Egymás szemében - Edina története: - 5 Kálvária és szerelem

Amikor hazaértem, a férjem elkérte a kulcsomat, a bankkártyámat, adott némi pénzt és egy táskányi cuccal kirakott a lakásból. Tulajdonképpen - ahogyan ő emlékszik vissza - megkért, hogy menjek el. Erősítésként ott állt mellette az öccse is, aki jókora darab ember, és a múltkori telefonbeszélgetésünk után meg sem kellett szólalnia, a jelenléte épp elég rábeszélés volt, hogy ne ellenkezzek.

Majdnem éjfél volt, se busz, se HÉV, se barátnők. Beus az előszobában, a kabátjában hagyta a telefonját, míg ő a tetőtérben aludt, így hiába hívtam. Kati elutazott, nem volt a városban. A taxisoktól kérdeztem meg, hol lehet ilyenkor megszállni. Két helyet mondtak, az egyik tele volt, a másikat pedig egyszerűen nem találtam meg. Táskával a kezemben bolyongtam a városban. Atilla többször is hívott, hogy sikerült-e már helyet találnom éjszakára. Felajánlotta, hogy menjek taxival hozzá, fizeti az utat. Nem akartam belemenni, mert munkanélküliként neki sem volt kidobni való pénze. Végül tényleg nem maradt más választásom.

A taxis kedves volt, az autóban jól esett a meleg és az emberi szó. Atilla a kapuban várt, odabenn pedig már ki volt készítve a bor a fogadásomra. Nem nagyon szoktam inni, de ez az pohár bor akkor életet mentett. Arra az együttlétre, míg élek, emlékezni fogok. A gyengédség, ahogy végig fogta a kezemet, az a szeretet és törődés nagyon jól esett a lelkemnek.

Reggel felhívtam főnökasszonyomat, hogy nem tudok bemenni dolgozni.

A délelőtt ügyvéd utáni rohangálással telt. Volt egy nő, aki csak délután tudott volna fogadni, így inkább továbbálltam. Végül egy férfinél kötöttem ki, aki épp abban a percben ráért, azaz rám ért. Elsírtam, mi történt, leírt mindent a titkárnője. Kicsit régimódi volt az ember is, az iroda is és a titkárnő is. A kellemetlen benyomás-morzsákat félresöpörtem, mert biztonságosabbnak tűnt belekapaszkodni az első szalmaszálba. Később a válás folyamatában többször is éreztem, hogy nem a leginkább nekem való ügyvéd áll mellettem, de nem váltottam, mert… Mert ciki lett volna (ugye mit szólna), és nem volt túl sok pénzem. Inkább elhessegettem a rossz érzéseimet.

Megbeszéltük, mik a jogaim, mit érdemes tennem és mit nem. Bár jog szerint nem zavarhatott el a férjem a lakásból, mégis abban maradtam magammal, hogy nem megyek rendőri erősítéssel haza. Inkább Atillánál és Beusnál aludtam felváltva. Végül is csak néhány napról volt szó, mert a férjem azt mondta, hogy 23-án hazamehetek. A gyerekek pedig jó helyen voltak a nagyszülőknél, mit sem sejtve az otthoni történésekről. Közben véget ért az év a munkahelyen, a céges buliból nem sokra emlékszem. Valószínűleg jó volt, mert mindig az szokott lenni, de én az életem apró mozaikjainak rakosgatásával voltam elfoglalva. Akinek már tört össze az élete, az tudja mi zajlott bennem. Ami eddig keretet adott és alapot a mindennapi rutin révén, abból nem volt semmi. Mindenhol csak kérdőjel, elszakadás, elengedés, elvesztése valaminek, ami lehet ugyan, hogy nem volt jó, de már olyan megszokott és ismerős volt.

Helyette az ajtóban állt az új, ami még nem is volt igazán, amit fel kell majd építeni, alakot adni neki. Megalkotni az új keretet, az új rutint, amiben majd megint nem kell minden következő lépésen gondolkodni. De most csak következő lépések voltak és gondolatok. Némi bűntudat – a gyerekek miatt. Nagy várakozás valami jóra – magam miatt. Meg a gyerekek miatt. Hisz ha végre a helyemre kerülök és jól érzem magam a bőrömben, akkor nekik is sokkal többet tudok adni. Több szeretetet, több türelmet, elfogadást, megértést. Ezeket az utóbbi időben egyre kevésbé kapták meg tőlem.

És még némi bűntudat a férjem miatt is, hisz neki aztán tényleg pokol lehet. És védtem őt gondolatban, magyaráztam a bizonyítványát, miközben szenvedtem attól, ahogy viselkedett velem. „De szegény, most rossz neki - és én okoztam, hogy rossz.” És közben csak azt láttam, hogy ő mit tett illetve mit nem tett azért, hogy végül ide jutottunk.

Levágta a szakállát - miért nem korábban??? Elkezdte belátni a saját hibáit, amikkel ártott a házasságunknak- miért nem korábban???

A téli napfordulót Atilla egy tűzgyújtásos szerrel ünnepelte, amire hivatalos volt a húga és a nagylánya is. Izgultam az első találkozás miatt, de nagyon kedvesen fogadtak, csak a bemutatkozás volt igen suta, az asszonynevemet csak elharapva mondtam, Atilla pedig mint barátnőjét mutatott be. Elképesztően furcsa volt ez a titulus kilenc év feleségeskedés után.

Közeledett a Karácsony. A férjem felhívott, hogy haza mehetek már egy nappal korábban is. Köszöntem szépen, de nem éltem a felajánlott lehetőséggel, mert Atillával akkor ünnepeltünk. Én a kedvenc teáját vettem neki, ő egy hatalmas desszertet nekem. Apró ajándékok olyasvalakinek, akit még alig ismerünk. Meghitt és csendes este volt, benne a jövő bizonytalanságával.

A válási papírt 23.-án adtam be a bíróságra, még előttem volt rengeteg megbeszélni- és megharcolnivaló. Amikor elmentünk a férjemmel a gyerekekért, akkor megmondtuk a nagyszülőknek, hogy mi a helyzet. Természetesen teljesen kiborultak, megkaptam a magamét rendesen. Mit képzelek én, ebben a családban soha senki nem vált el.

 A gyerekek a karácsonyfa alatt tudták meg. Szerettem volna későbbre halasztani, de a férjem ragaszkodott hozzá, hogy ezt most meg kell mondani. Akkor gyengének hittem magam, ezért belementem. Azt mondta, hogy anya elhagy bennünket. Erre a válaszom az volt, hogy őt hagyom el, de a gyerekeket nem.

A rémálom ezzel nem ért véget, mert lefoglalt üdülésünk volt, és a gyerekek miatt még utoljára elmentem én is a „családi” nyaralásra. Velünk jött apósom is, mint már annyiszor a korábbi években. Kifelé mindenki kulturáltan viselkedett, de hogy belül kiben mi zajlott… talán egy egész tanulmány kitelne belőle. Még a gyerekeken látszott a legkevésbé, bár a fiam folyamatosan rágta a körmét, ilyesmit azért szokott ő máskor is. Én alig vártam, hogy vége legyen, állandó telefon- és sms-kapcsolatban voltam Atillával. Közben a férjem pudingot főzött, elmosogatott, szóval olyan dolgokat tett, amiket korábban soha. Ragaszkodott hozzá, hogy lefényképezzen fürdőruhában  - klassz kép lett, az alakom dögös, de amilyen arcot vágok…mint aki épp megfojtaná a fotóst. Hazafelé pedig készült rólunk egy utolsó családi fotó, amin mindenki rémes arcot vág, ráadásul kellemetlen szél fújt, így a lelki kép kivetülése meg van rajta tűzdelve a látható didergéssel is: szintén dolgozat-téma lehetne. Ilyen hosszú egyetlen üdülés sem volt, minden napja legalább 48 óra, minden kilométer legalább egy fényév.

Hazaérkezésünk másnapjára szabit vettem ki, de erről a férjem nem tudott. Reggel szépen útnak indultam, elvittem a gyerekeket, mint máskor, csak épp utána nem a munkahelyemre szaladtam, hanem Csepelre, Atilla ölelő karjaiba. A simlim csak délután derült ki, amikor hazafelé tartottam, akkor is csak egy véletlen elszólás miatt.

Közben egyértelművé vált, hogy lépni kell valamit, el kell költözzek. A férjem meg volt róla győződve, hogy hónapokba telik egy megfelelő albérlet megtalálása. Neki legalábbis mindig hosszan tartott a válogatás. Nekem akkor ez úgy sikerült, hogy egy este beszereztem egy fél tucat telefonszámot, majd második hívásra – az elsőt nem vették fel – meg is volt az ideális albi, és a főbérlőről is kiderült, hogy ismerem: egy anyuka az óvodából. Január 15-én már költöztem is. A barátnőim segítettek, két autóval gyorsan ment minden. Az albitársak is segítettek a hurcolkodásban, és az első este vidáman ünnepeltük meg az új életemet.

A férjem nem engedte, hogy – a klasszikus forgatókönyv szerint – magammal vigyem a gyerekeket, abban egyeztünk végül meg, hogy egy hétig vele, egy hétig velem lesznek.

Kemény időszak volt, az albi a város szélén, igaz a munkahelyemhez közel, de a gyerekeknek messze, mindez kocsi nélkül, folyamatos ruhacipeléssel. A lakótársak aranyosak voltak (egy rendőrlány és egy egyetemista), bár néha sok volt a cigifüst, alapvetően jól kijöttünk. Jó volt, hogy volt kivel beszélgetni, amikor magamba zuhantam a férjem húzásai miatt.

 A főbérlő már keményebb dió volt, mert rendszeresen feljárt ellenőrizni, ami nem volt mindig túl örömteli. A lányokkal jól be tudtuk osztani, hogy ki mikor nincs otthon, így jutott alkalom a magánéletre is. Amikor először töltöttünk együtt Atillával egy egész hétvégét, hála a baráti szervezésnek, az maga volt a csoda. Az eső 24 órában szeretkeztünk, ettünk és aludtunk és ezt ismételtük újra és újra. Nagyjából egyszerre érkezett el mindkettőnkben a pillanat, amikor elég volt egymás testéből, onnantól a második 24 órában „csak” beszélgettünk.

Máskor, amikor szintén csak magunk voltunk, és ezt persze alaposan ki is használtuk jött egy kis meglepetés. A szobaajtó zárva volt, ezért nem vettük észre, hogy a főbérlő megérkezett. Atilla kiment a fürdőszobába, természetesen anyaszült meztelenül, a főbérlő pedig ott ült a konyhában… Atilla köszönt neki, aztán visszajött, felöltöztünk, kimentünk és illendően elbeszélgettünk. Ezen a történeten aztán a lányokkal is igen jól szórakoztunk, mikor épp a főbérlőt volt kedvünk cikizni.

Az anyagi helyzetem az első időben nem volt túl rózsás. Kb. hatvanezer forint mínusszal indultam az új életembe. Részben főnökasszonyom segített ki (majd visszaadod, amikor tudod – Isten áldja érte!), részben folyamatosan kölcsönkértem, és a következő kölcsönből fizettem ki az előzőt. Így senkinek nem tartoztam sokáig. Hónap elején borítékba rendeztem a pénzt, hogy mindenre jusson. Nagyon alaphangon éltem, így mindig néhány ezer forinttal kevesebbet kellett kölcsönkérnem, és amikor nyár elején kaptunk egy kis prémiumot, akkor minden tartozásomat ki tudtam fizetni. Fantasztikus érzés volt!

A teremtő gondolat pénzügyekben is segített. Volt egy felsóhajtásom, hogy „Édes Istenem, ha lepottyanna egy tízezres az égből, akkor vennék a gyerekeknek annyi ruhát, hogy ne kelljen mindig cipelnünk mindent a pizsamától a bugyin-zoknin át a pólókig”. SOHA előtte és utána nem kaptunk a munkahelyen pénzt húsvétkor. Akkor ott volt a boríték, benne tízezer forinttal… Megvettem a ruhákat. Lehet, hogy gyakrabban kéne így felsóhajtanom???