja meg a leckekönyvébe: felsőbb osztályba léphet...

CsE