Egymás szemében - Edina története: - 4. Kiborul a bili

December 13. hétfő. Főnökasszonyom azonnal kiszúrta, hogy baj van. Sikerült megúsznom, hogy elbőgjem magam, így a férfikollégák semmit sem vettek észre. Hála Istennek, hogy a fiúkat ilyennek teremtette, és hogy nem nők között dolgozom! Elég sűrűn látogattam a toalettet, szerencsére nem kellett senkivel egyeztetnem aznap, így elrotyoghattam a saját levemben. A munkám fabatkát sem ért, ez bizonyos. Sms-eztem Atillával, és próbáltam valami értelmeset kigondolni, mit is tegyek. A férjemmel abban maradtunk az éjjel, hogy majd este beszélünk, amikor hazajön a munkából. Gondolatban még mindig kapaszkodtam a családba a gyerekek miatt, de házasságom romjaiból már nem akartam új várat építeni. Végigszenvedtem az egész napot, de a döntést csak halogattam.

Amikor este hazaért a férjem, megmondtam neki, hogy itt a vége, én nem folytatom vele tovább. Próbált zsarolni a gyerekekkel, de ezt akkor még nem vettem komolyan. Úgy gondoltam, hogy természetesen a gyerekek jönnek velem, és majd szépen elrendeződik minden, ahogy ilyenkor szokott. A döntésem azonnal visszaigazolást kapott: amikor a férjem kiment egy percre, PONT AKKOR jött Atillától az üzenet: „gondolatban Veled vagyok”.

Legbelül tudtam, hogy megtaláltam a FÉRFIT, és mindegy, hogy mi lesz, a sors adott nekem most egy esélyt, és én élek ezzel a lehetőséggel.

A döntés, amit egész nap tologattam, olyan egyértelművé és tisztává vált, hogy nem volt bennem kétely többé, hogy mit kell tennem.

Másnapra a férjem levágta a szakállát, amit legalább fél éve próbáltam elérni nála, de már csak egyetlen gondolatot hozott ki belőlem: Zu spät - túl késő.

A szakítás időzítése az ő szempontjából rosszabb talán nem is lehetett volna, mert ezekben a napokban volt a szülinapja, mégsem tudtam igazán sajnálni. A napok lassanként elteltek, az pedig eszembe sem jutott, hogy elindítsam a válást, a hétköznapi rutin többé-kevésbé a megszokott mederben folyt.

Hétvégére a gyerekek mentek a nagyszülőkhöz, karácsonyig ott is maradtak, mert mi dolgoztunk, nekik pedig már elkezdődött a szünet. Szombaton délután a férjem fölvetette, hogy menjünk el az öccséékhez, mondjuk el, mi van velünk. Mivel a győzködésük nem hiányzott, azt mondtam, hogy menjen el egyedül.

Korán lefeküdtem és épp elaludtam, amikor megszólalt a telefonom. A sógornőm volt, és közölte, hogy én nem tehetem meg, hogy otthagyom a férjemet. Tudják jól, hogy milyen, meg hogy sok szempontból nehéz mellette az életem, de nem tehetem meg, és ha még „semmi nem történt”, akkor vissza lehet csinálni mindent. Aztán átadta a férjének a telefont, aki még megtoldotta azzal, hogy ha visszalépek, akkor mindenben segítenek, de ha meg merem tenni, hogy otthagyom a férjem, akkor én leszek a közellenség, függetlenül attól, hogy a bátyja mennyire ludas a dologban, és mindent meg fognak tenni, hogy megbánjam.

Hát innentől nem voltak szép álmaim. Reggel azt éreztem, hogy két út áll előttem, az egyik, hogy maradok a házasságban, a másik, hogy kilépek. Az elsőt képtelen vagyok bevállalni, mert azt nem élem túl, ha a másodikat választom, akkor pedig megölnek. Persze nem szó szerint, de az éjszakai fenyegetőzést így éltem meg.

A férjem megpróbált rávenni, hogy menjek el vele misére, na ez aztán olaj volt a tűzre. Az én hitm nem kötődik egyházhoz, és nem bírom azt a negatív teremtést és agymosást, ami a liturgia része. Egyébként pedig azért járjak misére, mert különben mit mondunk, a gyerekeknek hogy anya miért nem megy, nekik pedig kötelező??? Brrrr.

Elment, én pedig otthon ültem, és bámultam magam elé: az előttem álló utak mindegyikén sorompó. Elégettem a papírt, amin a résztvevők listája volt a vállalkozásindítási tréningről, hogy ne legyen meg Atilla elérhetősége, fogtam a Kedvesnek szánt karácsonyi ajándékot, és elindultam Pestre. Amikor felhívtam, hogy megyek hozzá, azt vártam, hogy örülni fog, ehelyett közölte, hogy nem tudja, mikor fog ráérni, mert épp síbörzén van a lányával…nesze még egy pofon. Ültem a buszpályaudvaron és folytak a könnyeim. Nem akartam többé visszamenni a férjemhez, és nem várt Atilla sem.

Mégis ott volt a Stadionnál, amikor leszálltam a buszról. A nagylánya, aki nehezen szokott választani, most kivételesen nagyon gyorsan eldöntötte, hogy mit akar, megvették, és ő már rohant is elém. Látta, milyen állapotban vagyok, és az ölelésében benne volt minden szerelem, amit csak adni tudott.

Elmentünk a Városligetbe, és csak mentünk és beszéltünk, meg mentünk és beszéltünk. Jól elkopott a lábunk, és kihűlt a gyomrunk, de csak mentünk és beszéltünk. Egyszer csak csörgött Atilla telefonja: ismeretlen szám. A férjem volt. Otthon felejtettem a noteszomat, és elkezdte az összes Atillát végighívni (a volt osztálytársaim közé írtam be…).

Engem nem mert felhívni, nagyon félt, hogy valami végzeteset csináltam - útközben látott egy baleseti helyszínelést- reggel pedig látta milyen állapotban vagyok. Nem sokat tévedett, mert tényleg soha nem álltam olyan közel az öngyilkossághoz, mint akkor.

A telefonban próbálta Atillát győzködni, hogy épp tönkreteszi a családunkat, és inkább lépjen ki a képből és küldjön haza. Hosszan mondta a magáét, nem akarta abbahagyni, ezért felhívtam a vezetékes telefonunkon, és megkértem, hogy tegye le végre.

Nem akartam visszamenni Gödöllőre, de a bennem lévő kötelességtudat hajtott volna vissza, úgyhogy csak mentünk, és beszéltünk…

Elgyalogoltunk az Oktogonhoz, Atilla pedig fölvetette, hogy szívesen megmutatja a házát, ha gondolom. A Blaháig ráérek eldönteni, hogy leszállok-e a villamosról és hazamegyek, vagy elmegyek hozzá. Nem szálltam le. Attól nem kellett tartanom, hogy az ágyába akar csábítani, egyértelmű volt, hogy ez most nem az a helyzet. Világosban is egész szép volt Csepel, az az utca pedig, ahol Atilla lakott, különösen tetszett, meg a gyönyörű hatalmas fenyők az udvaron, amik alatt az út vezetett a házhoz.

Az épület elég lepukkant volt, mert épp átépítette, a bútorok a szoba közepén, a fürdőszobában még semmi burkolat. A vécére gyorsan fölszerelte az ülőkét, hogy használni tudjam. Összességében tetszett a hely, meg mindaz, amit Atillából látni engedett, hisz ott volt benne a két keze munkája.

Ettünk, beszélgettünk. Aztán estefelé oldódott a feszültség, és megtörtént az, ami végképp eldöntötte a kérdést: közellenség leszek. Nagyon jó volt vele lenni, érezhető volt, hogy rutinos a nők terén.

Közben megszólalt a telefonom a kabátzsebemben, és tudtam, hogy a férjem keres. Nem vettem fel. Az utolsó gödöllői buszt céloztam meg, Atilla elkísért a HÉV-ig. Nem sokkal a szerelvény indulása után a férjem újra hívott. Akkor már volt annyi erő bennem, hogy fölvegyem. Csak annyit kérdezett: „lefeküdtél vele?”