December harmadika volt a nagy nap. Nyűgös voltam, mert nem
akartam Pestre menni. A program,
amire mennem kellett, egy munkanélküliek
vállalkozás-indítását segítő kurzus volt. A péntek mindig laza nap volt, csak fél
kettőig tartott a munkaidő, főnökasszonyék 11-kor leléptek, azután pedig már
tényleg lehetett lazítani, ha nem jött valami problémázó ügyfél, vagy telefon. Lehetett
takarítgatni, rendet rakni az íróasztalon, meg a gondolatok közt. Nem normális,
aki ilyenkor vesz ki szabit!
Ezen kívül a pénzügyi téma végképp nem fekszik nekem, őszintén
megvallva: utálom. Mérnök vagyok, nekem kettő meg kettő az négy. Meggyőződésem,
hogy a pénzügyekben és a közgazdaságban ez három és öt között mozog, attól
függően, hogyan magyarázzuk, ettől pedig frászt kapok. Nos: 1: nem vagyok
munkanélküli; 2: nem akarok vállalkozni; 3: utálom az egész témát és végül 4:
péntek van…
A férjem megszervezte, mert a munkahelyemen felvetődött, hogy
jó lenne, ha számlaképes lennék, és így egy helyen megkaphattam minden
információt. Mentem, mert nem volt választásom. Jawohl, azaz igenis… ezt éltem
már egy ideje. A férjem kitalálta, mi a jó, megszervezte, én pedig
végigcsináltam, akár a gyerekekről volt szó, akár rólam. Akár egyetértettem,
akár nem.
Annyi elégtételem azért volt, hogy Kati barátnőm összehozott
nekem egy randit délutánra. Bár nem kedvelem az ilyen direkt "összeboronáljuk
a pasit a csajjal" típusú történeteket, de úgy éreztem, ennyi nekem is
kijár, ha már olyan életet élek, amiben én nem én vagyok.
Az előre látszott, hogy nem lesz időm hazamenni átöltözni,
ezért már reggel úgy öltöztem, hogy hapsinézőben is megfeleljen: feszes farmer,
kedvenc színes pulcsim, amiben szépnek éreztem magam. A karikagyűrűm sem volt
gond, mert néhány hete az egyik balhé végén behajítottam az iratos dobozba.
Majdnem az ablakon repült, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam.
Az Astoriánál az aluljáróban vettem egy túlméretes
kókuszgolyót reggelire, aztán fölmentem a lépcsőn az épülethez. A kapunál állt
egy idősebb nő és egy fiatalember. Pont amikor odaértem, akkor nyomták meg azt
a kapucsengőt, ahova nekem is mennem kellett. Így kényelmesen indult a buli,
csak ballagnom kellett a két ember után, fel az emeletre. Éljen! Nem kell
keresgélnem, kérdezősködnöm, és esetleg eltévednem.
Kiderült, hogy mi vagyunk az elsők, ezért a szervező megkért
bennünket, hogy rendezzük el a teremben az asztalokat és a székeket.
Amikor a srác szembefordult, megállapítottam, hogy jó pasi,
(a fenekét már a lépcsőházban volt szerencsém megcsodálni) a következő
gondolatom pedig az volt - lásd Hozé féle történet -, hogy elegem van a jó
pasikból. Fel sem vetődött bennem, hogy akarhatnék tőle valamit. Berendeztük a
termet, én leültem az egyik oldalon, az idősebb nő leült velem szemben, a
szimpatikus fiatalember pedig mellém telepedett. Közben elkezdtek szivárogni az
emberek, a jobb oldalamra leült egy lány, akivel nagyon jókat beszélgettünk.
A fiatalember másik oldalán
egy rámenős csaj ült, aki láthatóan nyomult rá. Arra gondoltam, hogy figyelni
fogom, hogy mit csinál a nő, és ha bejön neki, akkor majd alkalomadtán én is
kipróbálom a módszert. Hát nem így alakult. Az előadás alatt egyszer csak
összeért a könyökünk. Kicsit meglepődtem, bár végül is elég sűrűn ültünk.
Mindenesetre úgy döntöttem, nem húzom el. Figyeltem, na most mi lesz? Semmi.
Nem húzta el ő sem.
Nemsoká jött az ebédszünet és elkezdtünk beszélgetni.
Fiatalabbnak nézett ki a férjemnél, de kiderült, hogy három évvel idősebb nála.
Mesélte, hogy 20 évig tájfutó volt, van egy 17 éves lánya, és nemrég olvasta a
Sors mint esélyt, ami nagy hatással volt rá. Sikerült az előtérben
végigdumálnunk az ebédszünetet, így csak a maradék kókuszgolyót ettem ebédre, Ő
semmit. Mindenesetre lelkesek voltunk egymástól, megvoltak a közös témák. A
könyvet én már többször olvastam, alapműnek tartom. Elmeséltem neki, hogy túrázni
járok, és hogy épp másnap megyünk egy harminc kilométeresre a barátnőmmel.
Aztán folytatódott a program. Folyamatosan jegyzeteltem –
Jawohl! – hogy legalább papíron meglegyen a kellő információ, az agyam persze
nem ott járt. Amikor végeztünk, hívott a férjem, hogy a délutáni elintéznivalókat
egyeztessük. Atilla ezalatt várt, és nem indult még el haza, inkább csak úgy szivárgott
az ajtó felé. Mikor utolértem megkérdezte, hogy eljöhetne-e velünk másnap
túrázni. Hát persze, örültem nagyon a lehetőségnek, hogy újra találkozhatunk,
beszélgethetünk. De nem tudtam még a részleteket, hogy pontosan mikor indulunk
reggel. Mondtam neki, hogy este 8 után hívjon, mert akkorra biztosan
megbeszélem a barátnőmmel.
Együtt mentünk le az aluljáróba,
ő a metró felé indult, én pedig fel a 7-es buszhoz.
Azonnal hívtam Beust, a túrabarátnőmet. „ Holnap ismét egy
Atillával túrázunk, azt hiszem bepasiztam.” (Egy hónappal előtte az utolsó
túránkra ő hozta el a főnökasszonya Attila nevű fiát, aki elég vicces figura
volt, hozott GPS-t, szuper fényképezőgépet, és többször hasra esett, de
szerintem csak azért, hogy minket szórakoztasson)
Hazáig vigyorogtam a buszon, olyan felfoghatatlan volt az
egész. Mintha csak álmodtam volna. Persze majd meglátjuk, egyáltalán hív-e és
jön-e.
Elrobogtam Katihoz, ő bemutatta a srácot, akivel össze akart
hozni, de engem már egyáltalán nem érdekelt. Amúgy sem volt kimondottan az
esetem, így meg pláne…
Aztán jött a délutáni szokvány rohanásom: összeszedtem a
gyerekeket az oviból, suliból, játszótér, bevásárlás, és irány haza. Este míg
fürödtek, nekiláttam a másnapi meggyes-mákos muffinnak. Hívott Beus,
megbeszéltük, hogy Szob jó messze van, ezért időben kell indulnunk. Egyeztettük
az útvonalat meg a menetrendet és megállapodtunk, hogy reggel negyed 7-kor
indulunk. 20 óra 1 perckor (!) megszólalt a telefonom: Atilla volt. Majd’
elájultam ettől a pontosságtól, és innentől fülig érő vigyorral sütöttem tovább:
ezzel a sütivel fogok holnap bevágódni nála.
Reggel a megbeszélt helyen ott is volt. Ez nagyon tetszett,
mert a férjem mindig elkésett és nem voltam ehhez a precizitáshoz hozzászokva.
A kocsiban hátra ültettük Atillát, Beus vezetett és én pedig
az anyósülést foglaltam el. Beszélgetés közben néha hátra néztem, és megállapítottam,
hogy ez a fickó még most is nagyon jól néz ki, és lelkesen beszélget velem,
velünk… hűha! Magas, fekete hajú, nagyorrú… végre tényleg az ideálom!
Az út szép tájon vitt, de nem bírta a figyelmemet tartósan
magához vonzani, mert sokkal jobban izgatott a beszélgetés. Mindenki az
életéből mesélt történeteket, bár leginkább Atillát beszéltettük, mert nagyon
kíváncsiak voltunk Beussal. Na jó, főleg én. Ő pedig lelkesen mesélte a
kálváriáját a kirúgásáról, a volt barátnőjéről, két hónapos kislányáról, és arról,
hogy pereskedni akar a láthatásért. Az ezoterikus témákról nagyon hasonló
gondolataink voltak, jó volt végre olyan valakivel beszélgetni, aki ugyanúgy
gondolkodik az élet nagy kérdéseiről, mint én.
Szobon leparkoltunk, aztán vonattal mentünk vissza Kismarosra,
ahonnan a túra indult, hogy a célból már ne kelljen tovább utazni a kocsihoz.
Jobb a macerát az elején intézni és nem hullafáradtan szentségelni, ha az
orrunk előtt megy el a vonat a túra után. Kicsit furcsa teljesítménytúra volt, mert
nem voltak ellenőrző pontok, de így tényleg semmi nem zökkentett ki bennünket
menet közben. Lelkesen trappoltunk az erdőben, ami csak részben adódott a
mozgás öröméből. Hegyre föl, völgybe le. Közben csokit majszoltunk, na meg a
muffinomat, aminek tényleg nagy sikere volt.
Amikor a Sas-hegyre értünk, az utolsó emelkedőn kicsit
lelassultam, Atilla pedig hátranyúlt, megfogta a kezem, hogy felhúzzon, és
utána már nem is engedte el. A csúcson kézen fogva hevertünk, pihentünk,
csodáltuk a gyönyörű napsütötte tájat. Beus egyszer csak felpattant, hogy
tovább megy. Mi is feltápászkodtunk, és megpróbáltuk utolérni, de ez már csak a
célban sikerült. Nagyon sietett, mert magunkra akart hagyni, hogy minél jobban
összemelegedhessünk. Hát ez meg is történt. A hátra lévő útból csak annyira
emlékszem, hogy rohantunk Beus után, aki már nem látszott előttünk, nekem
pisilni kellett, de mindenütt kerítés volt a falu határában lévő zártkerti
részen, és özönlött a sok túrázó, így esélyem sem volt megfelelő helyet találni.
Aki próbált már tele hólyaggal rohanni terepen, az sejti, micsoda kínszenvedést
éltem át fizikailag, hiába volt kellemesen lejtős az út. De lelkileg röpültem,
maga volt az álom, hogy itt van az, akit kerestem az utóbbi időben, egyszerre
csak lepottyant az égből…
Menet közben kicsit megfájdult a hátam, Atilla pedig
felajánlotta, hogy megmasszírozza. Tulajdonképp provokáció volt a részemről,
hogy szóltam, mert ugyan tényleg fájt a hátam, de bárkinek nem nyafogtam
volna... Atilla benyúlt a pulóverem alá és nagyon gyöngéden, szinte simogatva
masszírozta a sajgó izmokat. A fájdalmat azonnal semmivé oszlatta az egyértelmű
erotikus töltés. Mindezt az út közepén állva adtuk elő valahol a település
határában, körülöttünk fáradtan ballagó turistákkal. Isteni volt, teljesen megszűnt
a világ arra a néhány percre.
A cél a vasútállomáson volt (ahol reggel a kocsit hagytuk),
mindent feledve rohamoztam meg a közösségi illemhelyet. Aztán megosztoztunk a
maradék muffinon, a csoki addigra elfogyott. Atilla kitalálta, hogy neki gyorsabb,
ha vonattal megy Pestre, és nem kerül Gödöllő felé. Ezen rögtön jól meg is
sértődtem, hogy mi az, hogy nem velünk akar jönni. Persze nem mondtam semmit,
csak magamban vigyorogtam, amikor kiderült, hogy egy órát kéne várnia a vonatra.
Mégiscsak velünk jött Gödöllőre…
Hazafelé persze én is hátul ültem a kocsiban. Csendesek
voltunk, fáradtak és boldogok. Beus kirakott minket a parkolóban és sietett
haza a csemetéihez. A HÉV-ig volt kb. negyed óra. Ott álltunk a megállóban, és
nem mertem fogni a kezét, nehogy valaki meglásson minket. Amikor jött a HÉV
átölelt és finoman megcsókolt. Nagyon jó érzés volt, de frászban is voltam, és
csak azt néztem, nincs-e valahol ismerős.
Abban maradtunk, hogy majd telefonon keressük egymást. Valami
elindult, talán csak egy apró kavics, de egy leguruló kődarabnál megjósolhatatlan,
hogy útközben mit sodor majd magával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése