Le kellene adnom a kéziratot és a hozzávalókat – borító-fénykép,
hátsó borító szöveg, reklámszöveg – a kiadónak. Azt mondták, hogy nincs
határidő, de ha azt szeretném, hogy karácsonyra bizonyosan kézbe fogható
legyen, akkor néhány napon belül el kell készülnöm.
Óriási tanulás ez a folyamat. Régebben úgy gondoltam,
hogy egy könyvet megírni nagy munka. Ez így is van, de ami ezután jön, az sem
kisebb falat, viszont ugyanúgy megehető, mint az elefánt: falatonként.
A kiadóval szerencsém volt – sokan hónapokig, évekig
keresgélnek -, összesen két helyre küldtem el az anyagaimat, és a
válogatás-könyv megjelentetését bevállalta az egyik kiadó. Az egyértelmű volt,
hogy nincs pénzem magánkiadásra, sem időm-tehetségem a terjesztésre.
Tulajdonképp olyan volt, mint egy mese, hipp-hopp már a szerződést olvasgattam,
értelmeztem… Ez eddig rendben is van. Csakhogy a többi technikai tennivalóra
sincs keretem, és egyébként is szívesen bogarásztam én az anyaggal, így baráti
körben lett lektorálva, és magam javítottam a fellelt hibákat. Aztán végre
elkészültem (hála az éjt nappallá tevő lektoromnak), és jött a formázás. A
kiadó által megadott instrukciókat követve, és persze az itthon lévő könyvek
kinézetét megvizsgálva újra végigrágtam a kéziratot. Most már sejtem, miért is
önálló szakma a tördelő…
Aztán utolsó simításként megint végig akartam olvasni, és
belefutottam abba, hogy mindig találok valami javítanivalót, egyszerűen nem
érzem úgy, hogy elkészült, teljes egész. Nem szeretnék hibákat hagyni benne, de
hiába minden erőfeszítés. Ezen elgondolkodtam, és rá kellett ébredjek, hogy ez
is olyan, mint a szülés: el kell engedni, akkor is, ha nem tudom, mennyire
életképes, mennyire „tökéletes”. Ráadásul épp egy nagyon jó regényt olvastam el
cirka 36 óra leforgása alatt, ami egyszerűen tökéletes volt: a történet
dramaturgiája, mondanivalója, szövegezése, minden. Közben felbukkant ismét
bennem a kicsinyhitűség: ha ilyen könyvek vannak a világban, akkor minek is
küzdök én aprócska kis féreg, hogy a hangom hallja a nagyvilág…
Aztán sikerült ezt az érzést elhessegetnem, hisz ha ilyen
gyorsan vállalta a kiadó a könyvemet, és anyagilag egy az egyben ő kockáztat,
akkor valószínűleg láttak benne valamit. Ama regény végén a
köszönetnyilvánításból az is kiderült, hogy az írója rengeteg külső segítséget
kapott, így persze könnyebben lesz a végeredmény tökéletes. Én ezúton szeretném
megköszönni mindenkinek, aki segített, mert nélkülük nem öltene ilyen formát az
én gondolat-folyamom.
Köszönöm Enikőnek, hogy megálmodta magának ezt a könyvet,
bíztatott, és lelkesen lektorált. Egyszerűen imádtam a hozzáfűzéseit,
megjegyzéseit, sokat tanultam belőle!
Köszönöm minden barátomnak és ismeretlen ismerősömnek,
aki olvasta, hozzáfűzött, véleményezett bármit a blogomon, ezek is lendítettek
a könyvön. Köszönöm azoknak az embereknek, akik szereplőként megjelentek az
életemben, és így megadták a történetek szálait. Nem utolsó sorban pedig hála a
családomnak, akik kibírták az időszakos idegbajaimat, amikor bármi áron írnom
kellett (volt, hogy a nagyfiam fejtette le rólam a kisebbik öccsét, hogy írni
tudjak). Legyetek mind áldottak!
Most pedig folytatom az utolsó utáni simításokat, majd
pedig útjára bocsátom az útnak indulót.
CsE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése