Küldetésünk

Minden ember elgondolkodik néha azon, mi végre is van itt a Földön. Aki nem találja erre a választ, az depressziós lesz. Nekem is volt olyan időszakom, amikor nem az utamon voltam, és a kérdésre nemigen találtam a választ. Kilátástalanság, reménytelenség uralja ilyenkor az ember lelkét.

Így hát érdemes addig kutatni, amíg választ nem lelünk.  Persze abban a negatív lelkiállapotban nehéz ezt kitartóan folytatni. Első lépésként keresni kell valami olyan tevékenységet, ami örömmel tölt el. Ha valaki elég mélyre merül az önsajnálatban, akkor ez sem feltétlenül egyszerű, de előbb-utóbb annak is sikerül.

A cselekvéssel egy folyamatba helyezzük magunkat, mint a fizikában: a lendületben lévő tárgyat könnyebb mozgatni, mint az állót elindítani. Ezért is fontos, hogy örömmel töltsön el a tevékenység, mert az önmagában hordozza a motivációt.

Persze ha valaki nem szereti magát, az ezt is megnehezítheti magának (hú de tudom én ezt…!!!). Ez az egész összefonódik, mert ezek a problémák összefüggenek. Aki szereti magát, az összhangban van a Mindenséggel, így tudja mi a vágya és küldetése, ezért az útján halad, ezzel biztosítja magának a harmóniát. Aki nem szereti magát, annak nincs meg a szükséges kapcsolódása önmaga isteni részével, ezért nem tudja mi is a feladata, nagy eséllyel nem az útján halad (rosszabb esetben ellenkező irányba), emiatt folyamatos rossz érzések gyötrik, és ez, mint valami ördögi kör generálja önmagát.

Ebből kilépni csak akkor lehet, ha az ember ki akar. Sokan nem is jutnak el odáig, hogy rájöjjenek, milyen mókuskereket forgatnak, és hogy ebből addig nincs kiszállás, amíg szembe nem néznek önmagukkal. Általában az ilyen emberek megrekednek a külvilág hibáztatásának szintjén. Aki itt tart, az kapja tovább a következményeket (negatív helyzetek, betegség), amíg elég rossz nem lesz a helyzet ahhoz, hogy változtatni akarjon.

Aki rájön, hogy többet akar, mint sajnálni magát, és bevállalja, hogy felelős a saját életéért, az elindulhat, hogy rátaláljon a felfelé haladó spirálra. Amikor az ember elkezdi az örömöt beengedni az életébe, az hamar megtapasztalja, milyen is a nagy belső IGEN.  Amikor azt érzi, hogy amit épp tesz, az minden porcikájával, gondolatával és vágyával összhangban van. Ez nagyon erős meditatív állapot, bár sokszor rövid ideig tart, mert amikor tudatosul, akkor könnyű kiesni belőle. Aki már érezte egyszer is az életében, az tudja, miről beszélek.

A küldetés az ilyen IGEN-ekből áll össze. Olyan tevékenység, ami örömet okoz, ami után nem lezsibbadt zombiként zuhanunk az ágyba, hanem feltölt, és legrosszabb esetben is jóleső fáradsággal  és elégedettséggel tölt el. Mindenki jó valamiben, megkapta a tehetséget arra, amit tennie kell. Ez persze nem mindenkinél olyan egyértelmű , hogy mondjuk tehetséges hegedűművész és akkor ez a küldetése. Általában ennél összetettebb a feladat és rengeteg tulajdonság összjátékaként válunk alkalmassá rá. Ráadásul különböző életszakaszainkban ez kicsit más és más lehet. Talán nem is kell mindig megfogalmazni, mert nem tudjuk egy-egy szóval leírni. Néha egy-egy mondat sem elég. Más mindenkinél, de én látok közös vonásokat is.

Meggyőződésem, hogy mindenkinél szerepel a szeretet, az elfogadás és mások segítése. Ez utóbbi természetesen nem olyan szinten, hogy megcsinálom a gyerekem házi feladatát, vagy „megmentelek, ha beledöglesz is…”. Sokan félreértik a másik segítését. Segítség az, ha önmagam emelésével lehetőséget teremtek más számára, - aki épp nincs olyan jó állapotban – hogy önmagán segíteni tudjon. Nem helyette kell tennem, hanem érte. Ráadásul az illetőnek nem is kell feltétlenül tudnia erről az „akcióról”.

Volt olyan ismerősöm, aki épp nagyon padlón volt, amikor beugrottam hozzá. Közel egy órán át panaszolta az épp aktuális nehézségeit. Először csak arra figyeltem, hogy ne tudjon lehúzni, energiát elvenni tőlem, de aztán rájöttem, hogy segíteni is tudok. Megtartottam magamban a jó érzéseket, amikkel oda érkeztem, és bevontam őt ebbe a szeretet-körbe. Gondolatban többször jeleztem felé a szeretetemet, miközben figyelmesen hallgattam. Amikor elköszöntünk, örömmel mondta, hogy mennyivel jobban érzi magát. Ez a jó érzés pedig nem a panaszából, hanem a kapott szeretetből táplálkozott.

Sok ember küzd azzal, hogy nem szereti magát eléggé. Ennek okairól külön dolgozatot lehetne írni, milyen erők és hatalmak érdeke volt az embereket ebben a lelki nyomorúságban tartani, de erre most nem térek ki.  Azt hiszem mindannyiunk küldetése, hogy ezt az évezredes átkot megváltsuk önmagunkban, és akinek csak tudunk, segítsünk, hogy az emberiség a bűntudat és önpusztítás barlangjából a szeretet napfényes mezejére jusson. Szóval keressük meg a lépcsőt, és egymás kezét fogva induljunk el fölfelé.

CsE