Minden ember elgondolkodik néha azon, mi végre is van itt
a Földön. Aki nem találja erre a választ, az depressziós lesz. Nekem is volt
olyan időszakom, amikor nem az utamon voltam, és a kérdésre nemigen találtam a
választ. Kilátástalanság, reménytelenség uralja ilyenkor az ember lelkét.
Így hát érdemes addig kutatni, amíg választ nem
lelünk. Persze abban a negatív
lelkiállapotban nehéz ezt kitartóan folytatni. Első lépésként keresni kell
valami olyan tevékenységet, ami örömmel tölt el. Ha valaki elég mélyre merül az
önsajnálatban, akkor ez sem feltétlenül egyszerű, de előbb-utóbb annak is
sikerül.
A cselekvéssel egy folyamatba helyezzük magunkat, mint a
fizikában: a lendületben lévő tárgyat könnyebb mozgatni, mint az állót
elindítani. Ezért is fontos, hogy örömmel töltsön el a tevékenység, mert az
önmagában hordozza a motivációt.
Persze ha valaki nem szereti magát, az ezt is
megnehezítheti magának (hú de tudom én ezt…!!!). Ez az egész összefonódik, mert
ezek a problémák összefüggenek. Aki szereti magát, az összhangban van a
Mindenséggel, így tudja mi a vágya és küldetése, ezért az útján halad, ezzel
biztosítja magának a harmóniát. Aki nem szereti magát, annak nincs meg a
szükséges kapcsolódása önmaga isteni részével, ezért nem tudja mi is a feladata,
nagy eséllyel nem az útján halad (rosszabb esetben ellenkező irányba), emiatt
folyamatos rossz érzések gyötrik, és ez, mint valami ördögi kör generálja
önmagát.
Ebből kilépni csak akkor lehet, ha az ember ki akar.
Sokan nem is jutnak el odáig, hogy rájöjjenek, milyen mókuskereket forgatnak,
és hogy ebből addig nincs kiszállás, amíg szembe nem néznek önmagukkal.
Általában az ilyen emberek megrekednek a külvilág hibáztatásának szintjén. Aki
itt tart, az kapja tovább a következményeket (negatív helyzetek, betegség),
amíg elég rossz nem lesz a helyzet ahhoz, hogy változtatni akarjon.
Aki rájön, hogy többet akar, mint sajnálni magát, és
bevállalja, hogy felelős a saját életéért, az elindulhat, hogy rátaláljon a
felfelé haladó spirálra. Amikor az ember elkezdi az örömöt beengedni az
életébe, az hamar megtapasztalja, milyen is a nagy belső IGEN. Amikor azt érzi, hogy amit épp tesz, az
minden porcikájával, gondolatával és vágyával összhangban van. Ez nagyon erős
meditatív állapot, bár sokszor rövid ideig tart, mert amikor tudatosul, akkor
könnyű kiesni belőle. Aki már érezte egyszer is az életében, az tudja, miről
beszélek.
A küldetés az ilyen IGEN-ekből áll össze. Olyan
tevékenység, ami örömet okoz, ami után nem lezsibbadt zombiként zuhanunk az
ágyba, hanem feltölt, és legrosszabb esetben is jóleső fáradsággal és elégedettséggel tölt el. Mindenki jó
valamiben, megkapta a tehetséget arra, amit tennie kell. Ez persze nem
mindenkinél olyan egyértelmű , hogy mondjuk tehetséges hegedűművész és akkor ez
a küldetése. Általában ennél összetettebb a feladat és rengeteg tulajdonság
összjátékaként válunk alkalmassá rá. Ráadásul különböző életszakaszainkban ez
kicsit más és más lehet. Talán nem is kell mindig megfogalmazni, mert nem
tudjuk egy-egy szóval leírni. Néha egy-egy mondat sem elég. Más mindenkinél, de
én látok közös vonásokat is.
Meggyőződésem, hogy mindenkinél szerepel a szeretet, az
elfogadás és mások segítése. Ez utóbbi természetesen nem olyan szinten, hogy
megcsinálom a gyerekem házi feladatát, vagy „megmentelek, ha beledöglesz is…”.
Sokan félreértik a másik segítését. Segítség az, ha önmagam emelésével
lehetőséget teremtek más számára, - aki épp nincs olyan jó állapotban – hogy
önmagán segíteni tudjon. Nem helyette kell tennem, hanem érte. Ráadásul az
illetőnek nem is kell feltétlenül tudnia erről az „akcióról”.
Volt olyan ismerősöm, aki épp nagyon padlón volt, amikor
beugrottam hozzá. Közel egy órán át panaszolta az épp aktuális nehézségeit.
Először csak arra figyeltem, hogy ne tudjon lehúzni, energiát elvenni tőlem, de
aztán rájöttem, hogy segíteni is tudok. Megtartottam magamban a jó érzéseket,
amikkel oda érkeztem, és bevontam őt ebbe a szeretet-körbe. Gondolatban
többször jeleztem felé a szeretetemet, miközben figyelmesen hallgattam. Amikor
elköszöntünk, örömmel mondta, hogy mennyivel jobban érzi magát. Ez a jó érzés
pedig nem a panaszából, hanem a kapott szeretetből táplálkozott.
Sok ember küzd azzal, hogy nem szereti magát eléggé.
Ennek okairól külön dolgozatot lehetne írni, milyen erők és hatalmak érdeke
volt az embereket ebben a lelki nyomorúságban tartani, de erre most nem térek
ki. Azt hiszem mindannyiunk küldetése, hogy
ezt az évezredes átkot megváltsuk önmagunkban, és akinek csak tudunk,
segítsünk, hogy az emberiség a bűntudat és önpusztítás barlangjából a szeretet
napfényes mezejére jusson. Szóval keressük meg a lépcsőt, és egymás kezét fogva
induljunk el fölfelé.
CsE
A "végítélet" - ha beszélhetünk ilyenről egyáltalán - szerintem arról szól, hogy a valódi énünk néz szembe az éppen aktuálisan befejezett életküldetésével, s hogy mit sikerült elérni benne. Mire használtuk az Istenadta tehetséget, adottságot, képességet? Mások segítésére, vagy csak elpazaroltunk egy életet? Mihez kezdtünk a játékszerekkel, a tanácsokkal, az útmutatásokkal, a súgalmakkal melyek végikísérték az életünket olykor észrevétlenül, máskor szemtől pofánkba vágva?
VálaszTörlésHa valami jó volt az életben, akkor továbbadtuk-e másoknak is?
Magunkat ítéljük meg tehát, ott és akkor teljesen objektívan.