A női test dicsérete

Jelen állapotomban - várandósság utolsó harmada - megbocsátható, hogy kissé egysíkú a témaválasztásom. Szegény párom ennek a fő elszenvedője, bár igyekszem a gondolataim nagy részét a barátnőknek és a bábámnak tartogatni.

Bújom a könyveket, az internetet, és bár igyekszem lehetőleg pozitív történeteket olvasni, bele-bele futok rémtörténetekbe is. Persze mindezeket a saját tapasztalataimon keresztül szemlélem, és amikor mondjuk Ina May Gaskin (alternatív Nobel-díjas bába) könyvét olvasom, akkor előfordul az agyamban ilyesmi gondolat: Óh, bár korábban olvastam volna... Mindez nem azért, mert annyira új a gondolat, hanem mert mire idáig eljutottam tapasztalati úton, addigra sok nehézséget kellett kiállnom, aminek a negatív következményeit még valamennyire most is hordozom.

Abból a szempontból viszont jó már ennyi vajúdással és szüléssel a hátam mögött olvasni, hogy minden részhez hozzá tudom tenni a saját megéléseimet: jé hát ez volt az!

Így sokkal több minden marad meg bennem, hisz van mihez kötnöm. Például amikor a harmadik csemetém születésekor, nem sokkal a kitolás előtt minden érintettet erősen elküldtem melegebb éghajlatra (a férjemet, mert gyereket csinált nekem, a babát, mert meg akart születni, Istent, mert áldását adta és végül magamat, mert én is akartam...), ez egy teljesen normális reakció, mert van a szülésnek egy olyan fázisa, ahol többek között így (is) reagálnak a nők (már ha ki merik fejezni...). Ebből a bába azonnal tudta (amit mondjuk egy képzett orvos nem, mert ezt nem tanítják az egyetemen), hogy megvan a teljes tágulás, most megy át a folyamat a nem cselekvő periódusból, a tágulásból az aktív, kitolási „munkafázisba”

Amire most az olvasgatás és világhálón való szörfözés rámutatott, hogy a mai nők egy határnál állnak, és segítenünk kell egymásnak, hogy megtegyük a következő nagyon fontos lépést. Ez a határ a félelem és önbizalomhiány országának szélén húzódik. Eddig ebben az országban azt tanultuk, hogy a testünk tökéletlen gépezethez hasonló, és az orvosok beavatkozásai nélkül esélyünk sincs egészségessé válni, ha megbetegszünk. Azt is megtanultuk, hogy a szülés valami borzasztó veszélyes, és mivel a testünk tökéletlen, ezért itt is csak az orvosok felügyelete mellett úszhatjuk meg ép bőrrel. Sőt még azt is megtanultuk, hogy a lelkünk igazán csak hisztizésre való, és ha kifejezzük azt, amit valójában érzünk, annak jó vége nem lesz. Különösképp igaz ez a szülőszobára.

Nos én már tudom, hogy mi van a határon túl, mert volt szerencsém megtapasztalni. Elmesélem.

Amint kicsit más szemmel kezdünk önmagunkra tekinteni, azonnal átkerülünk egy másik országba, ahol megtapasztalhatjuk, hogy a lelkünk és a testünk nagyon szoros egységet képez. Ha a lelkünket bántja valami, akkor pedig van elég bizalmunk ezt kifejezni. Amint ez megtörténik, akkor minden történés más dimenzióba kerül. Megélhetjük, hogy Isten a mi testünket is tökéletesre alkotta. Nem csak az állatok képesek a kicsinyeiket gond nélkül világra hozni, hanem mi is. Amivel mi többek vagyunk, az az érzékeny lelki világunk, ami erősen befolyásolja a bennünk zajló folyamatokat. Szükségünk van intimitásra, kedvességre és bátorításra, ha úgy érezzük, nem bírjuk a ránk rótt feladatot. Aki ezt megkapja, az megélheti az asszonyi őserőt, és megtudja, hogy mi is a test ősi bölcsessége.

Amikor az orvosnak adom át magam, akkor visszacsúszom egy három éves kisleányka szintjére, aki fél, aki kiszolgáltatott, mert nem tudja, mi is lesz most vele, minden eszköz a „nagy fehér doktor” kezében van. Amikor felvállalom a döntéseimet, és Nőként a Vajúdásnak adom át magamat, akkor felnövök az összes előttem szült nő erejéhez, akik már végigjárták ezt az utat, megtapasztalhatom az extázist, azt a sajátos tudatállapotot, amiben benne van a tánc, a ritmus, a befelé fordulás, az éneklés, jajgatás, nevetés és sírás. Ahol senki nem ítélkezhet fölöttem, mert azt teszem, amit a testem kíván, ami az összes asszony üzenete: add át magad a nálad sokkal hatalmasabb, ősi erőnek. Érezd meg a hullámok erejét, hisz a fájdalom nem azért jön, hogy szenvedjünk, vagy megpróbáljuk kikerülni. Ő a táncpartner, aki arra mozgatja a csípőnket és minden porcikánkat, amerre kell ahhoz, hogy a baba világra jöhessen. Ez a fájdalom nem azt üzeni: baj van, menekülj, hanem átkarol, és táncba hív. Ha ellenállsz, akkor erősebben kérlel. Ha felveszed a ritmusát, akkor a csúcsra röpít.

Ezt minden nő teste tudja. Ahogy azt is, hogy nincs szükség semmilyen beavatkozásra, hogy annyira kinyíljon a testünk, hogy akit befogadott, és megnövesztett, ki tudja magából bocsátani. Minden állat képes a természetben erre. Magunkban miért kételkedünk? Rugalmasnak és megnyílónak teremtettek bennünket. Azok vagyunk egy férfi befogadásakor éppúgy, mint a szerelmes együttlét gyümölcseként áthaladó babánk kiengedésekor. Mindez a természet rendje szerint való, az ember nem kivétel.

Adjuk meg magunknak az esélyt, hogy ezt a határt átlépve megtapasztaljunk egy félelem nélküli bölcs világot, amiben végre azt érezzük: Minden rendben van!

CsE