A félelem bére

Jobb félni, mint megijedni? Vagy inkább bátraké a szerencse?

Újabb körlevél arról, ami félelemre ad okot: nem lesz nyugdíj, nem lesz társadalom-biztosítás. Engem személy szerint nem lepett meg, hisz már évek óta tudom, hogy minden szinten önellátásra kell berendezkedni: itt az ideje a rendszerváltásnak. Mit szoktak meg a mi szüleink? Majd az állam gondoskodik rólunk…és most itt van vége az illúziónak. Ennyi. Aki nyitott szemmel-füllel élte az életét, az már nem lepődött meg. Aki tett mostanában önmagáért, az már nem fél. Mert ha elindulsz a fény felé, akkor rájössz, Te is gyertya vagy, amelyik világít. Hogy itt sötét van? És? Eddig is az volt. Ez a sötétség a félelem bére. Aki félelemben él, azt elborítja a sötét, mert nem látja önnön fényét.

Minket nem érint a gazdasági válság: évek óta nincs egyikünknek sem állása. Hazárdjáték? Nem. Isteni gondviselés. Mi már tudjuk, amit a most kilátástalan helyzetben lévő embereknek meg kell tanulni: van élet a modern-kori rabszolgaságon túl is. Mi magunk választottuk a változtatást, ezzel jött az álláslehetőségek megszűnése. Eleinte kapálóztunk, hisz itt vannak a gyerekek, kell a biztos bevétel. Na de mi a biztos? Egyedül az, hogy aki megszületett, az egyszer meg is fog halni, semmi más!

Most már hálát tudok adni érte, hogy mi akkor megtanulhattuk, mi is a biztos. Most sok-sok ember tanulja, és még több fogja, ha tényleg összeomlik a Rendszer. Mert nincs Állam Bácsi, aki megoldja helyettünk. Nincs senki, aki felelősséget vállal. Akinek nem tűnt eddig fel: a politikusok, akik játsszák itt az államosdit, semmiért nem vállalnak felelősséget. Lopnak, csalnak, hazudnak. És ez így van rendjén. Mert most ez egy színdarab vége, le fog menni a függöny, és aki akar, tapsolhat. Mi már rég nem állunk a színpad előtt. Minket nem befolyásolnak ezek a színészek. Ha bármi történik az életünkben, azért mi vagyunk a felelősek, senki más.

Sokan félnek, ha nincs az Állam, akkor ki fogja megadni azt, amire szükségünk van?

Nos eddig sem az állam adta. Életemet én  a Jóistennek, az ételemet pedig Földanyának köszönöm. Minden mást pedig magamnak, a gondolkodásmódomnak köszönhetek.

Te döntesz, merre mész:

„Hiszel-e magadban, vagy mindig csak félsz,

Mi ad szabadságot, a szív, vagy az ész?

Hogy döntesz, merre mész?

 Hogy döntesz, merre mész?

Változtass magadon, ha gúzsba kötve élsz,

Kinyílik a világ, itt van, amit kérsz.” (Atarvis)

Ami most összeomlik, az magával rántja a félőket. Most már nem érdemes kapaszkodni, szárnyat kell bontani, megélni a szabadságot, és akkor nem temetnek maguk alá a díszletek. Hogy ez nem mindig könnyű, ezt tudom jól. De egyre többen vagyunk, akik már éljük az újat, és felvállaltunk némi kényelmetlenséget egy jobb életért. Egy félelem nélküli, szabad életért.

CsE